Jadranka Milenković Još jedna pesma o disanju – Még egy vers a lélegzésről

 

Jadranka Milenković Pula 19. novembar 1969. - 

Još jedna pesma o disanju
 
Ona veruje u Pegaza, jednoroge, sirene,
Lavirint, Had, Atlantidu, Eden,
Hirona kentaura, Vavilonsku kulu,
pobijanje prosaca, pokapanje brata,
vraćanje ulaznice, napad na vetrenjače,
put Zlatnog runa, Enkiduov pad.
 
Ona veruje u lako savladavanje Sfinge,
u zaustavljanje teške Avramove ruke,
prelomni tren vaskrsenja Isusovog,
neočekivano Raskoljnikovo pokajanje,
nemo potonuće samotnog Makonda,
i u konačni pad pravog prstena u grotlo.
 
Ona veruje u veštice, vampire, demone,
Boga Sunce, Ksolotla, Kukulkana,
Ela, Dagona, Ašeru i Baala,
pet godišnjih doba, plavi sneg.
Ne u zakone kretanja tela i duha,
neminovnost, ljudsku nemoć i kraj.
 
Nedogledni svet okrenuo joj je jedno
od bezbroj slovima izbrazdanih lica.
Umiva ga, od sna toplo, dečje sneno,
i jutrom mu briše krmeljive oči,
da može da gleda ružoprste zore
i biserne sutone pune mitskih bića.
 
Naivna – govore verolomni, i odlaze.
Krilati čuvari tiho ih ispraćaju s tugom.
Brišu prašinu s patinom prevučenih knjiga
i pozlatom podvlače nade u smisao sveta.
Seti se, šapuću u tami, verovala si
da naivan i nevin istoj primisli služe.
 
San boga nasut je kroz uska grla
u okrnjene posude sitnih duša,
nit večnosti provučena kroz iglene uši;
ne tuguj, šapuću, tužno je nerođeno.
Nemo se kruni svemirsko kamenje,
zasipa prašinom pozlatu zvezda.
 
Ona udiše žudno ono što nebo izdiše.
Čemu to? – prekida žamor anđeoskog hora.
Ponekad, kad noć nahrupi u sobe i tela
napušten grob Enkiduov obilazi
i tužnog brata, Minotaura gonjenog
za ruku vodi u polje senovito,
 
da zajedno gaze netaknut plavi sneg,
čipkasti pokrov iz davno izgubljenog sna.
 
Izvor: https://www.presing.org/jadranka-milenkovic-preko-kolena/
 
 
Még egy vers a lélegzésről
 
Ő, a nő, hisz Pegazusban, az egyszarvúban, a szirénekben,
a Labirintusban, Hádészban, Atlantiszban, Édenben,
Kheirón kentaurban, a Babiloni toronyban,
a leánykérők megsemmisítésébe, a testvér eltemetésébe,
a jegyek visszaadásába, a szélmalom lerohanásába,
az Aranygyapjú útjába, Enkidu estébe.
 
Ő, a nő, hisz a Szfinxek könnyű legyűrésébe,
Ábrahám nehéz kezének megállításába,
Isten feltámadásának döntő pillanatába,
Raskolnyikov váratlan bűnbánatába,
a magányos Macondo néma elsüllyedésébe,
és a valódi gyűrű végleges szakadékba esésébe.
 
Ő, a nő, hisz a boszorkányokban, vámpírokban, démonokban,
Napistenben, Axolotlban, Kukulkanában,
Élában, Dágónban, Asherben és Baálban,
az öt évszakban, a kék hóban.
Nem a test és a lélek mozgásának törvényszerűségébe,
az elkerülhetetlenbe, az emberi tehetetlenségbe és a végbe.
 
A végtelen világ a számtalan betűvel
barázdált egyik arcát fordította felé.
Mosdatja, álmában melegen, szenderegve,
és reggel csipás szemét törli,
hogy lássa a hajnal rózsaszirmait
és a mitológiai alakokkal telt alkonyatot.
 
Naiv – állítják a hitszegők és távoznak.
A szárnyas őrök csendesen, szomorúan kísérik ki őket.
Törlik a port a patinás könyvekről és a létbe vetett
reményt aranybevonattal húzzák alá.
Emlékezz, suttogják a sötétben, hitted, hogy
a naiv és az ártatlan egy elképzelést támogat.
 
Isten álmát szűk garatokon keresztül
földönfutó lelkek csempe edényeibe öntötték,
az örökkévalóság szálát tűfokon keresztül húzták;
ne bánkódj, suttogják, szomorú a nem-született.
A kozmosz kőhalmaza némasággal koszorúzott,
a csillagok aranybevonatát porral takarja.
 
Ő, a nő, sóvárogva szívja magába az ég leheletét.
Minek? – félbeszakítja az angyalok kórusát.
Néha, mikor a szobákat és a testeket az éj tépi
Enkidu elhagyott sírjához megy
és szomorú testvérét, az űzött Minótauruszt
az árnyas mezőre kézen fogva vezeti,
 
hogy az érintetlen kék havat, az álmokból
régen elveszett csipkeszemfedőt együtt gázolják.
 
Fordította: Fehér Illés