Marija Šimoković Mlad mesec rasporenog trbuha – Újhold felhasított gyomorral

 

Marija Šimoković Subotica 21. april 1947. –

Mlad mesec rasporenog trbuha
(za Danila Kiša )

Glen Guld je te noći svirao dok su navežbavali Hamleta
na Stradunu među gosparima. Bila je duboka noć koliko more
u koje je gledao onaj koji je uz Gulda pevao. Doveli su Tisu
bliže hotelu Argentina i seli sa njom za okrugli sto nalik
onom za kojim smo sedeli u Parizu. Skoro svitalo je.
 
Pa tu ste dakle. Stigli ste do dna, kaže mi danas dok gluvarim
U bašti Kolarca i čekam početak božićne predstave Paković.
Kakav početak kad je kraj stigao,
kaže mi pućkajući Gitanes. Da ste razumeli šapat buka vas ne bi zatekla.
U senci konopca i dalje slutite rajska vrata, a oko vas
samo kopije i pastiši. Zahvatate vodu iz prljavog bunara,
nagorela vam drška od svakog dana. Svaka noć dok sanjate vadi nož iz korica
on leti oko vas kao u kineskim filmovima.
A danju osviću maske. Dok trepnete već ste obmanuti
ovi obrnuti peru vam vijuge. Lečite spuštena tabana istorije
umesto da lečite istoriju.
Ovo dugo putovanje u prošlost ne bi izdržali ni jači.
Zar ne čuješ, nove priče im počinju istim rečima
kao stare. I uvek se završavaju jednako. Obrnuto značenju.
 
Támán je. Pratim ga dok prelazi Brankov most
i nalazi kost sa kukastim krstom, upirući prstom u nju,
traži oblik oko sebe koji bi sliku poništio. Meri razdaljine između sada i časa u kojem će
zastati satnica sata iz koje je lako stići do tačke u kojoj se sve sažima.
 
Dok čeka na red za upisu u Enciklopediju mrtvih zna da vreme počiva
u očima. Séda na skaline stalno pevajući. Ovo vreme nije vaše
ni ičije, ovo vreme drugima maše iz sfere ptičije. I onda će se osrati na bistu
onih što od vas samo ištu ne pitajući sme li se. Al kasnije. Gnevno se okreće moru
i Tisi u njemu i pita – i ti si mešanac?
 
Sve je to zabuna u redu vožnje svetske istorije, kaže.
Ko će bolje dizajnirati pakao nego ovo vreme,
pita i preskače odgovore jer zna i ostala pitanja koja
iz njih dolaze. Sve sam to već video. Vaše vreme dobija
nove vrtoglavice i ne snalazi se u zadatom prostoru.
Nikad nisam video Boga da se smeška ali ga nisam video
ni  ovako ljutitog kao što je sada. Šalje vam i ove kiše potopa
da u vama počne da diše neka sonata. Razdvojene stolice istog stola
vode do još većeg bola od onog koji gledate. Molite se.
 
Bile su ipak šine u suzi tišine. Dok je u fotografskom ateljeu
sa veštačkim cvećem i pravom pticom u kavezu
čitao odsutnost oca. Kasnije će mu to biti čitanka
za sve razrede života.
 
Prelaskom zebre između tamne i svetle niti nalazim reči koje su mi do sada upućivane.
Nisam dovoljno odmorna da zapazim nijanse kaže pesma i sama
zapanjena svojim ishodom.
 
Kako se zove onaj beli šljunak na kojem sam
ugledala njegovo poslednje poglavlje
o odsutnosti oca. U Dubrovniku.
Mesec mu je nameštao čelo dok je sunce
davalo opelo živima. Pripreme su bile jasne.
I ruj venjenja. Lice mu je bilo kao kad se otac
vratio sa prve egzekucije. Kada je rupa u ledu bila
prepuna da primi i njegovo telo. Lice mu je bilo belo
poput onog anđela. Još uvek je tražio očevu knjigu što ju je u Kovinu
pisao. Ali više nije bio spreman da je nađe.
Ako je za oca bio lek taj rukopis i njemu bi možda bio spas
ali ga nije tražio. Sećao se vina iz Kovina na očevim usnama
tri godine pre njegove smrti. Bila je kap jedna
na njegovoj prugastoj pižami dok su sedeli na klupi bolnice,
zrikavci su radili na kvartetu a otac je bio sam na svetu kada je rekao :
istoriju pišu u ludnicama neki potpuno paranoični ljudi
i da li su oni ili ovi napolju ludi reći ću ti.
 
Nosio je oblik onog cveta možda geranijuma koji su zalud iz njega
doktori u Parizu čupali. Oni koji su pali iz poezije.
Te noći pre šljunka i drhtaja tela
kad sam ga srela pevao je mešajući zvuke, jezike i ruke.
More je bilo daleko i da jutro nije stiglo
možda bi sve ostalo na pesmi ciganskoj.
Na šljunku je bio miran zagledan u so
stojeći sred razmeđe sveta potpuno sam.
 
Razvio je sluh za travu podigao glavu i čekao.
Svaka je kap mogla da javi odlazak. Ali more se toga dana
nije razdvajalo. Bilo je spremno da ćuti
kao minuti koji su ostali, i mi smo ćutali.
Neko je došao kasno i rekao nešto glasno,
ali ga nije čuo jer je sagovornik njegov jedini bio
Eduard Sam. Tako je našao oca na liniji glogovog koca.
I jedinu reč koju ni on ni žrec nisu uspeli da
oneobiče. Smrt. Mada se sve dogodilo drugde i u vreme ruja
nas je zatekla letnja oluja opraštanja. Jedino je on bio
hrabar do kraja a mi i dalje čekali više sjaja od čuda
kojem smo poverili zadatak da bude kratak
i pomiluje ga.
 
Na obali je ostao da sja samo mlad mesec rasporenog trbuha.
I opušak.
 
Izvor: autor
 
 
Újhold felhasított gyomorral
(Danilo Kišért)
 
Azon az éjjelen, míg a Stradunon¹ az urak és hölgyek között a Hamletet
gyakorolták, Glenn Gould zongorázott. Mély volt az éj, akár a tenger,
melybe a Gould melletti énekes nézett. A Tiszát az Argentina hotelhez,
melynek a párizsihoz hasonló kerek asztalánál foglaltunk helyet,
közelebb hozták. Pitymallott.
 
Szóval, itt vagytok. A mélység mélyére értetek, szól ma hozzám míg a Kolarac²
kertjében, Paković³ karácsonyi előadásának kezdetét várva csellengek.
Miféle kezdet, hisz a vég érkezett,
mondja nekem Gitanest szíva. Ha értettétek volna a suttogást, a lárma nem ér tetten benneteket.
A kötél árnyékában továbbra is sejtitek a mennyek kapuját, de körülötte
csak másolatok és káosz. Vizet koszos kútból merítetek,
a napok markolata perzselt. Míg álmokat kergettek minden éj kést ránt,
mint a kínai filmekben, köröttetek lebegnek.
Nappal meg az álarcok köröznek. Pillanatok alatt megcsalnak
agytekervényeiteket ezek a furfangosok mossák. Maga a történelem helyett
lúdtalpát gyógyítjátok.
Ezt a múltbeli hosszú utazást erősebbek sem bírnák ki.
Hát nem hallod, új történeteik ugyanazokkal a szavakkal kezdődnek
mint az eddigiek. És mindig egyformán végződnek. Ellenkező jelentéssel.
 
Mélysötét. Követem míg átmegy a Branko hídon⁴
horogkeresztes csontot talál, rá ujjal mutatva keres maga körül
valamit, ami a képet megsemmisítheti. A most és az a pillanat közötti távolságot méri, melyben
az óra mutatója ott áll meg, ahonnan a mindent összegző pontig könnyen el lehet jutni.
 
Míg várakozik, hogy a Halottak Enciklopédiájába írják, tudja, az idő a szemekben
nyugszik. Dalolva ül a lépcsőre. Ez nem a ti időtök,
senkié se, ez az idő madártávlatból másoknak integet. És leszarja azok szobrát,
akik tőletek kérdezés nélkül csak követelnek. De később. Dühösen fordul a tengerhez
és benne a Tiszához és kérdi – te is félvér vagy?
 
Mindez a világtörténelem menetrendjében tévedés, mondja.
Az időnél a poklot ki fogja jobban kigondolni,
kérdi és, mert a következő kérdéseket is ismeri,
a feleletet átugorja. Mindezt már láttam. Időtöket újabb
szédületek érik és az adott térben nem találja fel magát.
Istent sosem láttam mosolyogni, de ilyen mérgesen sem,
mint most. Ezeket az esőáradatokat is küldi
hogy bennetek végre valami szonáta keljen éltre. Ugyanazon asztalnál a különvált székek
annál, amit most néztek, még nagyobb fájdalomhoz vezetnek. Imádkozzatok.
 
Mégis sínek voltak a csend könny-zuhatagában. Míg a művirággal
és a kalitkában madárral díszített fotóműteremben⁵
az apa távollétéről olvasott. Később olvasókönyve lesz,
az élet minden osztályában.
 
A sötét és a fényes csíkok közötti zebrán áthaladva találom meg az eddig hozzám intézett szavakat.
Hogy az árnyalatokat érzékeljem nem vagyok elég pihent mondja a vers, az eredmény
őt magát is megdöbbenti.
 
Hogy hívják azt a fehér kavicsost melyen
apja távollétében utolsó fejezetét megláttam. Raguzában.
Míg a nap az élők számára gyászszertartást
tartott, homlokát a hold igazgatta. A készülődés
egyértelmű volt. A hervadás pírja is. Arca olyan volt,
mint az apáé, aki az első kivégzés után visszajött. Mikor a jégben a lék,
mert tömve volt, testét nem fogadta. Arca olyan fehér volt mint
azé az angyalé. Még mindig azt a könyvet kereste, amit Kovinban
apja írt. De arra, hogy megtalálja, már nem volt kész.
Ha az a kézirat apja gyógyszere volt, talán őt is megmenti
de nem kereste. Emlékezett három évvel halála előtt apja ajkán
a kovini borra. A kórház udvarában
a padon ült, csíkos pizsamáján egy csepp,
a tücskök négyszólamban dolgoztak, apja egyes egyedül volt, amikor megszólalt:
a történelmet a bolondok házában az üldözési mániában szenvedők írják
és hogy ők a bolondok vagy ezek itt kinn, elárulom.
 
Azt a virágformát talán gerániumot hordozta, amit tüdejéből később
Párizsban az orvosok hiába csupáltak. A költészetből bukottak.
Azon az éjjelen a kavicsos és a test borzongása előtt
amikor találkoztam vele, hangokat, nyelveket, karokat keverve énekelt.
A tenger messze volt és ha a reggel nem érkezik
talán minden a cigány-dalon marad.
A kavicsoson, tekintetével a són, nyugodtan,
a világ választóvonalán egy szál magában állt.
 
Ahogy meghallotta a füvet felemelte fejét és várt.
Minden csepp érkezést jelenthetett volna. De aznap a tenger
nem vált szét. Kész volt hallgatni
mint a megmaradt percek, és mi is hallgattunk.
Valaki későn jött és hangosan mondott valamit
de nem hallotta, mert egyedüli társa
Eduard Sam⁶ volt. A galagonya vonalán apját így találta.
És az egyetlen kifejezést, amit ő sem, a pogány pap sem tudott
kimondani. Halál. Igaz, mindez máshol történt és a veres idején
bennünket utolért a megbocsátás nyári vihara. Mindvégig
bátor egyedül ő maradt, mi meg továbbra is több fényt vártunk a csodától,
melyre azt a feladatot bíztuk, hogy rövid legyen
és simogassa meg.
 
A parton csak az újhold maradt, felhasított gyomorral.
És egy csikk.
 
¹Stradun (ejtsd: Sztradun) – Dubrovnik főutcája
²Kolarac (ejtsd: Kolárāc) – Belgrád egyik kultúrközpontja
³Paković (etsd: Pákovity – 1968. -) rendező, író, újságíró
⁴Belgrádi híd
⁵Danilo Kiš idézet
⁶Eduadrd Sam: Danila Kiš irodalmi apja
 
Fordította: Fehér Illés