Vörösmarty Mihály Az emberek – Ljudi – On mankind – Die Menschen



Vörösmarty Mihály (Mihalj Verešmarti) 

Pusztanyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.

Az emberek

Hallgassatok, ne szóljon a dal,
     Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
     A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!

Hallátok a mesét: a népnek
     Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
     Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!

És jöttek a dicsők, hatalmas
     Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
     S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!

És hosszu béke van s az ember
     Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
     Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!

Mi dús a föld, s emberkezek még
     Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
     S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!

Istentelen frígy van közötted,
     Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
     Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

Az ember fáj a földnek; oly sok
     Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
     Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

Ljudi

Šutite, pjesma nek ne cvili,

     Svijet govori sad,

Smrzavaju se vrelokrili

     Vjetar i dažd i grad.

Dažd suza što ga tuga lije,

Vjetar kog uzdah srca vije,

Utaman: grijeh, vrline mlade;

Nema nade!

Čuli sta za priču: narodi

     Imali očeve.

Grijesi što ih predak porodi

     pali na sinove.

prorijeđen narod ustao:

Zakone! – I zakon ga klao.

I zlo zavlada, bodro pade.

Nema nade!

I došli slavni, čuo se plač.

     Zakon je pogažen.

I bilo rada: pustoši mač.

     Čovjek je poražen.

A kad su silnici padali

U tuzi međ sobom se klali.

I glas? Jad na čelu parade.

Nema nade!

I dugo vlada mir i ljudi

     Strašno se namnožili.

I kikot pošasti već ludi

     Grobom prijeti gomili.

U nebo pogled ona vije,

Jer zemlja njena nikad nije,

Tek tvrdi grob joj dati znade,

Nema nade!

Zemlja je bujna, ljudske ruke

     Čine je bujnijom,

Pa ipak svud pustoše muke

     I gnusno ropstvo njom.

Mora li to biti? Ako ne,

Što su tako drevne patnje te?

Snage, vrline, zar ne grade?

Nema nade!

Bezbožni savez osnovaste,

     Umu i namjerno zla,

Pa glupost pustite da raste

     I bunu potpaliti zna.

Ma zvijer, đavo, um, jad grubi

Pobijedili – čovjek gubi,

To blato što Boga nam lik imade,

Nema nade!

Zemlju boli čovjek, iza svih

     Godina mira i rata.

On kletvi bratoubilačkih

     Na čelu nosi jata.

Kad pomislimo: smiren je on,

Lukavo većem grijehu je sklon.

Soj ljudski plod je vražje brade,

Nema nade, nema nade!

Prevod: Enver Čolaković

On mankind

Fall silent! Cease to sing your tale:
the world reveals its past -
of frozen winds and scalding flail
that humans' hearts have cast -
showers of tears men's sorrows cause to fly,
winds from the hearts of those who sigh.
Worthless are all things: virtue, sin, and brain:
All hope is vain.

You've often heard the tale: "The nation
had Founding Fathers brave,
but as they sinned, their own creation
went sinning to their grave..."
Those left alive with fear were filled:
"Give us the Law!" - But the Law had killed...
The virtuous fell, murderers ruled again:
All hope is vain.

And then the powerful heroes placed
the Law beneath their feet.
Man bent the iron, toiled and faced
it all - there's no defeat.
The mighty soon to die began;
man, in frustration, turned on man...
And fame? A lightning flash in want's dark reign:
All hope is vain.

Then a long age of peace arose,
men mightily increased;
perhaps for a plague the number grows
to make a larger feast:
man looks to Heaven with longing eyes,
but Earth his ownership denies...
Even for graves too hard is its domain:
All hope is vain.

How plentifully lush the Earth!
Made even richer by Man's stroke;
yet everywhere there is still dearth,
slaves groan beneath the yoke.
Must it always be thus? If no,
why, for so long, has it been so?
Is it virtue or strength, we can't obtain?
All hope is vain.

An ungodly contract there's aglow
'twixt reason and Evil will:
therefore your raging follies grow
in feverish wars to kill.
Satan and Reason the strife began:
whichever wins, the loser's Man,
this God-faced beast, this lump of mud insane:
All hope is vain!

Man pains the Earth. * Beyond the spate
of years of war and peace,
the curses of fraternal hate
upon her brow increase.
And should we think he'll learn in time,
he plots an even viler crime:
from dragon's teeth will spring his budding grain:
All hope is vain! All hope is vain!

Translated by neville masterman and Valerie Becker Makkai

Die Menschen

Schweigt, der Gesang soll nicht erklingen,
die Welt ihr Wort beginnt,
und es erfrieren mit glühenden Schwingen
der Regen und der Wind:
Tränenguß, den der Gram auslöst,
Seufzer, den bang das Herz ausstößt.
Geist, Sünde, Tugend, nichts hat mehr Gewicht:
Hofft länger nicht!

Die Völker voreinst hatten Väter,
tat euch die Märe kund,
die Väter wurden Missetäter,
das Volk ging dran zugrund:
Was übrig blieb, schrie nach Gesetzen:
Nun sind sie's, die das Recht verletzen.
Über das Gute hält der Mord Gericht.
Hofft länger nicht!

Heroen dann: Gewaltig traten
das Recht sie in den Staub.
Arbeit gabs viel da: Eisentaten!
Und Ruhm, und Lorbeerlaub.
Zerbrach dann so ein Alexander,
verbiß das Volk sich ineinander.
Und Ruhm? Ein Blitz die Elendsnacht durchbricht:
Hofft länger nicht!

Und langer Frieden, und erschreckend
wächst sich die Menschheit aus,
vielleicht den Tisch der Pest nur deckend
zu üppigerem Schmaus.
Der Mensch schmachtet den Himmel an,
da er die Erde nicht gewann.
Im Grabe noch erdrückt ihn ihr Gewicht.
Hofft länger nicht!

Wie ist die Erde reich, und Menschenhände
mehrn ihren Reichtum noch,
und dennoch martern Plagen ohne Ende,
lastet der Knechtschaft Joch.
Ists ein Gebot? Ists kein Gebot?
Wenn nicht, warum solch zähe Not?
Ob es an Tugend? obs an Kraft gebricht?
Hofft länger nicht!

Vernunft und Bosheit, sie gesellen
sich zum verruchten Bund,
machen die Wut der Dummheit schwellen,
der Kriege letzten Grund.
Tier, Teufel, Zorn, Vernunft, was siegt
von euch: Der Mensch ists, der erliegt.
Der Wahnsinnsschlamm mit Gottesangesicht!
Hofft länger nicht!

Nach so viel Kriegs- und Friedensmühen:
Des Bruderhasses Mal
bleibt auf der Stirn des Menschen blühen,
er ist der Erde Qual;
ihr glaubt er lernt, da er voll List
die schlimmste Missetat ermißt.
Aus Drachenzähnen trat der Mensch ans Licht.
Hofft länger nicht!
Hofft länger nicht!

Übersetzung: Franz Fühmann