Kosztolányi Dezső Özvegy a villamosban – Udovica u tramvaju

Kosztolányi Dezső (Deže Kostolanji)

Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, 1936. november 3.

Özvegy a villamosban

Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?

Udovica u tramvaju

Ovoj udovici u punu tramvaju

nitko neće

mjesta dati.

Samo stoni, izviruje

gdje bi

sjela.

U očima joj piše: milost,

dobri ljudi.

Izdaleka ja dolazim,

kroz dječje sobe i kroz groblja

sa mukom se naprijed tiskah

dok sam dospjela ovamo.

Al muž mi je umro, branitelja nemam,

pomriješe i sinovi,

kćeri drage i zetovi,

pa sad sama

moram klecat ovim putem sve do

posljednje postaje.

Recite, ljudi,

kad me vidite kako se nesigurno njišem

u svom izvanredno neobičnom malom crnom šeširu

klecavih koljena

i od čestih poroda

opuštena trbuha,

zar ne mislite na svoju

mater?

Prevod: Enver Čolaković