Tomislav Marinković Тренутак среће – Örömpillanat

Tomislav Marinković Lipolist kod Šapca 1949. –

Тренутак среће

Тренутак среће

на аутобуској станици

док аутобус касни.

Покушавам да се сетим

брежуљака око града

који су вековима чекали

нешто што не умедох да разумем;

нападних таксиста и продавачице

љубави чији поглед је говорио:

„веруј ми ако хоћеш“,

а онда је уследио тренутак истине

и окретање главе на другу страну.

Памтим прекорне гласове путника;

њихова лица као да су патила због изгубљене части.

Само су деца налазила поезију

трчкарајући између набреклих торби,

и рецитовала своје километарске мисли,

сличнa цветићима који су се отварали

и провиривали кроз нерасањено пролеће.

Тренуци среће не личе на јахте

с благим ветрићем

у заставама.

Слични су обичним тренуцима,

прате нас на одстојању, понекад

прилазе када ослушну наше монотоно

дисање или убрзани рад срца.

У џепу је зазвонио телефон.

Прва асоцијација: дуг и досадан разговор.

Друга: бескрајно ценкање око поруџбине...

Али тихи глас ми рече:

„Ја сам.“

Izvor: Томислав Маринковић: Тренутак среће Архипелаг Београд, 2018. стр. 10-11

Örömpillanat

Örömpillanat

a buszállomáson,

míg késik a busz.

Megpróbálom felidézni

a város körüli dombokat,

azt a valamit, amire századokon át

vártak, nem tudtam megfejteni;

az erőszakos taxisofőrök és a szerelmet

áruba bocsátó nők sokat ígérő tekintetét:

„ha van merszed, higyj nekem”,

majd következett az igazság pillanata

és fejfordítás a másik oldalra.

Emlékszem az utasok feddő hangjára,

arcuk mintha az elvesztett becsület miatt gyötrődött volna.

A kitömött táskák között szaladgálva

csak a gyerekek leltek a költészetre

és az ébredező tavaszt kutatva,

a nyíló virágokhoz hasonló

kilóméteres gondolatokat szavaltak.

Az öröm pillanata nem a déli szélben

zászlót lengető jachtra

hasonlít.

A hétköznapi pillanatokra emlékeztet,

tisztes távolságban követ, néha egészen

közel jön, hogy meghallgassa monoton

lélegzésünket vagy gyorsabb szívverésünket.

Megcsörrent zsebemben a telefon.

Első gondolatom: hosszú, unalmas párbeszéd...

Második: véget nem érő alkudozás...

De megszólít egy csendes hang:
„Én vagyok.”

Fordította: Fehér Illés

Tomislav Marinković Raj – Éden

Tomislav Marinković Lipolist kod Šapca 1949. –

Raj Zamišljam ovako mogući raj: Šef palanačke stanice Izlazi na peron da propusti voz I mahne crvenom zastavicom. Ispraća voz sa samo jednim putnikom. Sutradan izjutra ga dočekuje. Opet je veseo i zvižduće pesmicu bez kraja. Opet ženi govori umilne reči, koje Tutnjava voza proguta i ispljune u ravnicu. Samoća nema ništa sa takvim mestom. Ona, nečujno, kroz gradske kapije prolazi. U višespratnicama, čija srca su liftovi A vene svežnjevi kablova, ona stanuje. Čiji prozori su prodorne i hladne oči jastreba, Najusamljenije ptice na svetu.

Éden A lehetséges édent így képzelem el: A kisváros állomásfőnöke Kimegy a peronra elindítani a vonatot És int piros zászlójával. Egyetlen utasával kikíséri a vonatot. Másnap reggel visszavárja. Ismét vidám, egy dalt végnélkül dúdol. Hitveséhez ismét kedvesen szól, Elnyomja a vonatrobaj és a síkságra köpi. A magánynak az ilyen helyhez semmi köze. Nesztelenül megy át a városkapun. A többemeletes házakban lakik, melyeknek Szívük lift, érrendszerük vezetékcsomó. Az ablakok átható, hideg héjaszemek, Akár a héja, magányos madárszemek. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2016/12/raj-toma-marinkovic.html