Csokonai Vitéz Mihály Álom – San

Csokonai Vitéz Mihály - Mihalj Čokonai Vitez 

Debrecen, 1773 november 17. - Debrecen 1805. január 28.

Álom

Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások
ostromolják a sírhalmokat.

Préd. 3: 19, 20, 21.

Jön az álom s mindent pihenésre hajta,
Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lelkünket
S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Apolgató karral kötésink feloldja,
Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
Bennünket holtakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.
Óh, mikor szűnik meg e kis szuszogás is,
Mikor alszik el még maga az alvás is?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
Amellyel örökre bíztat a sírhalom?
Óh, halál, a szelíd álomnak testvére!
Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére,
Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon,
S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?
Igenis, mind ez az, amit a sors adhat,
Tetőled belőlünk egyéb nem maradhat.
És amely sok pompát a holt körűl látok,
Csak festett nyoszolya s hímes superlátok.
Ez örök álomban úgy fogunk aludni,
Hogy arról magunk sem fogunk semmit tudni,
És amit beszélnek a halottak felől,
Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setétes álmai,
Mert csendesek minden holtak alvásai.
Alusznak ők mélyen, mi pedig, kik élünk,
Őrólok álmokat látunk és beszélünk.
Alusznak. - De ugyan lehet-e az álom?
S ha álom, miben áll? én fel nem találom.
Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala,
Azaz főlddé válik testünknek porfala;
Előbb egy bűzhödtség bálványává lészen,
Bomlani kezdenek a részek egészen.
A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja,
S a göröngy közt marad csak a skeletonja;
Ez is nemsokára, bár acél volna is,
Egy rakás agyaggá változik maga is,
Az olajos részek az áerba mennek,
S sírjok körűl lidérc-formában jelennek,
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
Főld színén maradnak, s öszveegyesűlvén,
Azokat felszívják a fűnek gyökeri,
Melyből azt a kövér nedvességet nyeri.
Mert lám a papnak is kövér a tinója,
Ha temető kertben van a kaszálója,
Sőt a Bánát, amely embervérrel ázott,
Amelyet a magyar s török test trágyázott,
Oly zsíros fűvet tart, hogy megérezheti
Szagát sok büszke ló s el nem szenvedheti.
Így lesz az élőből főldi és ásvány rész,
A főldi részekből plánta s növevény lész,
Melyet ha az élő állatok megesznek,
Belőle magoknak lételt s növést vesznek.
Így aluszunk mi, de vigyáz a természet,
S nincsen munkáiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elfogytával másikat táplálja.Mi voltam magam is, míg meg nem születtem,
Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a csendesség ölében,
A magam-nem-tudás csendes éjjelében,
Míg a természetből, mint egy annak megholt
Részecskéje, akkor ki nem fejlettem volt.
Így fogok bomlani újonnan beléje.
Mint annak egy piciny megholt részecskéje.
A koporsó után éppen azt képzelem,
Ami bölcsőm előtt történt vala velem:
Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek
S élőből egy rakás minerále lészek.

San

Dolazi san i sve na počinak goni,

Niz rame mu smeđi plašt noći romoni

Sa kojim zastire zemlju i nebesa,

Ispod nje sna ulje makovo rastresa

Čiji mlaki melem njime polivene

U najslađi odmor njiđe snene zjene.

Na blagim rukama umorne svijesti,

Ljulja i u drugi svijet ih premjesti,

Gdje se s tisuć slika razum poigrava

Vjerujući čvrsto stvarnost da je prava.

Sad brda radosti zlatna obećava

I široke ruke sreću razmjerava,

Sad stravom prijeti, muče nas grozote

I na rub očaja baca nam živote.

Al ma kakav nam se u zamisli čini

San prostire radost po srca nutrini,

Razveže čvorove rukom što spasava,

Klonulim snagama nove dobrizgava,

Slomljena on čuvstva gladi pa ispravlja,

medom ljekovitim živote obnavlja.

U robovske lance brige veže klete,

Iz srca ih tjera na obale Lethe

Ko što će nas jednom zemaljska strahota,

Tegobe i muke, tereti života,

Kad će na se obraz smrti već obući

Na kraju do smrti stvarne i dotući.

Tako je, san je smrt, a to da snivamo

Po tihu disanju jedva otkrivamo.

Oh, kad će prestati to tiho disanje,

Kada će zaspati i samo spavanje?

Kad će na tijelo sletjeti vječni mir

Sa kojim bodri grob, dokle taj kobi hir?

O, smrti, sestro nježnih snova! Vječne

Kad ćeš stavit brave na kapke mi očne,

U ništavilo da vrati se tijelo

Pa da ime i prah budem zacijelo.

Tako je, to je sve što kob može dati:

Ime i prah to če tek od svih nas ostati.

Sav sjaj što ga vidim oko umrloga

Tek je kitnjast odar, ćipkast nakit loga.

U snu ćemo vječnom tako tvrdo spati

Da o tom ni sami ništa nećemo znati.

I sve što govore živi o mrtvima,

Zagrobnom životu i o uskrslima,

To su tek njihove žive mašte sanje,

Jer mrtvo je tihom mrtvačko spavanje.

Duboko spavaju, mi pak na životu

O njima sanjamo stravu i divotu.

Spavaju – al snom to može li se zvati?

Njihov san zar je san? Tko to može znati?

Ta ništa postaje što bilo je ništa.

Tjelesni ostaci: gnojivo grobišta.

Sprva smo smrdljiva ukočena klada,

Onda se sve dio po dio raspada,

Tekućina – lakša – bubri u visine,

Na hrpi ostaju kostura tvrdine,

Al ni one dugo, ma bile čelične,

Gruda materije postaju, bezlične.

Uljani pak dio u zrak ishlapljuje,

Pa se oko groba kao sjaj pojavljuje,

A slani i masni djelići se spoje

I ponu pod trave, zemlju da nagnoje,

Tu ih žile sišu, žedno upijaju

I masnom se vlagom site nabijaju.

Gle, i popov junac kako je debeo

Kad se masne trave na groblju najeo.

Banat, što je dugo krvlju se pojio

Kojom ga je Mađar i Turčin gnojio,

Ima tako masne trave da ih njuši

Po mirisu parip, vonj krvi se puši.

Tako je živ čovjek u zemlji razdvaja

U kovine, blato – i biljke napaja

Koje životinje žive kad požderu

Snagu i rastenje iz njih tad poberu.

Tako mi spavamo, al pazi priroda

Da nema viška, otpada, odroda:

I stalno se vrti kotač postojani,

Nestajanje jednog drugoga nahrani.

Prije svog rođenja što sam i ja bio,

Dok iz trava, zvijeri, tijelo sam zbio?

Spavao duboko u krilu Tišine

U sebe-ne-znanja noći vječne tmine

Dok se iz prirode davno umrloga

Djelić ne pretvori u srž bića moga.

A kad umrem, tako u prirode dio

Raspast ću se opet, bit ću što sam bio.

Poslije lijesa ništa se ne skriva,

Bit će što prije kolijevke se zbiva,

Spavat ću, čim u snu dobrom ću nestati

I od živoga ću – mineral postati.

Prevod: Enver Čolaković