|
4.
етида
Jen’-dva-tri, dva-dva-tri,
tri-dva-tri, čet'ri-dva-tri: Budim se, usnivam, prenem se, zaspivam... u kući
haos je. Sanjao sam da si mrtva, da si zamrla, da te bude, prevrću, dahom te
vraćaju – a onda pišu, lome srce, ostavljaju trag... i neko dete neutešno
plače: „Babice, babice, sve su mi pokrali iz moje sobe, sve su mi odneli!“
Pulsiraju gubici u trodelnom taktu: šuplje-puno-prazno. Seobe zveče ulicama!
Sneg je padao kada su ti u tesnom
prolazu ispustili sanduk. Mrakom su pulsirali slogovi:
na-na-na-(...)-na-na-na-no moja! Splin Šapca u mraku gušio je gore nego
amonijak sa periferije. Daaaaaaah! – Ruzmarin ispuštao otužni miris i uvlačio
se u bronhije kao teskoba. Zgusnut dah, zgrušan u duši, hteo je napolje – no
ne!
U udžerici, u iznajmljenoj, na
slamarici, rukice pune sasušenog šaša šuštale su... terale nešto nepoznato i
zlo, kao metlice prašinu sa davno sviranog bubnja. Čekana je majka, svanuće,
razrešenje.
|
4. etűd
Egy-két-há’, két-két- há’, há’-két-
há’,
négy-két- há’: Ébredek, szunnyadok,
forgok, alszom… káosz a házban. Azt álmodtam, halott vagy, meghaltál, ébresztenek,
forgatnak, lehelettel térítenek – azután írnak, szívet törnek, nyomot hagynak…
egy gyerek vígasztalhatatlanul sír: „Bába, bába, szobámból mindent elloptak, mindent
elvittek!” A veszteségek háromütemű taktusra vernek: odvas-teli-üres. Az
utcák költözködéstől hangosak!
Esett a hó, mikor ládádat a
szorosban elengedték. A sötétben szótagok hullottak: na-na-na-(...)-na-na-na-no kedvesem! A sötétben a
szabácsi unalom a külvárosi ammóniáktól jobban fojtott. Lééééééélegzet! – A rozsmarin
szomorú illata szorongásként húzódott a hörgőkbe. A tömör, lélekben alvadt lélegzet
akart kitörni – na nem!
A vityillóban, a kibéreltben, a
szalmazsákon, száraz sással tele kicsi kezek susogtak… akár a seprű az
elhagyatott dobról a port, valami ismeretlent, rosszat tereltek. Anyát
vártak, a hajnalt, a megoldást.
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése