Fekete Anna Majd igen – Potom da

Fekete Anna Komárom, 1988. –

Majd igen

Nem is az éjszakát látjuk – csak a nappal árnyékát,
a villanyfényben és félálomban kucorgó házakat.
Nem az éjszaka rendjét érezzük, hanem a szomorú,
ideges vonaglást, a reggel szívverését.
Könyvek a városok, eljárt az idő fölöttük,
végtelenek és mégis semmitmondók.

Egy boldog kéz majd eltöröl mindent, amire emlékezhetnék.

Néhány évtized, és visszafoglalja őket a sötétség.

Forrás: http://szorosko.eu/2013/05/fekete-anna/

Potom da

Ustvari nije noć što vidimo – samo senku dana,

u električnoj rasveti i polusnu zgrčene domove.

Nije red noći što osećamo, nego tužno,

nervozno trzanje, otkucaje srca jutra.

Gradovi su knjige, vreme nas je pregazio,

beskonačni su ipak beznačajni.

Jedna srtena ruka zbrisaće sve, na što bismo mogli sećati se.

Par desetleća i sve će tama prekriti.

Prevod: Fehér Illés

Fekete Anna A teljesség felé – Prema celovitosti

Fekete Anna Komárom, 1988. –

 A teljesség felé

Szerettek a csontjaim, hisz megtartottak.
Szeretett a bőröm: eltakarta a húsomat.
És mint lelkes bohócok, azt tették ujjaim, amit gondolok.

Álmomban apró sejtkatonák védenek, éber reflexek,
parányi, nevenincsbaktériumok. Egészséges vagyok,
de éjjel-nappal őrködöm saját egyensúlyomon.

Egy komplett óceánjáró,
ahol mindig egyedül lakom.

Forrás: http://szorosko.eu/2013/05/fekete-anna/

Prema celovitosti

Kosti su me volele, ta držale su me.

Koža me je volela: meso mi je prekrila.

I kao zaneseni klauni, prsti su mi po mom htenju plesali.

U snu drobni ćelijevojnici, budni refleksi,

sićušne, bezimene bakterije me brane. Zdrava sam,

ali svoju ravnotežu danonoćno čuvam.

Čitav prekokeanski brod,

gde uvek sama stanujem.

Prevod: Fehér Illés

Fekete Anna Vanílialekvár – Pekmez od vanilije

Fekete Anna Komárom, 1988. –

 

 Vanílialekvár

Mint valami zárda,
habos, csipkés,  kupolás, tornyocskás.
Alzheimer Haus a hegyekben, kutyák
és kardvirágok őrzik, meg egy borókasövény.
Itt találkozhat az öngyilkos Habsburg herceg
a keleti fonton maradt nagybácsik szellemével.
És nincs más, csak ötven öreg hölgy és dallamok,
varázsütésre megtalált levelek, régen elhagyott,
de hajnalban feltámadt gyerekek. A cukorkék
hegyek közt könnyed lebegés marad a bűnökből:
fátyol, fahéjas tekercs, vanílialekvár. Nincs is más itt,
csak tollpihével tömött zsákok, szigorúan őrzött
játékbabák, összetört és megtalált nevek.

Mindig hajnalban jönnek a férfiak,
hogy elvigyék a holttesteket.

Forrás: http://ujnautilus.info/vanilialekvar

Pekmez od vanilije

Kao neki samostan,

penast, čipkast, sa kupolama, kulama.

U brdima Alchejmer Haus, psi

i gladiole čuvaju, i živica od smreke.

Princ samoubica od Habsburga na istočnom frontu

ostavljenim stričevim duhovima ovde se može naći.

I nema ničeg drugog samo pedeset starica i melodije,

čarolijom nađena pisma, odavno napuštena

ali u zoru vaskrsla deca. Među bonbonplavim

brdima od grehova lepršavo lebdenje ostaje:

veo, rolada sa cimetom, pekmez od vanilije. Tu ničeg

drugog nema, samo paperjem puni džakovi, strogo

čuvane lutke, razbijena i nađena imena.

Muškarci uvek ujutro dolaze,

da mrtvace pokupe.

Prevod: Fehér Illés

Fekete Anna Csak fehérben – Samo u belom

Fekete Anna Komárom, 1988. –

 

 

Csak fehérben

 

Anya csak fehérben szeret engem, és aranyosnak tartja,

ha egy kis béka, csiga vagy eprecske van a pólómon; és azt is

szereti, ha nem csapkodom a hajam, mert allergiás, allergiás

a hajszálakra, és nemcsak a hajszálakra allergiás, 

hanem a porra, a tojásra, a kékre, a barnára, no és rám. 

Egy kicsi csiga vagy béka az aranyos persze: egy kicsi itt, 

egy kicsi ott, csak ne legyen túl… te se legyél, Anna,

 túl hangos, ne nyisd ki, ne vedd elő, ne bömböltesd…! 

Értsd meg, a kék, a piros, a barna, a zöld, a sárga, a szürke 

rosszul áll neked. Én megértem: anyának a széltől is fáj a feje.

 

Néha elcserélnek egy-egy lányt, ahogy elcseréltek engem, 

és a végén maradnak a kiscsigák, a kisbékák, mert a végére

… nincs is vége! 

 

No nézd csak! Én innen, egy másik országból gondolok rá, 

kisbékásan, megértőn, telve szeretettel, erre egy hajszál 

– épp az én hajszálam – belelebeg a kakaójába…

 

Rettenet!

 

Forrás: http://centrifuga.blog.hu/2011/02/27/versvasarnap_fekete_anna_versei

 

 

Samo u belom

 

Mama me samo u belom voli i smatra ljupkim

ako na majici ima jedna žabica, puž ili dudinja; a i to

voli, ako sa kosom ne mašem, jer je alergična, alergična

na vlasi kose, i alergična je ne samo na vlasi kose,

nego na prašinu, jaja, plavo, žuto, pa i na mene.

Naravno jedan pužić ili žaba ljupki su: komadić tu,

komadić tamo, samo nek bude previše... Ana, ni ti ne budi

previše glasna, nemoj otvoriti, nemoj izvaditi, nemoj da urla...!

Shvati, plavo, crveno, braun, zeleno, žuto, sivo nikako ti

ne stoji. Shvatam ja: glava moje mame i od vetra boli.

 

Katkad po jednu devojku zamene, kao što su i mene zamenili,

i na kraju ostanu pužići, žabice, jer na kraju

... kraja ni nema!

 

I gle! Ja odavde, iz jedne druge države mislim na nju,

sa žabicom, razumevanjem, ljubavlju, na to jedan vlas kose

– baš vlas moje kose – u njen kako pada...

 

Užas!

 

Prevod: Fehér Illés

 



Fekete Anna Habozik a tenger – Koleba se more

Fekete Anna Komárom, 1988. –

Habozik a tenger Habozik a tenger – mi mást tehetne? Annyi lény akarja a halált elkerülni benne, hogy megnyugodni nem tud: kavarog, hullámzik. Páncélok, csápok, szívek, cikáz a halál közöttük, pedig mind élni akar, villódzni, osztódni. Ha a dagályban megmártózol, idegen lények nevetnek vissza, a mély tenger névtelenjei. De a másik sodrást, ami a mélyből árad hidegen, számítón, nem is érezzük.

Koleba se more Koleba se more – šta bi drugo? U njemu toliko stvorenja želi smrt izbeći da se ne može smiriti: vrti se, talasa. Oklopi, pipci, srca, među njima smrt kola, a svi živeti žele, sevati, množiti. Ako utoneš u plimu, strana bića ti se smeškaju, bezimeni dubokih mora. Ali taj drugi tok, to što iz dubine hladno, sračunato raste, ni ne osećamo. Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.facebook.com/679002518841709/photos/a.747162505359043.1073741832.679002518841709/959360774139214/?type=3&theater

Fekete Anna A rózsa, igen – Ruža, da

Fekete Anna Komárom, 1988. –

A rózsa, igen A rózsa a versekben íztelen-szagtalan. Vagy kékes a fénye, tündöklő-bársonyos a szirma, vagy éppenséggel elérhetetlen.  De ez a kis butácska, sárga rózsa a körtér szélén, eldobált csikkek és kólásdobozok közt erről mit sem tud. Orcáját sietős térdek súrolják, mámor és tündöklés nélkül növekszik, és még a délután  támadó szél is irgalmatlan hozzá, gyerekek csipdesik a szirmait. Hát nem érdemelne többet? Olyan tehetetlenül, olyan visszavonhatatlanul rózsa.

Ruža, da U pesmama ruža je bez mirisa i okusa. Ili joj je sjaj plavkast i latice blistavo-baršunaste, ili pak je nedostižna. Ali ta majušna, žuta ruža na rubu okruglog trga, između razbacanih pikavaca i limenki kola o tome ništa ne zna. Njeno lice žurna kolena dotiču, bez ushićenja i blistanja raste, prema njoj je čak i popodnevni vetar nemilosrdan, late deca trgaju. Zar ne bi zaslužila više? Tako nemoćno, tako neopozivo je ruža. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://centrifuga.blog.hu/2011/02/27/versvasarnap_fekete_anna_versei  

Fekete Anna Mikor megütöttek – Kad su me udarili

Fekete Anna Komárom, 1988. –

Mikor megütöttek

Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra
emlékszem, hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört
belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t, és ez most
az övé marad, ott lapul a zsebében az öngyújtója mellett, elviheti
magával a túlvilágra is. Tudjátok, meséli, mikor azt a nőt
megütöttem, és én ott majd állok a menny kapujában, zavartan
és névtelenül… Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami,
a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.

Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek.
Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát,
litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –

A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni.
Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit valaha letörtek.

Forrás: http://ujnautilus.info/fekete-anna-versei-4  

Kad su me udarili

Jednom su me udarili. Ali ne sećam se na udarac, niti na bol,

nego na zvonjavu, na znak uzbune, da je neko od mene

komadić otkinuo. Možda A od mog krsnog imena i to će

njegovo ostati, tamo u njegovom džepu pored upaljača se skriva,

i na drugi svet sa sobom može poneti. Znate, priča, kad sam onu

ženu udario, a ja ću u nebeskoj kapiji stajati, zbunjeno i

bezimeno… Jer sam istučena žena postala, a to nešto,

moje ime, nedostajaće mi više i od moje čednosti.

Od onda shvatam, zašto mali narodi nikad ne opraštaju.

U istom trenu sam Bosanka, Kurdkinja, Jermenka, Baskijka,

Hrvatica, Litvanka postala. Jer ne nož, nego otrov ubija –

Rimljani su verovali da robovi ne znaju umreti.

Ostaje nešto od njihovog imena. Komadić što su nekad otkinuli.

Prevod: Fehér Illés