Dušan Gojkov № 3,14 - № 3,14

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 3,14
 
pronašao sam jutros jednu tvoju fotografiju, žo
bila je među stranicama
antologije rumunske poezije
sećam se tačno tog sparnog julskog jutra
u ulici mogador
kad si sa kafom u ruci
potpuno mokra lepljiva
izašla na prozor
zaboravivši da nisi obučena
 
[fon grada, kikot u daljini]
 
fotografiju je napravio sused sa petog
poklonio nam je dan kasnije
[šum vetra, zvuk tramvaja, neko šuška novinama]
znam koliko godina je prošlo, žo
trebalo bi da mi je sad već svejedno
ali ja sam samo kap krvi koja govori
nikita je u pravu:
tebe je valjalo tražiti
vredelo čekati
da te sad zgrabim i u stopalo poljubim
ti si jedina žena koja bi malko hramala
u strahu da mi poljubac ne zgnječiš
 
[tihim glasom, pompezno šapćući]
 
žito se talasa, žo
ponovo je leto
miriše na mentu
tako će biti
doveka
tamo gde si sada
samo se smenjuju
svetlost
i tama
 
[violončelo, tiho (...) fade out]
 
Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 48 – 49.
 
 
№ 3,14
 
zsó, ma reggel egy régi fényképedre bukkantam,
a román költők antológiája
lapjai között,
pontosan emlékszem arra a párás júliusi
mogador utcai reggelre,
kezdben kávéval,
izzadtan, ragadósan,
feledve, hogy meztelen vagy,
néztél ki az ablakon
 
[a városból, a távolban hahota]
 
a képet az ötödik emeleti szomszéd készítette
ajándékba másnap kaptuk
[szélsusogás, villamoszörej, valaki újságot matat]
zsó, tudom hány év telt el,
most már számomra semmit sem kellene jelenteni,
de csak egy csepp vér vagyok, azt mondja,
nikitának van igaza:
érdemes volt téged keresni,
rád várni,
hogy most öleljelek, talpadat csókoljam,
te vagy az egyetlen nő, aki kicsit oldalt
húzódott, hogy csókomat össze ne nyomja
 
[csendesen, magasztosan suttogva]
 
zsó, hullámzik a búza,
ismét nyár van,
mentaillatú,
ez mindig
így lesz,
ott, ahol most vagy,
csak a világos
és a sötét
váltakozik
 
[gordonka, halkan  (...) fade out]
 
Fordította: Fehér Illés