|
7. etida
„ ‒ Spavaj sine... ”: „Sati 0 minuta 5
‒ pravo vreme za Noćni program Radio Beograda... ”
… i dok teku uvodni taktovi špice svest pulsira sve slabije…
Ovih dana pošao sam u školu sa mnoštvom
romske dece... (dan je i školski metež a ja sam sâm). Nije me nepoznatog
strah... (nagoreli zidovi, prljavi WC-i, izbrljane klupe u likovnom
kabinetu). Strah me je školskog zdanja (prazna je škola ‒ nema dece ‒ samo glasovi).
Sve mi je novo, ali kao da sam
ovde već 37 godina. 37 puta déjà vu (Dan
mrmota: ne! To će biti deset godina kasnije). Da li je ovo rekonstruktivna
ili restaurativna nostalgija? O, zašto je to važno?!
U jednoj ruci, (maloj ruci, Bože
kako su čudni ti prstići kao da nikada nisu ni bili moji!) držim ruski bukvar
tek stigao iz Topole, svodovi školskog hodnika su visoko a izlaz je daleko.
Na kraju hodnika su vrata, iza njih dva hodnika koja se račvaju (pravi
triler, filmski, video, muzički ‒ nebitno!). Bol ne osećam, umor ne osećam,
no volju da kroz ovaj lavirint koji me ne mazi, iznova i iznova prolazim... i
znam (he he he) da ne mogu iz njega da izađem...
„...bilo je to sve što smo Vam
pripremili za večeras...(fšžšfsžsifž)... Beograde, dobro jutro! ”
(kap, kap, kap, kap, kap.............).
|
7.
etűd
„ ‒ Aludj
fiam...”: „0 óra 5 perc ‒ a Belgrádi Rádió Éjszakai műsora éppen most
kezdődik... ” …és míg a bevezető taktusok hallatszanak, a tudat
egyre gyengébben ver…
Iskolába, sok roma gyerekkel együtt, a napokban indultam…
(nappal van, iskolai tumultus, én meg egyedül vagyok). Az ismeretlentől nem
félek… (üszkös falak, piszkos WC, a rajzteremben maszatos padok). Az iskola
épületétől félek (az iskola üres – gyerekek nincsenek – csak hangok).
Számomra minden új, de mintha már 37 éve itt lennék.
37-szer déjà vu (Időtlen időkig: nem! Tíz év múlva lesz). Ez a nosztalgia
alkotó vagy helyreállítási jellegű? De miért is fontos?!
Egyik kezemmel, (a kis kézen, Istenem, milyen furcsák
azok az ujjak, mintha sosem tartoztak volna hozzám!) a Topoláról éppen most
érkezett orosz ábécéskönyvet tartom, az iskola boltívei magasan vannak, a
kijárat meg messze. A folyosó végén ajtó, mögötte a folyosó kettéválik
(valódi thiller, film, videó, zenés – nem fontos!). Fájdalmat, fáradtságot
nem érzek, de azt, hogy ezt az engem nem dédelgető, kihívó útvesztőt újra és
újra végig-járjam… és tudom (ha ha ha), belőle sosem jutok ki…
„… ez volt minden, amit ma éjjelre Önöknek készítettünk…
(fszssfszzsszifzs)…
jó reggelt, Belgrád!” (csepp, csepp,
csepp, csepp, csepp.............).
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése