Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kosztolányi Dezső (Deže Kostolanji). Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kosztolányi Dezső (Deže Kostolanji). Összes bejegyzés megjelenítése

2013. július 15., hétfő

Kosztolányi Dezső Özvegy a villamosban – Udovica u tramvaju



Kosztolányi Dezső (Deže Kostolanji)
Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, 1936. november 3.


Özvegy a villamosban

Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?

Udovica u tramvaju

Ovoj udovici u punu tramvaju
nitko neće
mjesta dati.
Samo stoni, izviruje
gdje bi
sjela.
U očima joj piše: milost,
dobri ljudi.
Izdaleka ja dolazim,
kroz dječje sobe i kroz groblja
sa mukom se naprijed tiskah
dok sam dospjela ovamo.
Al muž mi je umro, branitelja nemam,
pomriješe i sinovi,
kćeri drage i zetovi,
pa sad sama
moram klecat ovim putem sve do
posljednje postaje.
Recite, ljudi,
kad me vidite kako se nesigurno njišem
u svom izvanredno neobičnom malom crnom šeširu
klecavih koljena
i od čestih poroda
opuštena trbuha,
zar ne mislite na svoju
mater?

Prevod: Enver Čolaković
 



Kosztolányi Dezső Litánia (Az őszi utcán…) – Litanija (Na ulici u jesen…)



Kosztolányi Dezső (Deže Kostolanji)
Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, 1936. november 3.


Litánia (Az őszi utcán…)

Az őszi utcán fuj a szél.
A fa az éjszakába fél.

Csak fuj a szél, fuj, egyre fuj
Azt mondja, nincsen semmi uj.

Nincs semmi uj, csak unalom.
Hányódás régi utakon.

Nincs semmi uj, nincs semmi jó
És nem igaz, hogy lenni jó.

Nem jó az élet méze sem.
Nem jó aludni csendesen.

Nem jó ásítva kelni fel
S fülledt undorral telni el.

Nem jó feküdni gondtalan
És átkozott, ki gondba van.

Nem jó kacagni tétován
A virágfüstölős szobán.

Nem jó rohanni sebtiben,
Nem jó: a nem, nem: az igen.

Nem jó a csend, nem jó a szó.
A sirba tán még ott se jó.

De úgy szeretnék egymagam
A földre esni hangtalan.

Csak esni, bukni, hullani,
Minthogyha fájna valami.

Elhagyni sárga butorom,
Csatangolni, mint egykoron.

Lakástalan és egyedül
Bolyongani, kivert ebül.

Ott, ahol senkise tanyáz
Bámulni, hogy lobog a gáz.

Halálba ringani vakon
A dagadt, őszi árakon.

Elveszni lassan hallgatag
A sirva-siró ég alatt.

A vállamon egy rongy köpeny.
Így állani közönyösen.

Sürü esőben állani,
Mint a kopár fa ágai.

Csak fázni egész éjszaka
És ázni, mint egy árva fa…


1913

Litanija (Na ulici u jesen…)

Jesensku ulici vetar hladi.
Drvo u noć se straši.

Duva vetar, duva, duva bez prekida
Uz to priča, nema novina.

Nema novina, tek dosada.
Tumaranje na starim cestama.

Nema novina, nema ništa što bi bilo dobro,
I nije istina, da je bitisanje dobro.

Ni nektar života nije dobar.
Ni tihi san nije dobar.

Nije dobro ustati pospano
I dan provesti u dosadi, tek tako.

Nije dobro bezbrižno odmarati se,
I koga brige terete, proklet je.

Nije dobro smejati se sa skepsom
U sobi zadimljenim cvetnim polenom.

Nije dobro žurno žuriti se,
Nije dobro: ne i da je: ne.

Ni u tišini, ni u graji nije dobro.
Možda ni u grobu nije dobro.

Al bi uistinu voleo
Na zemlju pasti nečujno.

Tek pasti, propasti, spotaknuti,
Kao kad nešto iznutra muči.

Požuteli nameštaj napustiti,
Kao nekad, besciljno potucati.

Samotno, nad glavom bez krova
Lutati poput oteranog psa.

Tamo, gde ne postoji spas,
Promatrati kako bukti gas.

Predati se slepo smrti,
Jesenskoj nabrekloj bujici.

Polagano, nemo nestati
Kad će i nebo plakati.

Na ramenu mi visi kaput, poderano.
Pa ovako stajati nehajno.

Gusta kiša me obliva
Kao i gole grane drveta.

Poput usamljenog drveta kisnuti
I tokom noći smrznuti...


1913

Prevod: Fehér Illés
 



2013. július 14., vasárnap

Kosztolányi Dezső Azon az éjjel – One su noći



Kosztolányi Dezső (Deže Kostolanji)
Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, 1936. november 3.



Azon az éjjel

Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzasztó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.

Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.

One su noći

One su noći
sve ure nemirno kucale.
One su noći
bašće u mjesečini sjele.
One su noći
kola pred vratima tutnjala.
One su noći
zvona u suzama bubnjala.
One su noći
svijeće u sobi titrale.
One su noći
strave u sumrak hitrale.
One su noći
strah nam na licima sinuo.
One su noći
sijedi djed moj preminuo.

Onog su jutra
rođaci došli si plakati.
Onog su jutra
pralje veša došle kuću prati.
Onog su jutra
vilice njemu rupcem digli.
Onog su jutra
kroz sobu mene provest stigli.
Onog su jutra
novcem prekrili oči plave.
Onog su jutra
uplašeno stao mu kraj glave.
Onog su jutra
uporno šuteć ležao sveo.
Onog su jutra
bio ko nijem tihi anđeo.

Prevod: Enver Čolaković




Kosztolányi Dezső Litánia (Az én koromban…) – Litanija (U moje doba…)


Kosztolányi Dezső (Deže Kostolanji)
Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, 1936. november 3.



Litánia (Az én koromban…)


Az én koromban:
zörgött az egekben a gépek acélja.

Az én koromban:
nem tudta az emberiség, mi a célja.

Az én koromban:
beszéltek a falban a drótok, a lelkek.

Az én koromban:
vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.

Az én koromban:
öngyilkosok ezrei földre borultak.

Az én koromban:
méreggel aludtak el a nyomorultak.

Az én koromban:
kínpadra feküdtek az árva, beteg nők.

Az én koromban:
lélekbe kutattak a lélekelemzők.

Az én koromban:
mint koldusok álltak a sarkon az épek.

Az én koromban:
recsegtek a trónok, a bankok, a népek.

Az én koromban:
mily dal remegett, a velőkig üvöltő.

Az én koromban:
prózára szerelte a verset a költő.

Az én koromban:
mindannyian ó de magunkra maradtunk.

Az én koromban:
sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.

Az én koromban:
nem volt, ki szegény szíveket melegítsen.

Az én koromban:
álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.


1932

Litanija (U moje doba…)

U moje doba:
nebo je tutanj mašina od čelika parao.

U moje doba:
šta mu je cilj, čovečanstvo nije znao.

U moje doba:
zidovi su šapatom duša i žica pričali.

U moje doba:
divlji, pomućeni jezici ogovarali.

U moje doba:
trupovi samoubica na zemlji ležali.

U moje doba:
bednici su sa otrovom spavali.

U moje doba:
dereži su preostali samotnim ženama.

U moje doba:
dušebriznici kopali u dušama.

U moje doba:
neoštećeni na uglu kao prosjaci su stajali.

U moje doba:
prestoli, banke, narodi su podrhtavali.

U moje doba:
zvuci pesama do kosti su prodrli.

U moje doba:
pesnici pesme u prozu su pretvorili.

U moje doba:
o, koliko smo svi mi usamljeni ostali.

U moje doba:
kad smo u hleb zagrizli, plakali.

U moje doba:
nije bilo nikog, ko bi sirotice umirio.

U moje doba:
Bog je na zlatnom krevetu bdio.

1932

Prevod: Fehér Illés
 





Kosztolányi Dezső Halotti beszéd – Posmrtni govor – Funeral oration – Grabrede



Kosztolányi Dezső (Deže Kostolanji)
Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, 1936. november 3.



Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

1933


Posmrtni govor

Vidite, drugovi, mrtav je, ispario
ostavio nas. Sve nas prevario.
Poynavasmo ga. Ne bješa velik nit izvanredan.
Tek srce, našem srcu drag i ugodan.
Nema ga više,
sad je zemljica.
Joj, raspala se
jedna riznica.

Primjer baš ovaj nek vam je poučak:
takav je čovjek. Jedinstven primjerak.
Ne živje takvih više, tek jedan, nek se zna,
na istom stablu nisu jednaka lista dva
i njemu nikad neće biti slična.
Pogledajte tu glavu, ta dva sad bezlična
draga oka. Pogledajte tu ruku sivu
što pada sad u maglu neizrecivu
ukočena ko kamen,
ko relikvija, znamen
na kojem klinastim pismom piše sjajna
jedine jedinke života drevna tajna.

Ma tko da bješe, sjaj, toplina bješe.
Svak znao ga i javljao: on bješe.
Kako je ovo il ono jelo najradije htio
i govorila mu usta što ih zapečatio
sad mir, i kako nam u ušima glas bio
njegov ko hram što se u moru utopio,
kako još nedavno za svoj stol jw sjeo:
„Sinko, malo sira sada bih pojeo“,
il kako je vino pio, ko dijete
buljio u dim iz svoje cigarete,
kako je hodao, telefonirao
i šarene niti snova prebirao:
kako mu na čelu sjao znamen fini
međ milijunima da je on jedini.

Možeš ga tražiti, nećeš ga pronaći
ni tu, ni u Africi, na pol možeš zaći,
u prošlosti krenuti, u budućnost sklada
rađat će se ma tko, ali on – nikada.
Nikad više
uz bledunjav smiješak neća da uzdiše.
Presiromašna je vila kob što tvori
da ponovo čudo jedinke te stvori.

Slatki prijatelju, sve to jako liči
na nekog čovjeka smišljena u priči.
Na njega je život jednom tek mislio,
a mi se raspričali: „Eto, živ je, čio...“
Onda se na njega teret neba slio
a mi već plačuć pričamo: „Tek bio...“
Eno ga, leži, snažan, borben lik
kao svoj vlastiti skamenjen spomenik.
Ne probude ga suze, riječi, lijek...
Na zemlji tek jednom provedeš svoj vijek.

Prevod: Enver Čolaković


Funeral oration

Behold O brethren, quick he was but quick
he died and left us. This was a poor trick.
We knew him well, nor great nor excellent,
his heart like ours, with our hearts competent.
No more of him
but ashes to ashes.
The roof falls and crushes
the rich store of him.

Profit all of you by his example.
This is what man is like, a singular sample.
No copy existed before, nor does one at present.
As on a living branch each leaf is different
so time itself will breed no simulacrum.

Examine his head; the stark ruin
of his dear eyes. Look, here is his fist
enveloped in impenetrable mist,
stony, metallic
as a relic,
and his palm marked out in cuneiform which speaks
of private modes of life, which were his and were unique.

Whoever he was, whatever heat or dim
light he was known by, recognized by–was him.
Whatever he favoured: one or other meal,
or uttered through lips which now retain the seal
of silence; however his voice made a low commotion
in our ears, like bells under the ocean,
old parish bells; however he murmured, “Please
pass me the plate, I’m hungry for some cheese,”
or drank his wine, or gazed contented at
the cheap smoke rising from his cigarette,
or ran his errands, used the telephone,
wove dreams out of his threaded polychrome
existence: the sign upon his brow would tell you in
a twinkling – Behold him, ecce homo, the One-in-a-Million.

Seek him in neglected or forgotten spots,
among the Esquimaux or Hottentots,
in vain; the past is vain and the vast future
where anyone might be born save him, poor creature.
Ah, never more
will his face light up with that faint smile. Too poor
outrageous fortune, to take a second run
at the miracle which was him alone.

Dearly beloved, is he not like the man
in the fairy tale, which like all tales began
with “Once upon a time there dwelt…”?
Life turned its thought to him, and we but felt
the story starting when, Lords, he was struck down,
the heavens fell upon him and “dwelt” had lost its noun,
the subject of our tears and tales. Extent
he lies who strove for high intent,
his own benumbed, unspeaking monument.
No tears can wake him now, no words, nor herbs or fungus,
who once upon a time dwelt here among us.

Translated by George Szirtes


Grabrede

Seht, Brüder, er ist nun von uns gegangen,
Geprellt sind wir, im eignen Kreis gefangen.
Erinnert euch, ihm fehlten Ruhm und Größe,
Er stand uns bei mit seines Herzens Blöße.
Nur Lehm wird sein
Von seinen Knochen,
Ach, zerbrochen
Ist der Schrein.

Laßt solcherart uns seiner jetzt gedenken:
Natur kann sich nicht zweimal gleich verschenken,
Ihn gibt's nicht mehr und gab's auch vor ihm nie.
So wie ein Blatt mehr ist als eines Blatts Kopie,
Wird auch in all der Zeit ihm keiner gleichen.

Aus seinen Augen wird das Leben weichen,
Seht seinen Kopf, seht seine bloßen Hände,
Die sich verliern im Dunst der Nebelwände,
Erstarrt in Stein -
Reliquiensein,
Darauf sind, ornamentengleich verzweigend,
Linien geritzt, sein Lebensrätsel zeigend.

Licht, Wärme war er uns, gleich wer er war.
Ein jeder wußte, riefs, daß: er er war.
Er mochte diese und auch jene Speise,
Sein Mund sprach ganz auf eigne Weise,
Versiegelt von der Stille nun, Nachklang,
Geläute eines Tempels, der versank
Im Wasser tief, noch höre ich ihn sagen:
„Ein wenig Käse könnt ich jetzt vertragen...",
Seh ihn beim Wein, den er getrunken,
Selig im Tabaksqualm versunken,
Dann wieder rannte er zum Telefon -
Spann seiner Träume farbigen Kokon.
So leuchtete auf seiner Stim das Zeichen:
Es wird ihm unter Tausend keiner gleichen.

Du magst ihn suchen, findst ihn nirgendwo,
Am Kap, in Asien nicht noch irgendwo,
Auch im Vergangnen nicht: Es mehrt sich
Gewesnes, alles wird einmal - nur er nicht.
Gelöscht für immer
Ist seines Lächelns seltsam blasser Schimmer.
Unstetes Feen-Glück, bist zu gehaltlos,
Ein zweites Wunder wird gestaltlos.

Ihr Lieben, dies ist ebenso gewesen,
Wie wir's in Märchen oft gelesen
Auf ihn auch schien vom Firmament ein Strahl,
Wir gingen ans Erzähl'n: „Es war einmal...",
Einstürzt' es, ihn begrabend, auf einmal,
Verweint erzähl'n wir nun: „Es war keinmal..."
So liegt er, wollte schaffend mehr erreichen,
Als einem Denkmal seiner selbst zu gleichen.
Arzneien, Worte, Tränen - nichts weckt ihn noch einmal,
Er war einmal... ein- oder keinmal.

Übersetzung: Andreas Kárpáti