Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –
otthonos
számkivetettség. Mikrózás
„Ahogy élnem
kéne.”
(Győrffy Ákos)
(I, vissza az égbe)
Távoli világokat, érzéseket és benyomásokat rejtesz el
egy nagyon is közeli és konkrét mikrovilágba, vagy fordítva, tó vagy folyópart,
jólesik a hajnali dér csipkedte csipkebogyót leszakítani, morzsolgatni,
rágogatni, zsebedben szelídgesztenye lapul, nyomodban rég halott vadászkutyád
csaholása, az elhagyott ház korhadt falához gyümölcsöktől roskadozó ágat
vereget a koraőszi szél, lassan nem ártana befűteni, teleírt papírlapról
húzkodod ki a szavakat, nagyon lassan, és amikor mindet kihúztad, azt mondod,
igen, tűzbe vele, minden elengedett szó ima, visszakerül az égbe, végre, oda
tehát, ahonnan rövid időre kölcsönözted.
(II, repedések között)
A part állandósága csak egy mulandó érzés, a vízhez, az
állandó változáshoz képest a hullámzás is nagyjából mindig ugyanolyan, mindig
egy kicsit más, hisz bárhol élhetnél, de persze mégse, most éppen itt kell
otthonra találnod, a stég algás, folyószagú lécei között nyíló piszkossötét
kavargásban, ahogy lehetőségeid réseiben találod és teremted meg önmagad,
mész tovább, menned kell tovább, és szerencsére még elhiszed, bármikor
beköltözhetsz az íróasztalon tartott, üres és porlepte csigaházba, bárminek
is nevezd, egy füzet kusza naplómondatai közé.
(III, az ég küllői között)
Visszatérő félelmed biciklizés közben az út menti
partoldalról rossz felé felröppenő madár, éppen a küllők közti égcikkelyben
látja meg a menekülés, a szabadság egyetlen esélyét, szinte érzed, az apró
csontok halkan, alig hallhatóan reccsennek egyet, aztán, aztán a küllők
finoman permetezik arcodba a langyos madárvért, tollak szállnak, őszi levelek
hullanak, a küllők közé ragadnak, mocskos rongydarab vagy szétgyúrt műanyag flakon
lüktet az út szélén, az idő, miközben nem mersz visszanézni, és ha biciklizés
közben egy madár kavarog a közeledben, már rosszul is vagy, szédülsz,
borzongasz, émelyegsz és izzadsz.
(IV, hajnali buszmegálló valósága)
Az elképzelt menedékház és környéke az erdőben, meg a
valóság, most pontosan lefedik egymást, egy hosszú pillanatig mintha a
reflektor vak fényében állnál a sötét színpadon, most is minden a színpadon
kívül zajlik, csak állsz, fülelsz, és tudod a helyed, pontosan ott állsz, a
hajnali buszmegállóban, sűrű, őszi ködök gubbasztanak a fákon és bokrokon,
csigaházak halk, nedves reccsenése jelzi, mások is várnak a buszra, ez már
egy másik valóság, kavicsok fülsértő csikorgása, a képzelet hűlt helye,
valaki véletlenül odébb rúg egy széttaposott csigát, mint egy kavicsot,
csigavér, mondogatod magadban, mindjárt jön a busz.
|
domaćinsko progonstvo. Mikrosvet
„Kako bi živeti trebao.“
(Akoš Đerfi)
(I, nazad u nebesa)
U i te kako blizak i stvaran mikrosvet daleke
svetove, osećaje i utiske sakrivaš, ili obrnuto, obala jezera ili reke, prija
injem zore prekrivenu bobicu šipka skinuti, mrviti, žvakati, u džepu ti je pitomi
kesten a u tragu lavež odavno mrtvog tvog lovačkog psa,
ranojesenski vetar trošan zid napuštene
kuće voćem opterećenom granom udara, polako bi naložiti trebalo, reči sa
ispisanog lista papira skidaš, veoma sporo, i kad si sve skinuo, veliš, da,
neka ga vatra proguta, molitva je svaka izgovorena reč, u nebo se vraća,
napokon, dakle tamo, odakle si na kratko vreme posudio.
II, između napuklina)
Postojanost obale samo je prolazan
osećaj, u odnosu na vodu, na stalnu promenu i talasanje je uglavnom uvek
isto, uvek nešto drugačiji, ta bilo gde bi živeti mogao, naravno ipak ne, sad
baš tu moraš dom pronaći, u prljavotamnom metežu između algom obraslih dasaka
skele koje na reku mirišu, kako u pukotinama tvojih mogućnosti nalaziš i stvoriš
sebe, dalje koračaš, moraš dalje koračati i na sreću još veruješ, bilo kad
možeš u pisaćem stolu držanu, prašinom prekrivenu, praznu puževu kuću,
nazivaj kako god želiš, između nedokučive rečenice jednog dnevnika useliti se.
(III, između žbice neba)
Tvoj povratan strah je ptica koja je tokom
vožnje bicikla sa strane obale u krivi smer poletela, baš u komadiću neba ugledanog
između žbica vidi put bega, jedinu šansu koja u slobodu vodi, maltene osećaš
kako sitćušni kosti tiho, jedva čujno krknu, a posle, posle fino raspršenu mlaku
krv ptice žbice u lice ti prskaju, leti preje, jesensko lišće pada, između
žbice se lepe, na rubu puteljka gnusna krpa ili razgažen flakon se valja,
vreme, dok osvrnuti se ne smeš i ako tokom vožnje bicikla jedna ptica u
tvojoj blizini se vrti, već ti je zlo, nesvestica te hvata, drhtiš, gadi ti
se i znojiš se.
(IV, stvarnost ranojutarnje autobuske
stanice)
Zamišljeno sklonište i njegova okolina u
šumi i stvarnost sad upravo se poklapaju, kao da bi u dugom trenutku na tamnoj
pozornici u bleštavom svetlu refletora stajao, i sad se sve izvan pozornice
odvija, samo stojiš, osluškuješ i znaš gde ti je mesto, baš tamo stojiš, u
ranojutarnjoj autobuskoj stanici, na drveće i žbunje gusta jesenska magla se
spustila, tih, vlažan lom puževih kuća nagoveštava, autobus i drugi čekaju,
to je već jedna druga stvarnost, uši parajuće skripanje belutaka, ohladnelo
mesto mašte, neko slučajno jedan zgnječen puž kao belutka šutne, smiri se,
ponavljaš u sebi, autobus uskoro stiže.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése