Csoóri Sándor Nagy László megidézése - Dozivanje Lasla Nađ

Csoóri Sándor - Šandor Čori 

(Zámoly, 1930. február 3. -)

Nagy László megidézése

Amikor azt mondtad annak a nagyhajú lánynak,
   László, aki hozzámsimult az autóban,
      hogy tejeskukorica fogaiba egész nyáron át
          szerelmes tudnál lenni,
kicsit nekem is udvaroltál.

Zöld nyárfasorban és zöld éveinkben
             suhantunk éppen.
      Én szökésben voltam akkor is,
                     te pedig bearanyozott darazsakat
hajszoltál az országon végig.

Emlékszem most is csuromvizes szívedre.

A betonútról néha szivárványosan
            csillant meg a Tisza,
    mintha pántlikás regruta-kalapokat
                   himbált volna egy kaszárnya felé,
máskor meg némán menetelt, mint eltetvesedett hadifoglyok.

De lehet, hogy mindez az én
            fölcsigázott káprázatom volt csak,
      mivelhogy nagyon szerettem volna hasonlítani hozzád.
                    Ültem mögötted az autóban s egy dudorászó
Istenre gondoltam, aki új nyelvet
talál ki épp a sodró nyárfasornak és a száguldásnak.

Tokaj még messze volt, de a sólymok,
            a sasok, a seregélyként elsuhanó
      meteorok közel. Közel minden tűzvész a múltból,
                  s a világ megnagyobbodott szíve is
ott lüktetett a szomszédos erdők fölött.

Öt éve halott vagy, de én még most is
          ott megyek veled azon az úton.
     A Napból izzó gombostű potyog elénk.
                E rossz előjelekből jósolhatnál
bárcás tűzözönt akár! De szemed se rebben.

Hegyek úsznak át rajta s bókoló búzatáblák.

Dozivanje Lasla Nađa  

Kad si rekao onoj dugokosoj devojci
     Laslo, koja se u autu uz mene priljubila
          da bi u njene mlečnobele zube mogao biti
               čitavo leto zaljubljen,
malo si i meni udvarao.

Pokraj zelenih topola, naših zelenih godina
          smo žurirli.
     Ja sam i onda u bekstvu bio
               a ti pak duž zemlje neprestano
pozlaćene ose jurio.

I sad se sećam tvog ispunjenog srca.

Ponekad sa ceste Tisa je duginim
          bojama treperila,
     kao da je okićenim šeširima regruta
              prema nekoj kasarni mahala,
drugi put pak nemo, poput ušljivih robova hodala.

A možda je sve to skupa samo
          moja preterana mašta bila,
     jer iznad svega sam tebi sličan hteo biti.
          Iza tebe sam sedeo i na nekog veselog
Boga mislio, ko upravo sada
topolama i beskrajnim cestama nov jezik stvara.

Tokaj je daleko bio, ali su orlovi,
           sokolovi, isčezle gomile meteora
     blizu bili. Blizu su bili i požari iz prošlosti
            i uvećano srce našeg sveta
tamo, iznad susednih šuma kucalo.

Pet godina si mrtav, ali ja još i sad
         na onom putu s tobom zajedno hodam.
     Iz Sunca ispred nas usijane igle padaju.
           Iz tih zlih znakova čak bi se i potop
mogao predskazati! Ali ti ni da trepneš.

Preko njega brda i zrela pšenična polja plove.

Prevod: Fehér Illés