Csokonai Vitéz Mihály - Mihalj Čokonai Vitez
Debrecen, 1773 november 17. - Debrecen 1805. január 28.
Az estve
A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. -
Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. -
Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.
Evening
The resplendent chariot of the sun goes down inside
the gates of death that open beautifully, thrown wide.
Where the horizon flushes, the sunbeams fade away,
above the gold-strewn clouds evening smiles back at day,
lets delicate droplets fall from her cool wings anew
to lay on the open hearts of roses a balm of dew.
The small birds doff their array of late songs and rest,
sleepily balanced on the cool edges of a nest.
And now the woeful nightingale has cried her fill,
and the lark that warbled sadly in the nest is still.
The wolves, wild creatures in the wood, all slumber there,
from within his den come the grim roars of the bear.
Ah, gently breathe into my ears, breeze,
your sweet concerts, with your quiet airs ease
my soul, immerse it in the soft flow of gladness,
let your affable music drown my every sadness;
float around me, zephyrs, lingering about,
pour life into my soul that droops in doubt.
What do I feel? The air, even as I speak,
wafts tender fragrances upon my waiting cheek,
in the shade of trees creates with a flash of whirring wing
an aromatic center of joy where the Graces will sing,
perched on the soft arms of delight for them outspread
under the vibrant Moon, and because of that light overhead
the brown outline of the grove will begin to shimmer and sway -
in a word, the pleasant abodes of joy have opened their day.
Tarry still with your somber hours, stay on, night,
do not let your cold wings cover me, blight
my blithe mood, for in truth of that world I have no part
which would shed its peace on my unwilling mind and heart,
I, who object to it in all its blatancy,
to the jostling hordes that bustle around me noisily,
to the hollow rattle of the pompous miser in his pride,
to the drunken desires bumping each other at my side.
You crazy human race! Why abandon your state
of freedom? This earth was wholly yours, yet you create
your own fetters, allow the hoarder and the proud
to take from you their tithe, your kingdom disavowed.
Wherefore these frontiers to shut out your son?
See, you are separated, each from the other one.
The "mine, " the "yours, " once created, how loud the outcry,
now that the good old word for "ours" has passed us by.'
Farmland, before it became private property,
fed many, without lawsuits and angry talk of legality.
More, even, than now were fed, for in those early days
the generations had not died in the poisonous blaze
of war; law had no beggars then, no one was born
rich or poor - all inherited plenty's horn.
The legal rights of hills and boundaries, the obsession
to prohibit that anyone touch what was another's possession
had not yet given rise to mutual belligerency,
for to possess enough was considered a man's sufficiency.
The arrogant lord had not yet come forth with his proclamation
of laws that vassals must heed under pain of condemnation.
Even on Christmas to have only a dry crust for feast,
that the lord might have cakes and kidney pies as his very least.
Not yet did the king own multiple millions of souls,
from whom to extort tithes as he levied his heavy tolls.
He might have procured the means of making them happy and blest,
instead of acquiring his own luxurious Tonkin nest.
The miser had not yet hidden away from the human fold,
scared of his fellow men, of brigands after his gold.
And the brigand himself was made by a brigand world, no doubt,
for none is born evil; the good in man is put to rout.
And small wonder, for around the fields are dug forbidding trenches,
and every man-made ditch that encircles a meadow wrenches
land from the poor; about the forests barriers rear
their prohibitions: the lord's game dwell in here.
As for the waters, the poor of these may not have any;
trees they themselves have hewn, to fence out the thirsting many.
You are the only one, Oh golden light of the Moon,
that the world has not yet leased, earth's sole remaining boon.
And you remain safe still, Oh vivifying air,
from the ducts of engineers that move in everywhere.
And you, choirs of loveliest voices, can still be heard
by every mortal who listens free to the song of a bird.
You, sweet sounds of woodlands not heard in any town,
on the shepherd and laborer filter softly down,
while in the world of fashion at high society's call
they dance the artificial strains of a tiresome ball.
Oh, blessed Nature, my estate and community,
1, the proud landowner in perpetuity:
Grant that was made to me by you alone, seeing
that through you only, I was created a human being.
the gates of death that open beautifully, thrown wide.
Where the horizon flushes, the sunbeams fade away,
above the gold-strewn clouds evening smiles back at day,
lets delicate droplets fall from her cool wings anew
to lay on the open hearts of roses a balm of dew.
The small birds doff their array of late songs and rest,
sleepily balanced on the cool edges of a nest.
And now the woeful nightingale has cried her fill,
and the lark that warbled sadly in the nest is still.
The wolves, wild creatures in the wood, all slumber there,
from within his den come the grim roars of the bear.
Ah, gently breathe into my ears, breeze,
your sweet concerts, with your quiet airs ease
my soul, immerse it in the soft flow of gladness,
let your affable music drown my every sadness;
float around me, zephyrs, lingering about,
pour life into my soul that droops in doubt.
What do I feel? The air, even as I speak,
wafts tender fragrances upon my waiting cheek,
in the shade of trees creates with a flash of whirring wing
an aromatic center of joy where the Graces will sing,
perched on the soft arms of delight for them outspread
under the vibrant Moon, and because of that light overhead
the brown outline of the grove will begin to shimmer and sway -
in a word, the pleasant abodes of joy have opened their day.
Tarry still with your somber hours, stay on, night,
do not let your cold wings cover me, blight
my blithe mood, for in truth of that world I have no part
which would shed its peace on my unwilling mind and heart,
I, who object to it in all its blatancy,
to the jostling hordes that bustle around me noisily,
to the hollow rattle of the pompous miser in his pride,
to the drunken desires bumping each other at my side.
You crazy human race! Why abandon your state
of freedom? This earth was wholly yours, yet you create
your own fetters, allow the hoarder and the proud
to take from you their tithe, your kingdom disavowed.
Wherefore these frontiers to shut out your son?
See, you are separated, each from the other one.
The "mine, " the "yours, " once created, how loud the outcry,
now that the good old word for "ours" has passed us by.'
Farmland, before it became private property,
fed many, without lawsuits and angry talk of legality.
More, even, than now were fed, for in those early days
the generations had not died in the poisonous blaze
of war; law had no beggars then, no one was born
rich or poor - all inherited plenty's horn.
The legal rights of hills and boundaries, the obsession
to prohibit that anyone touch what was another's possession
had not yet given rise to mutual belligerency,
for to possess enough was considered a man's sufficiency.
The arrogant lord had not yet come forth with his proclamation
of laws that vassals must heed under pain of condemnation.
Even on Christmas to have only a dry crust for feast,
that the lord might have cakes and kidney pies as his very least.
Not yet did the king own multiple millions of souls,
from whom to extort tithes as he levied his heavy tolls.
He might have procured the means of making them happy and blest,
instead of acquiring his own luxurious Tonkin nest.
The miser had not yet hidden away from the human fold,
scared of his fellow men, of brigands after his gold.
And the brigand himself was made by a brigand world, no doubt,
for none is born evil; the good in man is put to rout.
And small wonder, for around the fields are dug forbidding trenches,
and every man-made ditch that encircles a meadow wrenches
land from the poor; about the forests barriers rear
their prohibitions: the lord's game dwell in here.
As for the waters, the poor of these may not have any;
trees they themselves have hewn, to fence out the thirsting many.
You are the only one, Oh golden light of the Moon,
that the world has not yet leased, earth's sole remaining boon.
And you remain safe still, Oh vivifying air,
from the ducts of engineers that move in everywhere.
And you, choirs of loveliest voices, can still be heard
by every mortal who listens free to the song of a bird.
You, sweet sounds of woodlands not heard in any town,
on the shepherd and laborer filter softly down,
while in the world of fashion at high society's call
they dance the artificial strains of a tiresome ball.
Oh, blessed Nature, my estate and community,
1, the proud landowner in perpetuity:
Grant that was made to me by you alone, seeing
that through you only, I was created a human being.
Translated by Madeline Mason
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése