Dušan Savić Čovek – Az ember

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Čovek   Tišina. – Nisam! Tres! –Niiisam! Bum, tres! – Nisss… Jaoooj... Tres, bum, tres! – Jesam, jesam!!!

Az ember   Csend. – Nem én voltam! Csatt! – Nnnem én voltam! Bumm, csatt! – Nnneee… Jaaaaj… Csatt, bumm, csatt! – Én, én voltam!!!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 34.

Dušan Savić Glavnom ulicom – A Fő utcán

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Glavnom ulicom        Sombor je najlepši u proleće. Ustala je ranije nego obično, izašla na trem i upijala sunčeve zrake koje su joj obasipale lice. Jutarnji vazduh mirisao je na jasmin. Udisala ga je punim plućima. Uopšte nije razmišljala o meni. Više je mislila o jutarnjoj kafi koju je zbog mene preskočila.      Ugledao sam svetlost dana tog proletnjeg popodneva u Istarskoj broj 6. Sirotica, pritisnuta zidovima i skučena kao u zatvorskoj ćeliji, mučila se od ranog jutra priželjkujući da osvanem onakav kakvim me zamišljala u svojim najskrovitijim snovima. Nisam joj bio prvi i, iako prilično zgužvan i neformast, od samog početka bio sam joj nekako poseban. Tebe će svi gledati sa zavišću i plenićeš ženskom lepotom iako si muškog roda, govorila je dok me uvijala i premeštala iz ruke u ruku. Danima je odbijala sve posete i nije želela da me deli ni sa kim. Zna da je vreme neumoljivo i brže nego se čovek nada. Neizostavno dolazi do rastanka. Nekoliko dana skoro da nije spavala baveći se mnome do kasno u noć.      „Videćete ga kada za to bude vreme” – izgovarala se svojim najmilijima, a onim agresivnijima jednostavno je oćutala i nije otvarala vrata. Nastojala je da ostane ljubazna, svesna da se ružne reči izgovorene danas, oštrije vraćaju sutra. Ćutanje je zlato! Ipak, zavisi ko ćuti, pomisli tog trena, osetivši neodoljivu potrebu da se poveri samoj sebi. Dok me ulepšavala i gladila nahrupila su sećanja na majku koju je već odavno ispratila anđelima. Nikad neće zaboraviti njene reči koje joj je upućivala dok je bila devojčica: „Ne spavaj dugo kćeri, jer onda nećeš dočekati da ti se ostvare neki od tvojih snova. Probudi se da posle ne zažališ i da ne bude kasno. Život je prekratak da bi ga time dodatno skraćivala, a svet oko sebe gledaj kao da ga vidiš prvi put. Živećeš lepše”. U mislima se zahvaljivala majci shvatajući koliko je bila u pravu. Tada nije osećala potrebu da uvaži njeno iskustvo. Misli su se rojile, a ruke bile nezaustavljive dok me mazila i oblačila u najlepše ruho. Ni sama nije znala koliko je proteklo vremena kada je napokon odlučila da prošetamo gradom.      Sunce je okupalo somborsku Glavnu ulicu. Petkom je pijačni dan i susreće se najviše ljudi. Verovatno je namerno izabrala petak, iako nije baš obožavala da se probija kroz gužvu. Lice joj se ozarilo već pri susretu sa prvim poznanicima.      – Jao što je lep, kao iz kutije – zaustavljali su nas redom, puni oduševljenja, grleći nas pogledom. – Samo si ga ti mogla stvoriti takvog. Čestitamo!      Tri puta smo prošli Glavnom ulicom, a ona me nosila ponosno ne skidajući osmeh s lica. Poslednjih godina retko se smejala, ali danas je napokon shvatila: Život je kao fotografija. Sve izgleda mnogo bolje dok si nasmejan. Osim toga sad ima šta da pokaže. Nailazili su i poneki na čijim licima bi se prepo- znavao izraz blage podrugljivosti. Iz njihovih pogleda udarala je praznina, ali nije dozvolila da je takvi pometu u sreći koja je došla tako iznenada. Odmah im je praštala, jer je svoju radost htela da podeli s prijateljima. Prijatelji su tvoja trpeza gde možeš da utoliš glad i ogreješ kada ti je hladno. Kada se ti odnosi jednom naruše sve postaje nategnuto i gubi se smisao daljnjeg druženja. A, bila je blizu da padne u zamku. Pravo je imala moja majka: Život je kratak i ne- kad treba prekršiti pravila, opraštati brzo, ljubiti dugo, istinito i intezivno, smejati se nekontrolisano i nikad ne žaliti za onim što te učinilo srećnom. Zato se smejala i usput grlila prijatelje. Sad više nije imala razlog da ih izbegava i kopni u Istarskoj 6, ogrnuta samoćom. Novca nije imala, ali se osećala bogatom.      U trenutku kada je odlučila da pođemo kući presrete nas njena najbolja prijateljica, vlasnica modnog butika na Glavnoj ulici.        – Bože, nestvarne li lepote! Pa, on je za izlog! Nešto najlepše što je poteklo od tebe. Nemoj reći da mi ga ne prepuštaš – zavapi prijateljica kao da joj od toga zavisi život.        – Ne, draga, šešir nije na prodaju!        Uveravanje je potrajalo do sutona. Sledećeg jutra ipak sam krasio izlog na centralnom mestu butika Ravangrad. Ali ne zadugo. Još istog dana otputovao sam u Beč. A, šta se tamo događalo sa mnom, pripada drugoj priči.

A Fő utcán        Zombor tavasszal a legszebb. Aznap szokatlanul korán ébredt, a tornácra sétált és élvezte az arcát ellepő nap sugarait. A reggeli friss levegő jázmin illattal volt tele. Teli tüdővel szívta be. Rám nem is gondolt. Inkább a miattam kimaradt reggeli kávé járt a fejében.      A napvilágot azon a tavaszi délutánon az Isztria utca 6-os számú házban láttam meg. Szegénykém, mintha magánzárkában lett volna, kora reggel óta a falak fogságában összekuporodva szenvedett, hogy olyan legyek, amilyennek a legtitkosabb álmaiban elképzelt. Nem voltam az első, viszont gyűrötten és alaktalanul is számára a kezdetektől fogva valahogyan különlegesnek számítottam. Téged mindenki irigykedve néz majd, férfi létedre nőiesen szép vagy, mondogatta, míg takargatott, dajkált. Látogatókat napokig nem fogadott, megosztani senkivel sem akart. Tudja, hogy az idő gyorsabb, mint gondolnánk, kérlelhetetlenül múlik. A búcsú nem maradhat el. Napokig, amiért éjszakába nyúlóan velem foglalkozott, szinte alig aludt.      „Meglátják majd, a mindent a maga idejében” – hajtogatta azoknak, akiket kedvelt, az erőszakosabbaknak nem felelt, ajtót sem nyitott. Igyekezett az udvariasság szabályai szerint viselkedni, hisz a ma kiejtett goromba szó holnap élesebben vág majd vissza. Hallgatni arany! Mégis, attól függ, ki hallgat, gondolta abban a pillanatban, amikor ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy valljon.  Míg kényeztetett, simogatott az angyalokhoz régen kikísért édesanyja jutott az eszébe. Sosem felejti el a tőle, még kislány korában kapott, többszörösen ismételt intelmet: „Lányom, ne aludj hosszan, mert sosem éred meg, hogy álmaid valóra váljanak. Ébredj fel, hogy később, mikor már késő lesz, ne siránkozz. Túl rövid az élet, hogy még ily módon is lefaragd. Úgy nézz szét, mintha a világot magad körül először látnád. Életed szebb lesz.” Hálásan gondolt anyjára, megértette, mennyire igaza volt. Akkoriban tapasztalatát nem méltányolta. Gondolatai egymást váltották, keze meg, míg a legszebb ruhát adta rám, rendületlenül pátyolgatott. Maga sem tudta, mennyi idő telt el, míg végre elhatározta teszünk egy sétát a városban.      Napsütésben fürdött a zombori Fő utca. A péntek piaci nap, ilyenkor vannak a legtöbben az utcán.  Minden bizonnyal szándékosan választotta a pénteket, pedig a tömeget nem nagyon szerette. Arca már az első ismerősökkel való találkozáskor felragyogott.        – Milyen szép, mintha dobozból húzták volna ki – állítottak meg bennünket elragadtatva, tekintetükkel ölelve. – Csak te tudtál ilyent teremteni. Gratulálunk!      Háromszor mentünk végig a Fő utcán, büszkén, mosolyogva vitt. Az utóbbi években ritkán nevetett, de ma végre megértette: az élet olyan, mint a fénykép. Minden sokkal szebb, amíg mosolyogsz. Különben is, van mit megmutatnia. Jöttek néhányan, akik arcán némi gúnyt lehetett észre venni. Tekintetük üres volt és nem engedte, hogy váratlanul jött boldogságát elrontsák. Azon nyomban megbocsátott, mert örömét barátaival akarta megosztani. Barátaid a terített asztalod, ahol éhségedet enyhíted és melegedhetsz, ha fázol. Ha ezek a viszonyok egyszer megbomlanak, feszült lesz minden, a további barátkozás már értelmetlen. Azonban közel volt ahhoz, hogy csapdába essen. Igaza volt anyámnak: Rövid az élet, néha meg kell szegni a szabályokat, gyorsan megbocsátani, sokáig, tiszta szívvel csókolni, korlátlanul nevetni és sosem sajnálni azt, ami boldoggá tett. Ezért nevetett és ölelte barátait. Többé nem akart senkit sem elkerülni és az Isztriai utca 6. szám alatt magányosan sorvadni. Noha pénze nem volt, gazdagnak érezte magát.      A Fő utcán divatszalont működtető legjobb barátnőjével akkor futott össze, mikor elhatározta, hogy haza indulunk.      – Istenem, micsoda gyönyörűség! Kirakatba való! Valami legszebb, ami tőled származik. Ne mondd, hogy nem engeded át – sápítozott a barátnője, mintha az élete ettől függött volna.      – Nem, a kalap nem eladó, kedvesem!      Napnyugtáig tartott a győzködés. Másnap reggel mégis a Ravangard butik kirakatának középső részét díszítettem. De nem sokáig. Még aznap Bécsbe utaztam. Hogy ott mi történt velem, az már más történet.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 31-33.

Dušan Savić Beskućnik – A hajléktalan

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Beskućnik
 
     Zima grize ranije nego obično. Prvi sneg polako oblači grad belinom. Već nekoliko dana srećem jednog nesrećnika pribijenog uza zid ulaza podzemne železnice. Na istom mestu i danas, mada je prilično hladno. Mirno sedi zaogrnut izbledelim, kariranim pončom. Ne prosi. Pogled uprt u daljinu. Nudim mu svoj sendvič. Nepoverljiv je. Ćuti i gleda me pravo u oči. Kao da se nećka. Ruku pruža tek na moj osmeh. Hoću da krenem dalje, ali me zaustavlja pokretom slobodne ruke. Iz omota vadi sendvič i prelama ga na dva dela. Nudi mi drugu polovinu. Dirnut odbijam ponudu i vadim novčanik. Daću mu sve što je unutra. Nisam uspeo. Njegova ruka poklapa moju. Odlučuje da progovori:
     – Nemojte gospodine, nema potrebe! Ovo je dovoljno – izgovara u dahu podižući ruku sa sendvičom, kao da nazdravlja.
     – Samo sam hteo da vam olakšam dan – pokušavam da opravdam nameru.
     – Hvala, već jeste! I ne brinite, ne plašim se gladi. Čovek je čudo i brzo se navikava na svašta.
     – Ne razumem. Zar se ne plašite ovakvog života... Zime, bolesti, smrti?
     – Ne! Plašim se jedino neljudi u prolazu. Vi ste jedan od retkih koji zastaje.
     Otvaram usta, hteo bih mnogo toga da pitam, ali izdaju me glasnice. Beskućnik me posmatra između kratkih zalogaja. Ne skida pogled. Pronicljiv je. Primećuje moju blokadu i počinje da ređa odgovore na moja nepostavljena pitanja:
     – Sigurno ste želeli da pitate za moj bivši život. Da, imao sam sve što čovek može da poželi. I stalno sam se nečega plašio. Strah me izjedao godinama. Bio sam rob firme, kuće, porodice… Rob građanskog života. Onda, odjednom, sve nestaje preko noći. I empatija. Odbacio sam sredinu kada je ona odbacila mene. Više nisam njen... Ne žalim! Naprotiv! Prvi put sam slobodan...
     Sklupčan čovek polako ustaje i raskriljuje pončo. Iz džepa pantalona vadi maramicu i krajevima briše usta. Uredno je slaže i vraća natrag u džep. Nešto nespojivo sa ulicom ipak ostaje, primećujem dok ga posmatram bez reči. Potom poseže u drugi džep. Vadi neiskorišćenu voznu kartu, gradskog saobraćaja, i utiskuje mi je na dlan.
     – Uzmite ovo gospodine, meni ne treba. Vozim se bez karte. Nemam adresu na koju bi mi poslali kaznu. Nas beznadežne, ionako, zaobilazi kontrola.
     Vetar zavija sve jače. Oštar vazduh počinje da para pluća. To me pokreće s mesta. Čovek bez adrese zaogrće se pončom i zauzima prethodni položaj. Bože, gde je kraj ljudske izdržljivosti, pitam se dok ga gledam sklupčanog. Mašem mu rukom u znak pozdrava, ali on kao da ne primećuje. Ponovo gleda u daljinu.
     Okrenut leđima zastajem. Oglasio se još jednom. Ne gleda me. Progovara kao da se obraća celom trgu:
     – Svaka situacija u životu u kojoj se nađemo apsolutno je savršena. Čak i kada je protivna našem razumevanju i izaziva naš ego.
     – Beskućnikov pogled nešto je dublji nego ranije. Kao da prkosi neprijatnoj hladnoći. Na licu mu zaigra lagan osmeh.
 
Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 71-73.
 
 
A hajléktalan
 
     A megszokottnál korábban köszöntött be a tél. Az első hó lassan fehérbe öltözteti a várost. Már néhány napja a földalatti bejáratánál a fal mellé húzódva ugyanazzal a szerencsétlennel találkozom. Ma is azon a helyen, fakó, kockás poncsójába burkolózva ücsörög, pedig igencsak hideg van. Nem koldul. Tekintete a messzeségbe vesz. Szendvicsemmel kínálom. Bizalmatlan. Hallgat és egyenesen a szemembe néz. Mintha szabadkozna. Kezét csak akkor nyújtja felém, amikor elmosolyodok. Tovább akarok menni, de a szabad kezével megállít. Kiveszi a zacskóból a szendvicset és kettétöri. Meghatottan utasítom vissza és a pénztárcámért nyúlok. Mindent oda akarok adni, ami benne van, de nem sikerül. Kezemet kezével visszatartja. Végre megszólal:
     – Köszönöm uram, felesleges! Ez elég – mondja egy szuszra és úgy nyújtja át a szendvicset, mintha koccintana vele.
     – Csak a napját akartam megkönnyíteni – próbáltam szándékomat megindokolni.
     – Köszönöm, megtette! És ne aggódjon, az éhségtől nem félek. Csodabogár az ember, hihetetlen gyorsan képes alkalmazkodni.
     – Nem értem. Nem fél az ilyen élettől… a téltől, a betegségtől, a haláltól?
     – Nem! Az erre járó otrombáktól félek. Maga azon kevesek egyike, aki megáll.
     Nyitom a szám, sok mindent szeretnék kérdezni tőle, de torkomon akad a szó. Két falat között figyel a hajléktalan. Értelmes tekintetét nem veszi le rólam. Észreveszi, mennyire gátolt vagyok. Fel nem tett kérdéseimre magától válaszol:
     – Bizonyára előző életem érdekli. Igen, mindenem meg volt, amit ember egyáltalán kívánhat. De valamitől mindig féltem, a szorongás éveken keresztül gyötört. A vállalat, a ház, a család… rabja voltam. A polgári élet rabja. Majd egyik pillanatról a másikra minden eltűnt. Az együttérzés is. Azt a közeget dobtam el, amelyik engem is eldobott. Immár nem tartozom oda … Nem sajnálom! Sőt! Először vagyok szabad…
     Feláll az összekuporodott ember és széttárja a poncsót. Nadrágja zsebéből zsebkendőt vesz elő, megtörli a szája sarkát, majd gondosan összehajtogatja és visszateszi a zsebébe. Maradt valami, ami az utcai élettel összeegyeztethetetlen, veszem észre, míg szótlanul figyelem. Ezután a másik zsebébe nyúl. Érvényes menetjegyet vesz elő és a kezembe nyomja.
     – Uram, ezt fogadja el, nekem nem kell. Jegy nélkül utazom. Nincs címem, ahová a büntetést kiküldenék. Minket, reményteleneket az ellenőrök különben is elkerülnek.
     Egyre jobban feltámad a szél, dermesztő a hideg. Ez mozgásra késztet. A cím nélküli ember poncsójába burkolózik, és visszaül oda, ahol először megláttam. Istenem, hol az emberi tűrőképesség határa, gondolom, míg az összekuporodott embert nézem. Búcsúzásként integetek. Mintha észre sem venné. Tekintete ismét a messzeségbe réved.
     Már hátat fordítottam, amikor megállok. Még egyszer megszólal, de nem néz rám, mintha az egész térhez szólna:
     – Minden helyzet tökéletes, ami az életben előfordul. Még akkor is, ha felfogásunkkal ellentétes és saját énünket teszi próbára.
     A hajléktalan tekintete most valamivel mélyrehatóbb. Mintha a kellemetlen hideggel dacolna. És arcán mosoly vibrál.
 
Fordította: Fehér Illés

Dušan Savić Sreća – A szerencse

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Sreća        Gramofon je odavno izašao iz mode, ali moj još uvek funkcioniše besprekorno. Preko trideset godina star, Dual CS-630Q. Prirodan zvuk koji proizvodi milina je za uši. Nemerljivo s patvorinama današnje digitalizacije. Klasičnu muziku slušam sredom i nedeljom. Redovno predveče. Gramofonske ploče uredno su složene. Uvek uzimam prve dve. Bah i Betoven. Posle rituala čišćenja prašine, iglu spuštam na Bahovu Tokatu i fugu u d-molu. Kod prvih tonova orgulja do kraja utišavam televizor. Ne gasim ga. Čekam osamnaest časova. Vreme za austrijski loto. Dok me snažno ispunjava čudesno Bahovo delo, či- stim i pripremam sledeću ploču. Betovenovu Odu radosti. Za svaki slučaj. Možda mi se posreći da zajedno s horom zapevam one divne Šilerove stihove.      Godinama ispunjavam samo dve kolone. Uvek isti brojevi. Šest neparnih. Strpljiv sam. Slepo verujem, posetiće i mene sreća. Mora! Evo, danas je moj dan. Sokolim se. Tokata je pri kraju. Krešendo. Žena se ljuti. Misli da bacam novac uzalud. Viče da utišam gramofon. Ne obraćam pažnju. Napetost raste. Još tridesetak sekundi. Kompozicija prelazi u četvoroglasnu fugu. Bah je neprevaziđen majstor tonskog raspona. Baš u trenutku kada se spušta prva kuglica. Pojačavam ton televizora. Trojka. Moj broj! Pa, sledeći drugi, treći... Kod poslednjeg broja pritisak mi skače do ludih visina. Bubnja mi u glavi. Svih šest brojeva su moji. Drhtavom rukom postavljam drugu ploču. Urlam:      – Radost krasi sve lepote...      – Diži se, ludače jedan!!! – protresa me preneražena supruga, otimajući mi daljinski upravljavač iz ruke.      Prestrašen iskačem iz sna. Televizor se raspada od glasnoće. Meni nepoznat hor peva Odu radosti. Žena pokušava da ugasi televizor. Ne dozvoljava joj oslabljena baterija daljinskog. Uspeva tek iz trećeg pokušaja. Tada shvatam šta se događa. Besan sam. I na nju i na san. Zajedljivo primećujem:      – Pravi si majstor da nekom pokvariš sreću! I to baš u trenutku dok izvlače šesticu.      – Sreća je kada je čovek zdravog uma! A ne te tvoje opsesije. Sulude sanjarije o novcu – ljutito izgovara žena i gađa me daljinskim.      Polako se pribiram. Žena je u pravu. Novac je sluga varljivog bogatstva. Ćutim, ne želim glasno da priznam. Zbunjeno se okrećem po sobi. Od danas više ne igram loto. Odluka je čvrsta i konačna. Ipak, žao mi je što me probudila prerano.      Nisam otpevao do kraja.

A szerencse        Régen nem divat már a gramofon, de az enyém még mindig tökéletesen működik. Több mint harminc éve szolgál, Dual CS-630Q. Hangja kellemes, fülbemászó. A mai digitalizációs szerkentyűkkel nem mérhető. Szerdán és vasárnap klasszikus zenét hallgatok. Általában esteledéskor. A gramofonlemezeket renszerben tartom. Mindig az első kettőt hallgatom. Bach és Beethoven. A rituális tisztítás után a tűt Bach D-mol toccata és fuga lemezére teszem. Az első taktusok után lehalkítom a tv-t. Nem kapcsolom ki. Várom a tizennyolc órát. Az osztrák lotto ideje. Míg Bach csodálatos művét élvezem, a következő lemezt készítem elő, tisztítom. Beethoven Örömódáját. Mindenesetre. Talán sikerül Schiller elragadó sorait a kórussal együtt elénekelnem.      Évek óta csak két oszlopot töltök ki. Mindig ugyanazokat a számokat. Hat páratlant. Türelmes vagyok. Vakon hiszem, egyszer rám mosolyog a szerencse. Biztosan! Na, eljött az a nap. Buzdítom magamat. A toccata befejezés előtt. Crescendo. Feleségem dühös. Úgy gondolja, pénzkidobás. Kiált, a gramofont halkítsam le. Rá se hederítek. Nő a feszültség. Még harmincvalahány másodperc. A négyszólamú fuga következik. Bach a hangszerelés utolérhetetlen mestere. Pont akkor, mikor az első golyó lepottyan. Felerősítem a tv hangját. Hármas. Az én számom! Majd a második, a harmadik… Vérnyomásom az utolsó számnál az egekbe szökik. Fülemben dobol. Mind a hat szám az enyém. Remeghő kézzel teszem fel a második lemezt. Ordítom:      – Szent öröm, te drága szép…      – Ébredj, te bolond!!! – kezemből a távírányítót kivéve ráz megdöbbent feleségem.      Álomból riadva ugrok fel. A tv harsog. Az Örömódát számomra ismeretlen kórus énekli. Feleségem megpróbálja kikapcsolni. A távirányító legyengült eleme nem engedi. Csak harmadszorra jár sikerrel. Akkor értettem meg, mi történik. Dühös vagyok. Asszonyra, álomra. Gúnyosan mondom:      – Valaki szerencséjét mesterien tudod elrontani! És pont a hatos kihúzásának pillanatában.      – Szerencse, ha az ember észnél van! És nem megszállott. Balga álmok a pénzről – mondja feleségem ingerülten és a távirányítóval céloz.      Lassan magamhoz térek. Feleségemnek igaza van. Csalfa gazdagság szolgája a pénz. Hallgatok, nem akarom bevallani. Zavarodottan forgolódok a szobában. Mától többé nem lottózok. Elhatározásom határozott, végleges. Mégis, sajnálom, hogy túl korán ébresztett.      Nem daloltam el végig.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 68-69.

Dušan Savić Gotova stvar – Kész tény

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. –

Gotova stvar          Na ulaznim vratima oglašava se zvono. Zvonjava i nervozno kucanje ubrzo prelazi u žestoko udaranje. Ona zna ko lupa. Očekuje ih danima. Celu noć ne spava. Zidni časovnik pokazuje pet časova. Zaustavlja dah. Usnulog sina pritišće na grudi. Ne otvara. Pri svakom udarcu dete se trza. Nakratko nastaje mrtva tišina. Rukom prigušuje dečje disanje. Trenutni muk ne sluti na dobro. Odjednom, prolama se tresak. Izbijena vrata lupaju po patosu kao eksplozija granate. Ona vrisnu, zajeca sin. Laserske lampe osvetljavaju ih u mraku. Poslednji u grupi prispelih okreće prekidač. Prostor ispuni svetlost. U sobi pet policajaca i dva civila. Kao da je potraga za drogom.        – Gospođo J. M., dužnost mi je da vam uručim sudsko rešenje koje niste preuzeli lično. Dete je dodeljeno ocu. Ovde potpišite! – strogo službeno naređuje sudski izvršitelj. Pruža joj parče hartije.        Žena uzmiče, jače privija dete na grudi, ne potpisuje. Ne želi da čuje nikakvo objašnjenje. Zna kako je pripao ocu. Glavni policajac kreće na mig sudskog izvršitelja. Pokušava da joj uzme dete. Grudi joj se nadimaju i ispušta vrisak. Dete se zagrcnu od plača. Oprezno se povlači prema balkonskim vratima. Drugi uniformisani poslušnik je brži. Zaustavlja je. S naporom joj otimaju dete. Pritrčavaju ostali, hvataju ženu, zavrću joj ruke. Počinje žestoka borba. Raspomamljena, dobija neslućenu snagu. Udarci nogama sevaju po cevanicama mučitelja. Nekako se otrgnu i jurnu na dva otimača koji su, sa sinom, već u dvorištu. Policajci prsima zagrađuju dete i koračaju prema službenom vozilu. Očajnički pokušava da dohvati dete. Uspeva da ga zgrabi za nogu. Iz sobe istrčavaju ona trojica prethodno savladanih. Izbezumljenu majku ruše na zemlju. Dete spontano zabija policajcu zube u vrat. On vrisnu i popusti stisak njegove ruke. Dovoljno da mali ratnik izmigolji i potrči prema komšijskoj bašti. Nastaje opšti metež. Svi trče za detetom. Trči i sudski izvršitelj. Jedino onaj drugi, zagonetni civil, stoji nepomičan. Majka prva sustiže sina. Vešto ga grabi u trku. Možda bi i uspela da joj policijsko vozilo ne prepreči put. Ponovo je ruše na  zemlju zajedno  s prestravljenim  detetom. Sinčić urliče i uporno doziva majku. Nemoćna ispušta očajnički krik, kao jauk samrtnika. Dva policajca odjednom se povlače u stranu. Sigurno imaju decu. Ostala trojica su revnosni. Ne popuštaju ni za milimetar. Naredba mora da se izvrši bez pogovora. Sudski izvršitelj zapisuje u rokovnik kako majka odbija da potpiše zapisnik. Uplakanog dečkića guraju na zadnje sedište automobila. Kao kofer.      Majka zanemi. Stoji na mestu kao zaleđena. Ne trepće.      – Ovde se poštuju zakoni! – zaurla ugriženi policajac i zalupi vrata policijskog vozila koje brzo nestaje iza okolnih kuća.      Zagonetni, drugi civil ponizno otvara desna vrata prostornog Land Rovera i propušta sudskog izvršitelja. Ovaj polako seda, pokraj sedišta odlaže podeblju tašnu punu rešenja i nadmeno izgovara:      – Gotova stvar! – Agitata res!      Vozač lagano zatvara vrata i trkom prelazi na drugu stranu. Službeno sudsko vozilo lagano napušta dvorište kuće obespravljene majke. Dete ništa nisu pitali...

Kész tény        Megszólal a bejárati csengő.  A csengetés és az ideges kopogtatás hamarosan kemény ütésváltássá változik. A nő tudja, ki dörömböl. Napok óta őket várja. Egész éjjel virraszt. A falióra öt órát jelez. Eláll a lélegzete. Alvó fiát magához szorítja. Ajtót nem nyit. A gyerek minden ütésre megrándul. Pillanatnyi halotti csend. Kezével a gyerek lélegzetét tompítja. A csend fenyegető. Egyszerre, robaj. A kitört ajtó robbanásszerűen csapódik a padlóra. A nő sikolt, a gyerek felzokog. A sötétben lézerlámpák világítanak. A csoport utolsó tagja a kapcsolót babrálja. Villanyt gyújtott. A szobában öt rendőr és két civil. Mintha drogot keresnének.      – J. M. asszony, a bírósági végzést, amit nem akart átvenni, személyesen kell átadnom. A gyereket az apának ítélték. Itt írja alá! – utasítja szigorúan a bírósági végrehajtó. Darab papírt nyújt az asszonynak.      Hátrál a nő, gyerekét szorosabban magához húzza, nem ír alá. Magyarázatot sem akar hallani. Tudja, hogyan került az apához. A rendőrfőnök a végrehajtó szemmozdulatára indul. El akarja venni a nőtől a gyereket. Mellkasa tágul, visít. A gyerek zokog. Óvatosan megy a balkon felé. A másik szófogadó egyenruhás gyorsabb. Megállítja a nőt. Erőszakkal veszik el tőle a gyereket. A többiek is odasietnek, lefogják a nőt, karját csavarják. Elkeseredett harc kezdődik. Felbőszülten hihetetlen energia szabadul fel benne. Lábával a kínzók sípcsontját rugdossa. Valahogy kiszabadította magát, a két rabló után veti magát, akik a gyerekkel együtt már az udvarban vannak. A rendőrök kordonnal fedik a gyereket és a hivatalos jármű felé mennek. Kétségbeesetten próbálja a gyereket elérni. A lábát sikerül megfogni. Megjelennek a szobában imént legyűrtek. Földre lökik a megtört anyát. A gyerek önkéntelenül harap a rendőr nyakába. Felüvöltött és szorítása enyhült. Elég volt ahhoz, hogy a kis harcos keze közül kicsússzon és a szomszéd kert felé szaladjon. Általános a zűrzavar. Mindenki a gyereke után szalad. A végrehajtó is. Csak az a másik, a rejtélyes civil áll mozdulatlanul. A gyereket az anya éri el. Futtában ügyesen kapja fel. Talán sikerrel is jár, ha a rendőrkocsi útját nem állja. A megriadt gyerekkel együtt ismét a földre teperik. Ordít a gyerek, egyre anyját szólítja. Az anya tehetetlenségében reményvesztett halandóként jajdul. A két rendőr visszakozik. Biztosan van gyerekük. A másik három kitartó. Jottányit sem engednek. A bírósági ítéletet végre kell hajtani. A végrehajtó felírja, az anya a jegyzőkönyv aláírását elutasítja. A síró gyereket a hátsó ülésre tuszkolják. Mint egy bőröndöt.      Elnémul az anya. Dermedten áll. Nem pislant.      – Itt tisztelik a törvényt! – ordítja a megmart rendőr. Becsapja a rendőr-kocsi ajtaját és eltűnnek a házak között.      A titokzatos másik civil alázatosan nyitja ki a tágas  Land Rover ajtaját és beengedi a végrehajtót. Kényelmesen leül, az ülés mellé helyezi az aktákkal tele táskát és pöffeszkedve mondja:      – Kész! – Agitata res!      A vezető lassan becsukja az ajtót, szalad a másik oldalra. A hivatalos bírósági gépkocsi lassan hagyja el a jogfosztott anya udvarát.       A gyereket senki sem kérdezte.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 65-67.