Keresés ebben a blogban

2013. május 10., péntek

Marija Vasić Dete boce – A szelence gyermeke



Marija Vasić Donojan (Marija Vasity Donojan) – Senta, 13. 02. 1967 –

Iz zbirke pesama: Nevine godine (1992)
Az „Ártatlan évek“ kötetből (1992)


Dete boce

                zašto odlaziš
zapitala si pripazivši na sebe pri
svakom prestupu dužnosti
                duh duh se mora
izlečiti
                bez učešća smrti i
volja nanovo postati vrt
                počni nanovo
pesma je složena kao i prostor
za pesmu
u našem životu i tišina
može biti složena
ali
se ne dopire daleko tišinom
                šta je tvoj svet
moj svet je čežnja zapoved razbijene
boce što se zelene u
šljaci u bolničkom dvorištu
                trebalo je da znam
                rekla si
                šta možeš da radiš nego da
ih voliš svoju decu
suparnike u opštoj klanici
ljubav je nešto drugo odgovorio sam ili
sam tako mislio
vrt što se širi
mada te znam kao ženu
i nisam mislio drugačije dok ne
obuzme celo more
i sve najgore vrtove „razumeš li
morao sam da te susretnem
iza svega
i još uvek moram da te susretnem“
ljubav
kojoj ćeš se i ti prikloniti sa mnom
cvet najslabiji cvet
biće naš oslonac i ne zato što
smo nemoćni
da drugačije postupimo već zato
što sam u punoj moći
zapostavio
ono što sam morao da učinim da
dokažem da se volimo dok
su mi se i same kosti znojile
činilo mi se da je
svet nepomičan
                svetlost mašta i oltar

A szelence gyermeke

                miért mégy el
kérdezted magadat féltve
minden kötelezettség áthágásakor
                a szellemet a szellemet ki kell
gyógyítani
                a halál és erőszak
részvételét mellőzve újra virágoskertté válni
                kezdd újra
összetett az ének akár a tér
az ének
számára életünkben a csend
is összetett lehet
de
a csenddel nem érhetsz a messzeségbe
                és a te világod
az én világom a vágy az összetört szelence
intelme zölden
a kórház udvarában a salakon hever
                tudnom kellett volna
                mondtad
                mi mást tehetsz
mint szereted gyerekeidet ellenfeleidet
az általános öldöklésben
a szeretet valami más feleltem vagy
gondoltam így
terebélyesedő kert
bár mint nőt ismerlek
és nem gondoltam rád másként míg
minden elátkozott kerttel együtt
el nem árasztott a tenger „érted
mindenáron eléd kellett
vágnom
és még mindig eléd kell vágnom”
szerelem
velem együtt neked is oltára elé kell állnod
virág leggyöngédebb virág
a mi támaszunk lesz és nem azért mert
tehetetlenek vagyunk
másként cselekedni hanem azért mert
erőm teljében
elhanyagoltam
azt amit tennem kellett volna hogy
bizonyítsam szeretjük egymást akkor is
mikor csontjaink izzadnak
úgy tűnt mozdulatlan
a világ
                a fény az ábránd és az oltár

Fordította: Fehér Illés
 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése