|
Jedno od pisama
poslatih u Toronto
Bratu Miletu,
I tek samo da znaš:
vreme nam je okrenulo leđa,
A čudna svetlost,
Porodilja-vodilja sinu u
daljini.
U našu postelju pohrliše
opaki sni,
S mlečnim zverskim
očnjacima,
S bodežima, s opakim
demonima.
I više nemasmo misao za
počin.
Sahranili smo predele,
ogrnusmo se zaboravom,
I kao na počinak,
Slovenski zaljubljeni u
put,
Sa sobom ponesmo sve
pretke
– Ne bi nas čuvali od
uroka
Dok obijamo dveri
S tuđinskim katancima.
Minuše godine. I evo,
Okrenuti jedan od
drugog,
Napušteni od svake
pomisli,
Svako od nas ima svoj
put,
Svoj teški sudbinski
kamen.
Samo ponekad, u nevolji,
Na zgužvanim papirima,
Dolazimo ja u tvoj,
Ti u moj nov dom.
I tek toliko,
Koliko za priču.
|
Egy, a
Torontóba küldött levelek közül
Mile
testvéremhez,
Hogy
tudjad: nekünk hátat fordított az idő,
A furcsa
fény meg,
A
távolban, a fiúgyerek szüléje-irányítója.
Fekhelyünkbe
kegyetlen szemfogakkal,
Tőrökkel,
hitvány démonokkal
Gonosz
álmok húzódtak.
És nyugodt
álmunk nincs többé.
Eltemettük
a tájakat, feledésbe burkolóztunk,
És mintha
nyugovóra térnénk,
Mi
szlávok, az útba szerelmesek,
Őseinket
magunkkal visszük
– Hogy az
átoktól védjenek bennünket,
Míg idegen
láncokkal védett
Kapukat
döngetünk.
Múltak az
évek. Íme,
Egymástól
elfordulva,
Gondolatoktól
elhagyatva,
Mindenki
saját útját járja,
Súlyos
sors-kövét cipeli.
Csak néha,
ha gondban vagyunk,
Gyűrött
papírlapokon,
Megyek én
a te,
És jössz
te az én új otthonomba.
Ennyi,
Nincs
tovább.
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése