Dušan Savić Banja Luka 21.
avgust 1952. – 
 
  | San
 Budim se u
  košmaru. Skoro svake noći ponavlja se isti san. Putujem na različite
  lokacije. Nekada vozom, autobusom, a nekad automobilom. Nikad ne letim! Na
  poslednje, sinoćnje putovanje išao sam biciklom. Prilično sam se izmorio
  okrećući pedale cele noći.
 Put traje, a
  za mnom ostaju autoputevi i staze. Stižem u nepoznat grad s nekim zadatkom
  kojeg ne dokučujem. Prvog prolaznika zaustavljam i pitam gde sam, a on mi
  odgovara da sam u gradu. Nema imena. Počinjem da se plašim nepoznate sredine
  jer ne mogu da se orijentišem. Ulazim u prvi hotel. Novac mi je dovoljan za
  samo jedno noćenje. U sobi ležim i ne mogu da zaspim. Prisiljen sam da posmatram
  senke koje promiču po plafonu. Do jutra. Želim da se vratim kući. Recepcioner
  me upućuje kako da izađem i pronađem put kojim sam stigao u njihov grad. Po
  pravilu redovno zalutam i stižem tamo gde više nema asfalta. Našao sam se na
  periferiji ovog bezimenog grada. Hvata me panika. Noćas je bila najžešća.
  Polomio sam bicikl. Daleko je do kuće. Šta da radim? Očajan sam!
 U poslednjem
  momentu spasonosno zvoni telefon. Cvrkutav ženski glas saopštava mi radosnu
  vest:
 – Dobar dan
  gospodine. Želim da vas obavestim da ste postali srećni dobitnik velike
  nagrade naše kompanije. Od srca vam čestitam...
 Ne, ne
  prekidam je! Poštujem i ostajem ljubazan. Teško se danas opstaje. Devojka se
  svojski trudi da negde ne zaluta u ovim teškim vremenima.
 Svi ponekad
  negde zalutamo. Samo ostaje pitanje šta je bolje: na javi ili u snu!
 
 
 
 
 
 
 
 | Álom
 Lidércnyomásra ébredek. Szinte minden
  éjjel ugyanaz az álom kísért. Utazom. Hol vonaton, hol autóbusszal, néha
  gépkocsival. Sosem repülök! Utolsó, tegnap esti utamra kerékpárral indultam.
  Egész éjjel a pedált nyomva igen csak kifáradtam.
 Hosszú az út, mögöttem autósztrádák,
  csapások maradnak. Számomra nem érthető feladattal érek az ismeretlen városba.
  Megállítom az első járókelőt és kérdem, hol vagyok. Válasza: városban.
  Névtelenben. Félek az ismeretlen környezetben, mert képtelen vagyok
  tájékozódni. Az első hotelbe térek. Pénzem csak egy éjszakára futja. Fekszem
  a szobában, az álom elkerül. Kénytelen kelletlenül a mennyezeten mozgó
  árnyakat figyelem. Reggelig. Haza akarok menni. Az ügyeletes megmagyarázza,
  hol a kijárat és hogyan találom meg azt az utat, amelyen ebbe a városba
  jöttem. Rendszerint eltévedek, most is oda érek, ahol már nincs aszfalt. E
  névtelen város szélére. Rettegek. Az éj volt a legkeservesebb. Eltörtem a
  kerékpárt. Messze otthonomtól. Mit tegyek? Kétségek gyötörnek!
 Az utolsó pillanatban megmentő telefon csörren.
  Csilingelő női hang jelenti az örömhírt:
 – Jó napot uram. Szeretném közölni,
  cégünk nyereményjátékának boldog nyertese. Szívből gratulálok…
 Nem szakítom félbe! Tisztelem,
  barátságos maradok. Manapság nehéz a felszínen maradni. A hölgy valóban
  törekszik, hogy ezekben a nehéz időkben ne tévedjen el.
 Mi mindannyian eltévedünk valahol. De
  marad a kérdés, mi a jobb: a valóságban vagy az álomban!
 
 Fordította:
  Fehér Illés
 
 | 
Izvor: Dušan
Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str.
19-20.
 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése