Dušan Gojkov
Beograd 11. avgust 1965. –
№ 3,14
pronašao sam
jutros jednu tvoju fotografiju, žo
bila je među
stranicama
antologije
rumunske poezije
sećam se tačno tog sparnog julskog jutra
u ulici mogador
kad si sa kafom u ruci
potpuno mokra lepljiva
izašla na prozor
zaboravivši da nisi obučena
[fon grada,
kikot u daljini]
fotografiju je
napravio sused sa petog
poklonio nam
je dan kasnije
[šum vetra,
zvuk tramvaja, neko šuška novinama]
znam koliko
godina je prošlo, žo
trebalo bi da
mi je sad već svejedno
ali ja sam
samo kap krvi koja govori
nikita je u
pravu:
tebe je
valjalo tražiti
vredelo čekati
da te sad
zgrabim i u stopalo poljubim
ti si jedina
žena koja bi malko hramala
u strahu da mi
poljubac ne zgnječiš
[tihim glasom, pompezno šapćući]
žito se talasa, žo
ponovo je leto
miriše na mentu
tako će biti
doveka
tamo gde si sada
samo se smenjuju
svetlost
i tama
[violončelo, tiho (...) fade out]
Izvor: Dušan
Gojkov: Tužne
šansone, Kornet Beograd 2015. str. 48 – 49.
№ 3,14
zsó, ma
reggel egy régi fényképedre bukkantam,
a román
költők antológiája
lapjai
között,
pontosan
emlékszem arra a párás júliusi
mogador utcai
reggelre,
kezdben
kávéval,
izzadtan,
ragadósan,
feledve,
hogy meztelen vagy,
néztél ki
az ablakon
[a
városból, a távolban hahota]
a képet
az ötödik emeleti szomszéd készítette
ajándékba másnap kaptuk
[szélsusogás, villamoszörej, valaki újságot matat]
zsó, tudom hány év telt el,
most már számomra semmit sem kellene jelenteni,
de csak egy csepp vér vagyok, azt mondja,
nikitának van igaza:
érdemes volt téged keresni,
rád várni,
hogy most öleljelek, talpadat csókoljam,
te vagy az egyetlen nő, aki kicsit oldalt
húzódott, hogy csókomat össze ne nyomja
[csendesen, magasztosan suttogva]
zsó, hullámzik a búza,
ismét nyár van,
mentaillatú,
ez
mindig
így lesz,
ott,
ahol most vagy,
csak a
világos
és a
sötét
váltakozik
[gordonka,
halkan (...) fade out]
Fordította:
Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése