Dušan Savić Glavnom ulicom – A Fő utcán

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Glavnom ulicom        Sombor je najlepši u proleće. Ustala je ranije nego obično, izašla na trem i upijala sunčeve zrake koje su joj obasipale lice. Jutarnji vazduh mirisao je na jasmin. Udisala ga je punim plućima. Uopšte nije razmišljala o meni. Više je mislila o jutarnjoj kafi koju je zbog mene preskočila.      Ugledao sam svetlost dana tog proletnjeg popodneva u Istarskoj broj 6. Sirotica, pritisnuta zidovima i skučena kao u zatvorskoj ćeliji, mučila se od ranog jutra priželjkujući da osvanem onakav kakvim me zamišljala u svojim najskrovitijim snovima. Nisam joj bio prvi i, iako prilično zgužvan i neformast, od samog početka bio sam joj nekako poseban. Tebe će svi gledati sa zavišću i plenićeš ženskom lepotom iako si muškog roda, govorila je dok me uvijala i premeštala iz ruke u ruku. Danima je odbijala sve posete i nije želela da me deli ni sa kim. Zna da je vreme neumoljivo i brže nego se čovek nada. Neizostavno dolazi do rastanka. Nekoliko dana skoro da nije spavala baveći se mnome do kasno u noć.      „Videćete ga kada za to bude vreme” – izgovarala se svojim najmilijima, a onim agresivnijima jednostavno je oćutala i nije otvarala vrata. Nastojala je da ostane ljubazna, svesna da se ružne reči izgovorene danas, oštrije vraćaju sutra. Ćutanje je zlato! Ipak, zavisi ko ćuti, pomisli tog trena, osetivši neodoljivu potrebu da se poveri samoj sebi. Dok me ulepšavala i gladila nahrupila su sećanja na majku koju je već odavno ispratila anđelima. Nikad neće zaboraviti njene reči koje joj je upućivala dok je bila devojčica: „Ne spavaj dugo kćeri, jer onda nećeš dočekati da ti se ostvare neki od tvojih snova. Probudi se da posle ne zažališ i da ne bude kasno. Život je prekratak da bi ga time dodatno skraćivala, a svet oko sebe gledaj kao da ga vidiš prvi put. Živećeš lepše”. U mislima se zahvaljivala majci shvatajući koliko je bila u pravu. Tada nije osećala potrebu da uvaži njeno iskustvo. Misli su se rojile, a ruke bile nezaustavljive dok me mazila i oblačila u najlepše ruho. Ni sama nije znala koliko je proteklo vremena kada je napokon odlučila da prošetamo gradom.      Sunce je okupalo somborsku Glavnu ulicu. Petkom je pijačni dan i susreće se najviše ljudi. Verovatno je namerno izabrala petak, iako nije baš obožavala da se probija kroz gužvu. Lice joj se ozarilo već pri susretu sa prvim poznanicima.      – Jao što je lep, kao iz kutije – zaustavljali su nas redom, puni oduševljenja, grleći nas pogledom. – Samo si ga ti mogla stvoriti takvog. Čestitamo!      Tri puta smo prošli Glavnom ulicom, a ona me nosila ponosno ne skidajući osmeh s lica. Poslednjih godina retko se smejala, ali danas je napokon shvatila: Život je kao fotografija. Sve izgleda mnogo bolje dok si nasmejan. Osim toga sad ima šta da pokaže. Nailazili su i poneki na čijim licima bi se prepo- znavao izraz blage podrugljivosti. Iz njihovih pogleda udarala je praznina, ali nije dozvolila da je takvi pometu u sreći koja je došla tako iznenada. Odmah im je praštala, jer je svoju radost htela da podeli s prijateljima. Prijatelji su tvoja trpeza gde možeš da utoliš glad i ogreješ kada ti je hladno. Kada se ti odnosi jednom naruše sve postaje nategnuto i gubi se smisao daljnjeg druženja. A, bila je blizu da padne u zamku. Pravo je imala moja majka: Život je kratak i ne- kad treba prekršiti pravila, opraštati brzo, ljubiti dugo, istinito i intezivno, smejati se nekontrolisano i nikad ne žaliti za onim što te učinilo srećnom. Zato se smejala i usput grlila prijatelje. Sad više nije imala razlog da ih izbegava i kopni u Istarskoj 6, ogrnuta samoćom. Novca nije imala, ali se osećala bogatom.      U trenutku kada je odlučila da pođemo kući presrete nas njena najbolja prijateljica, vlasnica modnog butika na Glavnoj ulici.        – Bože, nestvarne li lepote! Pa, on je za izlog! Nešto najlepše što je poteklo od tebe. Nemoj reći da mi ga ne prepuštaš – zavapi prijateljica kao da joj od toga zavisi život.        – Ne, draga, šešir nije na prodaju!        Uveravanje je potrajalo do sutona. Sledećeg jutra ipak sam krasio izlog na centralnom mestu butika Ravangrad. Ali ne zadugo. Još istog dana otputovao sam u Beč. A, šta se tamo događalo sa mnom, pripada drugoj priči.

A Fő utcán        Zombor tavasszal a legszebb. Aznap szokatlanul korán ébredt, a tornácra sétált és élvezte az arcát ellepő nap sugarait. A reggeli friss levegő jázmin illattal volt tele. Teli tüdővel szívta be. Rám nem is gondolt. Inkább a miattam kimaradt reggeli kávé járt a fejében.      A napvilágot azon a tavaszi délutánon az Isztria utca 6-os számú házban láttam meg. Szegénykém, mintha magánzárkában lett volna, kora reggel óta a falak fogságában összekuporodva szenvedett, hogy olyan legyek, amilyennek a legtitkosabb álmaiban elképzelt. Nem voltam az első, viszont gyűrötten és alaktalanul is számára a kezdetektől fogva valahogyan különlegesnek számítottam. Téged mindenki irigykedve néz majd, férfi létedre nőiesen szép vagy, mondogatta, míg takargatott, dajkált. Látogatókat napokig nem fogadott, megosztani senkivel sem akart. Tudja, hogy az idő gyorsabb, mint gondolnánk, kérlelhetetlenül múlik. A búcsú nem maradhat el. Napokig, amiért éjszakába nyúlóan velem foglalkozott, szinte alig aludt.      „Meglátják majd, a mindent a maga idejében” – hajtogatta azoknak, akiket kedvelt, az erőszakosabbaknak nem felelt, ajtót sem nyitott. Igyekezett az udvariasság szabályai szerint viselkedni, hisz a ma kiejtett goromba szó holnap élesebben vág majd vissza. Hallgatni arany! Mégis, attól függ, ki hallgat, gondolta abban a pillanatban, amikor ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy valljon.  Míg kényeztetett, simogatott az angyalokhoz régen kikísért édesanyja jutott az eszébe. Sosem felejti el a tőle, még kislány korában kapott, többszörösen ismételt intelmet: „Lányom, ne aludj hosszan, mert sosem éred meg, hogy álmaid valóra váljanak. Ébredj fel, hogy később, mikor már késő lesz, ne siránkozz. Túl rövid az élet, hogy még ily módon is lefaragd. Úgy nézz szét, mintha a világot magad körül először látnád. Életed szebb lesz.” Hálásan gondolt anyjára, megértette, mennyire igaza volt. Akkoriban tapasztalatát nem méltányolta. Gondolatai egymást váltották, keze meg, míg a legszebb ruhát adta rám, rendületlenül pátyolgatott. Maga sem tudta, mennyi idő telt el, míg végre elhatározta teszünk egy sétát a városban.      Napsütésben fürdött a zombori Fő utca. A péntek piaci nap, ilyenkor vannak a legtöbben az utcán.  Minden bizonnyal szándékosan választotta a pénteket, pedig a tömeget nem nagyon szerette. Arca már az első ismerősökkel való találkozáskor felragyogott.        – Milyen szép, mintha dobozból húzták volna ki – állítottak meg bennünket elragadtatva, tekintetükkel ölelve. – Csak te tudtál ilyent teremteni. Gratulálunk!      Háromszor mentünk végig a Fő utcán, büszkén, mosolyogva vitt. Az utóbbi években ritkán nevetett, de ma végre megértette: az élet olyan, mint a fénykép. Minden sokkal szebb, amíg mosolyogsz. Különben is, van mit megmutatnia. Jöttek néhányan, akik arcán némi gúnyt lehetett észre venni. Tekintetük üres volt és nem engedte, hogy váratlanul jött boldogságát elrontsák. Azon nyomban megbocsátott, mert örömét barátaival akarta megosztani. Barátaid a terített asztalod, ahol éhségedet enyhíted és melegedhetsz, ha fázol. Ha ezek a viszonyok egyszer megbomlanak, feszült lesz minden, a további barátkozás már értelmetlen. Azonban közel volt ahhoz, hogy csapdába essen. Igaza volt anyámnak: Rövid az élet, néha meg kell szegni a szabályokat, gyorsan megbocsátani, sokáig, tiszta szívvel csókolni, korlátlanul nevetni és sosem sajnálni azt, ami boldoggá tett. Ezért nevetett és ölelte barátait. Többé nem akart senkit sem elkerülni és az Isztriai utca 6. szám alatt magányosan sorvadni. Noha pénze nem volt, gazdagnak érezte magát.      A Fő utcán divatszalont működtető legjobb barátnőjével akkor futott össze, mikor elhatározta, hogy haza indulunk.      – Istenem, micsoda gyönyörűség! Kirakatba való! Valami legszebb, ami tőled származik. Ne mondd, hogy nem engeded át – sápítozott a barátnője, mintha az élete ettől függött volna.      – Nem, a kalap nem eladó, kedvesem!      Napnyugtáig tartott a győzködés. Másnap reggel mégis a Ravangard butik kirakatának középső részét díszítettem. De nem sokáig. Még aznap Bécsbe utaztam. Hogy ott mi történt velem, az már más történet.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 31-33.