Csokonai Vitéz Mihály A reményhez – To Hope – An die Hoffnung



Csokonai Vitéz Mihály - Mihalj Čokonai Vitez 

(A költő szobra Dunaalmáson – Szabados Béla alkotása)

(Debrecen, 1773 november 17. - Debrecen 1805. január 28.)

Egger: Lilla a papagájjal

A reményhez

Főldiekkel játszó
     Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
     Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
     Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
     Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
     Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
     Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
     Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
     Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
     Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
     Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
     Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
     Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
     Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
     Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
     Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
     Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
     Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
     A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
     A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
     Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
     Isten véletek!

To Hope

To mortal eyes, you, Hope, do seem
a form divinely sweet;
but eyes of gods can pierce the dream
and see your blind deceit.
Unhappy men in times of ill
create you for their easing;
and as their Guardian Angel still
they worship without ceasing.
Why do you flatter me with praise?
Why do you then deride me?
Why in my bosom do you raise
a dubious heart to chide me?
Stay far and fair beyond my reach,
as first my soul you greeted!
I had depended on your speech,
but you have ever cheated.

With jonquil and with daffodil
you planted all my garden,
and introduced a chattering rill
to be my orchard's warden;
you did bestrew my laughing spring
with many a thousand flowers,
the scents of Heaven did you fling
to perfume all its hours;
my thoughts, like bees, found morning sweet
'mid garden plots and closes,
and hovered 'round in fragrant heat
above my heavy roses.
One hope possessed my soul apart,
one radiant prospect joyed me,
my garden lay in Lilla's heart
its wonders never cloyed me.

But, ah, the roses of my ease
Have withered quite away;
my sparkling brook and shady trees
are dead and dry today.
The springtime of my happiness
is winter now instead;
my dreams are gone beyond redress,
my fairy world has fled.
Ah, would you leave me but my lass,
the Lilla of my passion,
I'd let all sad complaining pass
nor mourn in any fashion.
Within her arms I could forget
misfortune, grief, and pain;
no wreath of pearl could match my girl
were she with me again!

Depart from me, O cruel Hope!
Depart and come no more;
for blinded by your power I grope
along a bitter shore.
My strength has failed, for I am riven
by all my doubt and dearth;
my tired spirit longs for Heaven
my body yearns for earth.
I see the meadows overcome
with dark consuming blight;
the vocal grove today is dumb;
the sun gives place to night.
I cannot tune this trill of mine!
My thoughts are all askew!
Ah, heart! Ah, hope! Ah, Lilla mine!
May God remember you!

Translated by Watson Kirkconnell

An die Hoffnung

Himmelsglanz vorspiegelnd
     jedem Erdenkind,
gabst du dich als Gottheit,
     Hoffnung, falsch und blind!
Du, vor der der Ärmste
     in die Knie erbricht
wie vor seinem Engel,
     der ihm Schutz verspricht.
Flüsterst noch mit glatter Zunge
      heimlich Mut mir zu,
zweifelhafte Lust versprichst du,
     nimmst mir meine Ruh!
Ach, du schienst mein Tröster,
     wie vertraute ich
deinen schönen Worten,
     doch du narrtest mich!

Pflanzest meinen Garten
     voll Narzissen auch
und mit Bächen tränktest
     du mir Baum und Strauch.
Hast mit tausend Blüten
     Lenz auf mich gestreut,
würztest ihn mit Wonne
     und Glückseligkeit.
Morgens mit der ersten Wärme
     wandte sich mein Sinn,
froh wie eine flinke Biene,
     zu den Rosen hin.
Nur noch eines fehlte
     meinen Freuden hier:
Lillas Herz erbat ich.
     Gott, du gabst es mir!

Doch die frischen Rosen
     welkten bald dahin,
trocken sind die Quellen,
     fahl der Bäume Grün.
Heiterkeit und Frühling
     wichen Winterleid,
war nicht lange würdig
     dieser schönen Zeit.
Hättst du mir nur sie gelassen,
     Lilla nur allein,
braucht ich nicht im Lied zu klagen
     meine Liebespein.
Denn in ihren Armen
     käm die Lieb zurück,
und ich säh nicht neidisch
     auf der andern Glück.

Oh, verlaß mich, Hoffnung,
     geh, laß von mir ab,
deine Härte bringt mich
     näher nur dem Grab!
Meine Kräfte schwinden,
     auf zum Himmel will
meine Seel, der Leib will
     ruhn im Grabe still.
Blumenleer sind alle Wiesen,
     Felder ausgebrannt,
öde liegen Hain und Wälder,
     und die Sonne schwand.
Süße Schattenbilder,
     Träume bunt und reich,
Freude, Hoffnung, Lilla,
     lebt wohl, Gott mit euch!

Übersetzung: Annemarie Bostroem