Marija Vasić Donojan (Marija Vasity Donojan) – Senta, 13. 02. 1967 –
Iz zbirke pesama: Nevine godine (1992)
Az „Ártatlan évek“ kötetből (1992)
Rukopis tajne
prvo slovo faustovo
drugo slovo don žuanovo
treće slovo ahasferovo
kome se moliš u pustom uglu hrama
za kapijom zatvorenom otvori oči i vidi
da bog tvoj nije s tobom
spasenje gde je spas
učitelj naš s veseljem uze okov stvaranja
i zalanči se s nama zauvek
a zov je ovaj
iziđi iz maštanja svojih okani se cveća i leta
šta zato ako ti se odelo uprlja i pokida
siđi i stani u teškoj trudbi i znoju lica
sva oporost i nesklad moga života topi se u
slatkom blagoglasu a moje počitanje
širi krila poput vedre ptice u letu prekomorskom
šapnuo sam ti u uvo da
ni živa duša neće znati za ovo naše hodočašće
tvoj će smešak nemo priteći mojoj pesmi
a ljubav je ovo
jao veče silazi nevenčano na obalu
galebovi se letom vraćaju u gnezda
ti vodiš moj duh prema ključevima svetlosti
svoj čamac moram otisnuti na put daleki
sporo prolaze sati na obali
oče moj gubi se tvoj lik
oče moj tako mi nemom trebaš sa
teretom izbledelog cveća ja čekam i oklevam
oče moj javi se kao poslednji odsjaj sunca
a sreća je ovo
smejemo se zajedno u bistroj struji razuma
u pustoj peščari mrtvih običaja krenuo je šapat
da ćemo odjedriti u čamcu
samo ti i ja
A titok kézirata
az első betű fausté
a második don juané
a harmadik ahasverusé
zárt ajtók mögött az imaház elhagyott sarkában
kinek imádkozol nyisd ki szemed és lásd
istened nincs veled
a megváltás a menedék
tanárunk boldogan akasztotta ránk az alkotás béklyóit
s örökre hozzáláncolt
a hívó szó ez
bújj ki álomvilágodból hagyd a virágot a nyarat
mit neked ha ruhád piszkos vagy szakadt
gyere állj munkába homlokod verejtékébe
életem minden keserűsége és esetlensége elolvad
a hangok lágyságától képzeletem
tengeren túli tájakra vidám madárként szárnyal
füledbe súgtam
zarándoklásunkról senki halandó nem fog tudni
mosolyod némán csatlakozik énekemhez
a szerelem ez
jaj az est eskü nélkül telepszik a partra
a sirályok fészkükbe vonulnak
lelkemet a fény kulcsaihoz vezeted
csónakomat hosszú útra engedem
a parton lassan múlnak a percek
apám alakod halványul
apám így némán a kifakult
virágok terhével kellesz tétován várakozok
apám utolsó napsugárként jelentkezz
a boldogság ez
az értelem tiszta sodrásában együtt nevetünk
a holt szokások sivatagából indult a suttogás
csónakba szállunk
csak mi ketten
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése