Vörösmarty Mihály Az emberek – Ljudi – On mankind – Die Menschen



Vörösmarty Mihály (Mihalj Verešmarti) 

Pusztanyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.

Az emberek

Hallgassatok, ne szóljon a dal,
     Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
     A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!

Hallátok a mesét: a népnek
     Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
     Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!

És jöttek a dicsők, hatalmas
     Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
     S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!

És hosszu béke van s az ember
     Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
     Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!

Mi dús a föld, s emberkezek még
     Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
     S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!

Istentelen frígy van közötted,
     Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
     Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

Az ember fáj a földnek; oly sok
     Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
     Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

Ljudi

Šutite, pjesma nek ne cvili,

     Svijet govori sad,

Smrzavaju se vrelokrili

     Vjetar i dažd i grad.

Dažd suza što ga tuga lije,

Vjetar kog uzdah srca vije,

Utaman: grijeh, vrline mlade;

Nema nade!

Čuli sta za priču: narodi

     Imali očeve.

Grijesi što ih predak porodi

     pali na sinove.

prorijeđen narod ustao:

Zakone! – I zakon ga klao.

I zlo zavlada, bodro pade.

Nema nade!

I došli slavni, čuo se plač.

     Zakon je pogažen.

I bilo rada: pustoši mač.

     Čovjek je poražen.

A kad su silnici padali

U tuzi međ sobom se klali.

I glas? Jad na čelu parade.

Nema nade!

I dugo vlada mir i ljudi

     Strašno se namnožili.

I kikot pošasti već ludi

     Grobom prijeti gomili.

U nebo pogled ona vije,

Jer zemlja njena nikad nije,

Tek tvrdi grob joj dati znade,

Nema nade!

Zemlja je bujna, ljudske ruke

     Čine je bujnijom,

Pa ipak svud pustoše muke

     I gnusno ropstvo njom.

Mora li to biti? Ako ne,

Što su tako drevne patnje te?

Snage, vrline, zar ne grade?

Nema nade!

Bezbožni savez osnovaste,

     Umu i namjerno zla,

Pa glupost pustite da raste

     I bunu potpaliti zna.

Ma zvijer, đavo, um, jad grubi

Pobijedili – čovjek gubi,

To blato što Boga nam lik imade,

Nema nade!

Zemlju boli čovjek, iza svih

     Godina mira i rata.

On kletvi bratoubilačkih

     Na čelu nosi jata.

Kad pomislimo: smiren je on,

Lukavo većem grijehu je sklon.

Soj ljudski plod je vražje brade,

Nema nade, nema nade!

Prevod: Enver Čolaković

On mankind

Fall silent! Cease to sing your tale:
the world reveals its past -
of frozen winds and scalding flail
that humans' hearts have cast -
showers of tears men's sorrows cause to fly,
winds from the hearts of those who sigh.
Worthless are all things: virtue, sin, and brain:
All hope is vain.

You've often heard the tale: "The nation
had Founding Fathers brave,
but as they sinned, their own creation
went sinning to their grave..."
Those left alive with fear were filled:
"Give us the Law!" - But the Law had killed...
The virtuous fell, murderers ruled again:
All hope is vain.

And then the powerful heroes placed
the Law beneath their feet.
Man bent the iron, toiled and faced
it all - there's no defeat.
The mighty soon to die began;
man, in frustration, turned on man...
And fame? A lightning flash in want's dark reign:
All hope is vain.

Then a long age of peace arose,
men mightily increased;
perhaps for a plague the number grows
to make a larger feast:
man looks to Heaven with longing eyes,
but Earth his ownership denies...
Even for graves too hard is its domain:
All hope is vain.

How plentifully lush the Earth!
Made even richer by Man's stroke;
yet everywhere there is still dearth,
slaves groan beneath the yoke.
Must it always be thus? If no,
why, for so long, has it been so?
Is it virtue or strength, we can't obtain?
All hope is vain.

An ungodly contract there's aglow
'twixt reason and Evil will:
therefore your raging follies grow
in feverish wars to kill.
Satan and Reason the strife began:
whichever wins, the loser's Man,
this God-faced beast, this lump of mud insane:
All hope is vain!

Man pains the Earth. * Beyond the spate
of years of war and peace,
the curses of fraternal hate
upon her brow increase.
And should we think he'll learn in time,
he plots an even viler crime:
from dragon's teeth will spring his budding grain:
All hope is vain! All hope is vain!

Translated by neville masterman and Valerie Becker Makkai

Die Menschen

Schweigt, der Gesang soll nicht erklingen,
die Welt ihr Wort beginnt,
und es erfrieren mit glühenden Schwingen
der Regen und der Wind:
Tränenguß, den der Gram auslöst,
Seufzer, den bang das Herz ausstößt.
Geist, Sünde, Tugend, nichts hat mehr Gewicht:
Hofft länger nicht!

Die Völker voreinst hatten Väter,
tat euch die Märe kund,
die Väter wurden Missetäter,
das Volk ging dran zugrund:
Was übrig blieb, schrie nach Gesetzen:
Nun sind sie's, die das Recht verletzen.
Über das Gute hält der Mord Gericht.
Hofft länger nicht!

Heroen dann: Gewaltig traten
das Recht sie in den Staub.
Arbeit gabs viel da: Eisentaten!
Und Ruhm, und Lorbeerlaub.
Zerbrach dann so ein Alexander,
verbiß das Volk sich ineinander.
Und Ruhm? Ein Blitz die Elendsnacht durchbricht:
Hofft länger nicht!

Und langer Frieden, und erschreckend
wächst sich die Menschheit aus,
vielleicht den Tisch der Pest nur deckend
zu üppigerem Schmaus.
Der Mensch schmachtet den Himmel an,
da er die Erde nicht gewann.
Im Grabe noch erdrückt ihn ihr Gewicht.
Hofft länger nicht!

Wie ist die Erde reich, und Menschenhände
mehrn ihren Reichtum noch,
und dennoch martern Plagen ohne Ende,
lastet der Knechtschaft Joch.
Ists ein Gebot? Ists kein Gebot?
Wenn nicht, warum solch zähe Not?
Ob es an Tugend? obs an Kraft gebricht?
Hofft länger nicht!

Vernunft und Bosheit, sie gesellen
sich zum verruchten Bund,
machen die Wut der Dummheit schwellen,
der Kriege letzten Grund.
Tier, Teufel, Zorn, Vernunft, was siegt
von euch: Der Mensch ists, der erliegt.
Der Wahnsinnsschlamm mit Gottesangesicht!
Hofft länger nicht!

Nach so viel Kriegs- und Friedensmühen:
Des Bruderhasses Mal
bleibt auf der Stirn des Menschen blühen,
er ist der Erde Qual;
ihr glaubt er lernt, da er voll List
die schlimmste Missetat ermißt.
Aus Drachenzähnen trat der Mensch ans Licht.
Hofft länger nicht!
Hofft länger nicht!

Übersetzung: Franz Fühmann

 

Vörösmarty Mihály A vén cigány – Stari ciganin – The ancient gypsy – Der alte Zigeuner



Vörösmarty Mihály (Mihalj Verešmarti) 

Pusztanyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.

A vén cigány

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Stari Ciganin

Sviraj, Cigo, ispio si svoje,

I ne kradi dane tako pusto;

Čemu mis΄o na hlebu i vodi,

U studen pehar lij vino gusto.

Tako život naše dane niže,

Čas nas ledi, čas ognjem sažiže;

Gudi, pesme dok ne zgasne slap,

Dok gudalo ne postane štap;

Srce i čaša puni su jada,

Sviraj, Cigo, nek nam sine nada!

Nek krv ti uzavre ko vrtlog brz,

Nek ti mozak u lobanji skače,

Nek ti oči gore ko kometa,

Nek jeknu žice od bure jače,

I ko grâd tvrdo, ko teška kletva –

Joj, propade gorka ljudska žetva.

Gudi, pesme dok ne zgasne slap,

Dok gudalo ne postane štap;

Srce i čaša puni su jada,

Sviraj, Cigo, nek nam sine nada!

Uči pesmu od pomamane bure,

Koja stenje, urla, plače, gudi,

Čupa stabla i brodove lomi,

Gasi život zverinja i ljudi;

rat se vodi i nesreće graju,

Gudi, pesme dok ne zgasne slap,

Dok gudalo ne postane štap;

Srce i čaša puni su jada,

Sviraj, Cigo, nek nam sine nada!

Čiji beše taj uzdah prigušen,

Ko nariče, kog je tuga takla?

Ko klopara na nebeskom svodu,

Ko to jeca ko mlin usred pakla?

Demon,srce, luda duša neka,

Mrtve vojske il nada daleka?

Gudi, pesme dok ne zgasne slap,

Dok gudalo ne postane štap;

Srce i čaša puni su jada,

Sviraj, Cigo, nek nam sine nada!

Gudi, pesme dok ne zgasne slap,

Dok gudalo ne postane štap;

Srce i čaša puni su jada,

Sviraj, Cigo, nek nam sine nada!

Ko da opet nad pustarom ječe

Pobunjenog ljudstva divlji jadi,

Bratoubilačkog štapa zamah,

Posmrtna reč prvoj siročadi,

Lepet kragulja, zloslutne pratnje,

I Prometeja večite patnje.

Gudi, pesme dok ne zgasne slap,

Dok gudalo ne postane štap;

Srce i čaša puni su jada,

Sviraj, Cigo, nek nam sine nada!

Slepa zvezda, ova jadna Zemlja,

Nek se vrti sred svog gorkog soka,

Od greha i besa pustih sanja

Nek je bura očisti žestoka,

Nek dođe Nojeva barka sveta

U kojoj je seme novog sveta.

Gudi, pesme dok ne zgasne slap,

Dok gudalo ne postane štap;

Srce i čaša puni su jada,

Sviraj, Cigo, nek nam sine nada!

Sviraj, al ne! – nek utihnu žice!

Još će biti praznika i danâ,

Kad utihnu besovi oluje

A čegrsti izdahnu od rana:

Tad zagudi dušom punom žara,

Da ti pesma bogove očara.

Tad ti uzmi gudalo u ruke

I s mrgodnog čela zbriši muke.

Nek od vina sreće srce gori,

Sviraj, nek te jad sveta ne mori!

Prevod: Danilo Kiš

Nemes András- Vén cigány (Ancient gypsy) 

The ancient gypsy

Strike up, Gypsy, you have quaffed your wages,
Don't just dangle those feet, brighten up!
Life is boring on mere bread and water,
Pour some wine into that dreary cup!
Mortal life is always playing games,
Shivering or bursting into flames;
Strike up, play the stately and the quick,"
While your bow is more than just a stick.
Cup and soul, so full of wine and woe -
Strike up, Gypsy, let your troubles go!

Let your blood boil like the raging ocean,
Let your brain burst in between your temples,
Let your eyes glow with a comet's fire,
Boom your strings the way the bedrock trembles,
Bellow like a hailstorm at its hardest -
The wretched folk were cheated of their harvest...
Strike up, play the stately and the quick,
While your bow is more than just a stick.
Cup and soul, so full of wine and woe -
Strike up, Gypsy, let your troubles go!

Learn your music from the blowing tempest,
From its frenzied, shrill apocalypse,
Slaughtering men, devastating homesteads,
Twisting trees and wrecking mighty ships.
The holiest Sepulchre of the Lord
Shivers with the raging war abroad."
Strike up, play the stately and the quick,
While your bow is more than just a stick.
Cup and soul, so full of wine and woe,
Strike up, Gypsy, let your troubles go!

Who has sighed this stifled lamentation,
What roars in this savage storm, forsaken,
Who pounds on the columns of creation,
What cries sobbing like the mills of satan?
Tortured spirit, damned soul, fallen angel,
Daring hopes, or withering betrayal?
Strike up, play the stately and the quick,
While your bow is more than just a stick.
Cup and soul, so full of wine and woe,
Play on, Gypsy, let your troubles go!

Do we hear again the savage curses
Rebel men so desperately hurled,
Bludgeon blows that caused the brother's murder,
Dirge of the first orphans in the world,
The beat of the cruel vulture's wing,
Prometheus's endless suffering?
Strike up, play the stately and the quick,
While your bow is more than just a stick!
Cup and soul, so full of wine and woe,
Play on Gypsy, let your troubles go!

Let this blind star, miserable molehill
Go on churning in its bitter juices,
Till the raging fever will have cleansed it
Of illusions, squalor, vile abuses,
Then let Noah's Ark sail into sight
With a reborn humankind inside.
Strike up, play the stately and the quick,
While your bow is more than just a stick.
Cup and soul, so full of wine and woe,
Strike up, Gypsy, let your troubles go!

Strike up! No! - Allow the strings a rest!
One day we shall celebrate again,
When the evil nightmare fades away,
When all dissension is solidly slain.
Then: play passionately, from the heart -
Let the Gods enjoy your noble art!
That's the time to set your bow to string,
Cheer up from your gloomy slumbering,
Joy shall fill your soul like heady wine,
Strike up, leave the troubled world behind!

Translated by Peter Zollman

Der alte Zigeuner

Spiel, Zigeuner, hast den Lohn vertrunken,
laß vergebens baumeln nicht das Bein!
Was sind Sorgen wert bei Brot und Wasser?
Füll dazu den Humpen dir mit Wein.
Stets war dieses Leben so auf Erden:
Einmal Frost wollt's, einmal Flamme werden.
Spiel, wer weiß, wie lang die Saite schwirrt,
wann der Bogen dir zur Krücke wird;
Herz voll Kummer, Becher voller Wein,
spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein!

Wallen soll dein Blut, so wie der Wildbach,
laß das Hirn in deinem Schädel schüttern,
laß die Augen brennen wie Kometen,
laß die Saiten ungestüm gewittern,
hart wie Hagelschlag im Sommerlichte,
der die Menschensaaten macht zunichte.
Spiel, wer weiß, wie lang die Saite schwirrt,
wann der Bogen dir zur Krücke wird;
Herz voll Kummer, Becher voller Wein,
spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein!

Stimm ins Lied des Sturms ein, wie er auffährt,
wie er brüllt und jammert, weint und wimmert,
Wild und Menschen tötet, Leben abwürgt,
Bäume ausreißt, Schiffe ganz zertrümmert.
Krieg ist wieder tobend aufgestanden,
Gottes Grab erbebt in heiligen Landen.
Spiel, wer weiß, wie lang die Saite schwirrt,
wann der Bogen dir zur Krücke wird;
Herz voll Kummer, Becher voller Wein,
spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein!

Woher kam der Seufzer, zag, verhalten,
was will dieser Schrecken, dieses Jagen,
und was hämmert am Gewölb des Himmels?
Mahlen Höllenmühlen diese Klagen?
Träume, Engelsturz, geschlagne Heere,
sucht ihr Hoffnung in der wüsten heere?
Spiel, wer weiß, wie lang die Saite schwirrt,
wann der Bogen dir zur Krücke wird;
Herz voll Kummer, Becher voller Wein,
spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein!

Als ob wieder des empörten Menschen
wildes Keuchen in der Wüste klänge,
niedersauste Brudermörders Keule,
schwelln der ersten Waisen Grabgesänge;
und wir hörn des Geiers Flügelschlagen
und, unsterblich, des Prometheus Klagen.
Spiel, wer weiß, wie lang die Saite schwirrt,
wann der Bogen dir zur Krücke wird;
Herz voll Kummer, Becher voller Wein,
spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein!

Dieser blinde Stern, die Elendserde,
mag sich drehn in tödlichen Gewässern,
und in Sünden, Unflat, falschem Prunk soll
endlich sie ein Feuersturm verbessern.
Dann erst mag die Arche Noah kommen,
einer neu entstandnen Welt zu frommen.
Spiel, wer weiß, wie lang die Saite schwirrt,
wann der Bogen dir zur Krücke wird;
Herz voll Kummer, Becher voller Wein,
spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein!

Spiel! Doch warte - laß die Saiten ruhen:
Einmal wird ein Feiertag noch werden,
wenn des Sturmes letzte Wut ermattet,
Zwist im Kampf vergangen ist auf Erden,
dann spiel auf, Begeisterung zu erneuen,
daß die Götter selber sich dran freuen.
Wenn die Stirn sich endlich glätten kann,
dann erst setz den Bogen wieder an,
füll dein Herz sich mit der Freude Wein,
spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein!

Übersetzung: Günther Deicke

 

Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban – Razmišljanja u knjižnici – Gedanken in der Bibliothek – Thoughts in the library



Vörösmarty Mihály (Mihalj Verešmarti) 

Statue of poet Mihály Vörösmarty in Bonyhád by György Szabó

Pusztanyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.

 

Gondolatok a könyvtárban

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nemn ismert érdem hősei,
Kiket - midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette - csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez "ember!" advák örökűl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis - mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

Razmišljanja u knjižnici

Kud stupaš sad, promisli, učenjače,

Po čovječanstva rasutim dronjcima.

Slovima tmurnim kao zimska noć

Napisan leži nauk užasan:

„Milijuni dok se za bijedu rađaju,

Tisuće ide blaženstvo na zemlji

Umom božanskim, čuvstvom anđela,

Znadu li koristit dane životne.“

Čem tralje te? Da ko u polje ovce

Pasemo ih, i tim bljutavim znanjem

Nažderani da protratimo dan,

Dan Gospodnji, i život narodni.

Čem tralje te? Po mirisu prepoznam

Čovjeka-zveri grijehe baš sve.

Krepost pisala na taj list, al nekoć

Lupešku nosila odjeću. A tamo,

Sretni dani nevinosti

Na nježnoj haljini strtog djevičanstva,

Ili na košulji bijesne bludnice,

Postali zakon – zaštita krvavih

Izdaja, lažnih sudaca, tirana

Na listovima knjige bijelo ispranim.

I eto tajni brojki, strojeva:

Al oni koji razdrli odjeću

Da iz nje zgodnu knjigu  sačine,

Izvan  broja ostaše, vrte se

Na točki koju oluje goni jar

U viru bijede, vrte beskrajno.

Na logu lude mudra glava sni;

Zvjedoznanstvo je prosjakinja slijepa,

Traljavo mjeri ono svjetove.

Sljepilo i svijet na listu lažljivu!

Iz ropskih dronja knjiga postala,

Pa sad sloboda i junačka dob

Veliku povijest u njoj pričaju.

Vjernost, prijateljstvo zbori nam na listu

Ruglo vjerolomstva što ga načini.

Strahovita posvuda lažlivost!

Pisana slova lista blijedi

Lik samrtnički gnjevno proklinje.

Krpo zemalja, ime ti knjižnica.

Al gde je knjiga što dovodi na cilj?

Gdje je sreća većine, da li je

Sa knjigom svijet naprijed krenuo?

Kreće, al što je narod slavniji

To mu je izrod sve užasniji

I gnjevna grud razdrta čovjeka

Priprema propast slavi narodnoj.

Zar da srušimo što tisućljeća

Uz svjetlost uma revno stvarala?

Djela mudraca, djela pjesnika,

Sve iz iskustva zlatnog rudnika

Što je vrijeme već izrovilo?

Koliki sjajni um se raskide

Bdijuć kraj srca što gori ruševno

Da poniženim jadnim ljudima

Smjernice pruži, snagu, utjehu.

Junaci to su, al nepriznati

Koje – kad mrtvi bili već i kad

bez straha smio – sramno zahvalan

Pogani svijet obožavao.

Te žrtve misli da usreće svijet,

Zar s trgovcima krpa obmana,

S tupoglavcima srca začmala,

S učiteljima strasti pogubnih,

Sve zajedno – i dobre radi zlih –

Na lomači da spalimo u prah?

Oh, ne, ne! Sve što rekoh bješe bol

Da trud tolikih duša odlučnih

I sjajne misli – blata sinove

Ne mogoše iz blata podići!

Da je na zemlji jedva koji kut,

Oazica u pijesku pustinjskom

Gdje ime „čovjek“ bobro prolazi,

Gdje drevna prava stvaralaštva još

Imenu „čovjek“ bar pripisuju –

Iznimno ako rodio se crn,

Jer Crnca stokom zovu silnici

I crn lik bga zvjerski bičuju.

Ipak se, ipak treba truditi,

Jer novi duh počinje borbu već

I novi pravac duše prožima:

Čišća čuvstva u narod sirovi

I plodonosne misli cijepiti,

Da se napokon zagrle srdačno

I da zavlada ljubav, pravednost,

Da poslednji seljak u kolibi

Kazati mogne: ne, ja nisam sam!

Ja imam braću, milijune njih!

Ja sve njih branim, oni brane mene,

Ne bojim te se, kobi, htjela makar što!

To je zbog čeg se klonut ne smije.

Slažimo kao pčele marljivo

Što razum stvara kad je nadahnut,

Pa kad skupimo kamen po kamen

Dignimo novog doba Babilon

Dok ne uzraste do zvijezda čak.

Kad kroz nebeska vrata virnemo

Gdje anđeoske glazbe čuješ zvuk,

Pa nam zemaljske krvi svaku kap

Razgrije plamen sjajne vječnosti,

raziđimo se ko stari narodi

I opet počnimo trpjeti i učiti.

Zar je to kob? Zar kraja ni u čem?

Nem ga dok svijet ne izumre

I živ se čovjek ne okameni.

Što nam je činiti? Boriti se,

Čežnjama duše stvarni dati sok.

„Čovjek“ smo, neba i zemlje smo sin,

Duša nam krilo što nosi u nebo,

A mi, namjesto da stremimo uvis,

Ko loše ptice dosađujemo se

I životarimo sišuć barski mulj.

Što nam je činiti? Boriti se

Svim snagama za plemenitost.

Pred nama stoji budućnost naroda,

Izborimo li da ne potone,

I uz sjaj čisti borbe duhovne

Dignemo li je što može naviše,

Tad ćemo moći pred prahom predaka

Uzviknuti: živote, havala ti,

Zabavan to je, muški posao.

Prevod: Enver Čolaković

Carl Spitzweg: Der Bücherwurm 

Gedanken in der Bibliothek

Bedenk: Wo du jetzt eintrittst, o Gelehrter,
auf fortgeworfnem Lumpenzeug der Menschheit,
mit Lettern, düster wie die Winternacht,
steht aufgedruckt die grauenvolle Lehre:
"Millionen kennen nur die Not der Welt,
und ein paar Tausend wäre Glück beschieden,
wenn sie mit Göttergeist und Engelsseele
die Tage ihres Lebens nützen könnten."
Wozu der Kram? Daß wir wie Schafe weiden
auf diesem Zeug? Von leerer Wissenschaft
ganz vollgefressen unsern Tag versäumen?
Den Gottestag! Das Leben der Nation!
Wozu der Kram? Ich spüre am Geruch
die ganzen Sünden dieses Menschentiers.
Auf diesem Blatt steht Tugend; aber einst
war's eines Räubers Rock. Und was ist dort?
Der Unschuld jugendfrohe Tage glänzen
auf der mißbrauchten Jungfrau zartem Kleid
so gut wie auf der Dirne Lotterhemd.
Hier das Gesetz - Gewänder von Rebellen
und falschen Richtern, blutigen Tyrannen:
Nun weißgewaschne Seiten eines Buches.
Geheimnisse von Zahlen und Maschinen!
Doch jene, die das Kleid zerrissen haben,
auf daß ein hübsches Buch daraus entstehe,
sie alle, die, auf Ixions Rad gefesselt,
vom tollen Sturm und Wind getrieben, endlos
in Wahnsinns Abgrund kreisen, sind vergessen.
Ein weiser Kopf träumt auf dem Bett des Irren;
Astronomie mißt Welten über Welten
auf Lumpen einer blinden Bettlerin:
So Licht und Nacht auf einer schlechten Seite!
Ein Buch entstand hier aus dem Kleid von Sklaven,
von Feigen, drin erzählt die Heldenzeit
der Freiheit unvergeßliche Geschichte.
Die Treue spricht, die Freundschaft auf dem Blatte,
das ist gemacht aus des Verräters Kleid.
Ach, schrecklich haust die Lüge überall!
Des fahlen Blattes Totenangesicht
straft Lügen, was gedruckte Lettern sagen.
Der Länder Lumpen! Bibliothek dein Name,
wo ist das Buch, das uns zum Ziele führt?
Wo ist des größten Teils Glückseligkeit?
Und schritt durch Bücher denn die Welt voran?
Sie ging, daß ruhmreich ihre Völker sind
und ihre Schlacke um so schrecklicher,
daß die erzürnte Brust zerlumpter Menschen
berühmter Brut die Pest herniederseufze.
Doch solln wir stürzen, was Jahrtausende
beim Tageslichte der Vernunft erschufen?
Der Weisen Werke und der Dichter Schriften
und was aus Goldbergwerken der Erfahrung
die Zeit mühselig an den Tag gebracht?
Wie viele Seelen haben sich zerstört
und wachten an des eignen Herzens Bränden,
um den verirrten, heimgesuchten Menschen
den Halt zu geben, Richtung, Kraft und Trost.
Die stillen, immer noch verkannten Helden,
die - selbstverständlich erst nach ihrem Tod,
und als es kostenlos geschehen konnte -
die Welt mit hohlem Dank vergöttert hat,
Märtyrer volksbeglückender Ideen,
sie alle mit den andern Lumpenhändlern,
mit den zerquälten Köpfen, morschen Herzen
und mit den Lehrern schlechter Leidenschaften,
sie sollen - Gute im Gefolg der Schlechten -
auf glühenden Scheiten ganz zu Asche werden?
O nein, niemals! Der Schmerz nur sprach aus mir,
weil, ach, so viel entschloßner Seelen Mühen,
so lichte Geister nicht bewahren können
der Scholle Söhne vor des Abgrunds Schmach,
und weil auf dieser Erde kaum ein Winkel,
kaum eine Flur im öden Sand noch ist,
wo man am höchsten schätzt den Namen Mensch
und dem, der diesen Namen trägt, als Erbe
gegeben sind die Urrechte der Schöpfung -
Mit Ausnahme der schwarz gebornen freilich,
weil jene Herren sie als Vieh betrachten,
mit Riemen peitschen Gottes Ebenbild.
Und doch - und doch: man muß sich heiß bemühen.
Ein neuer Geist beginnt sich hochzukämpfen
und bricht sich durch die Seelen neue Bahn:
In rohe Rassen reineres Gefühl
will er und bessere Ideen flößen,
daß endlich sie im Herzen sich umarmen,
Gerechtigkeit und Liebe bald regieren;
daß auch der letzte Bauer in der Hütte
getrost sich sagt: Ich bin ja nicht allein!
Ich habe Brüder, viele Millionen;
sie schützen mich, und ich beschütze sie.
Ich fürcht dich, Schicksal, nicht, was du auch planst.
Das ist's, weshalb man nicht verzagen darf.
Laßt uns mit Bienenfleiß zusammentragen,
was unser Hirn in guter Stunde schafft,
und sind die kleinen Steine all beisammen,
erbaun das Babel wir der neuen Zeit,
bis es hoch droben an die Sterne stößt.
Und wenn wir blickten durch die Himmelspforte,
wenn die Musik der Engel wir vernahmen,
wenn alle Tropfen unsres Menschenblutes
durchglüht sind von dem Feuer höchster Lust,
zerstreun wir uns wie einst die alten Völker,
von neuem hier zu dulden und zu lernen.
Das ist das Schicksal - und es gibt kein Ende.
Kein Ende, eh die Erde nicht verödet
und ihre Kinder nicht zu Stein erstarren.
Was haben wir zu schaffen hier? Zu kämpfen
und zu erfülln die Wünsche unsres Geistes.
Wir Menschen, Erdensöhne, Himmelskinder
mit Seelen, die gleich Fittichen uns tragen,
wie sollen wir, statt höher vorzustoßen,
nur leben wie der Vogel, der im Schlamm,
im Sumpfe rührt gelangweilt alle Tage?
Was haben wir auf dieser Welt zu schaffen?
Nach Kräften für das Edelste zu kämpfen.
Denn vor uns steht das Schicksal unsres Volkes.
Wenn wir es aus dem Abgrund freigekämpft
und in dem reinen Strahl der Geisteskämpfe
so hoch gestellt, wie wir nur reichen können,
dann sagen wir am Ende unsrer Tage:
Dir, Leben, danken wir die Segensgaben!
Es war Genuß und Mannesarbeit auch!

Übersetzung: Günther Deicke

Thoughts in the library

Consider, scholar, when you enter here,
on cast-off rags, man's stigma freshly marked,
with words as stark as the dark winter night,
there looms, written blood-black, the awesome lesson:
"while into misery millions are born
a few thousand might find in life salvation
could they but make use of the days of their lives,
had they the mind divine, the Seraph's temper."
Why all this rubbish? So, like sheep on grass
we may graze on it? Sated with fodder
and idle hours synthesized by science amoral
to waste God's day, a nation's energy?
Why this rubbish? From its stench I recall
all the sins of the animal man - they reek!
Virtue is written on this page, which once
as rag has garbed an outlaw. This other page?
perhaps - oh happy days of innocence -
the frail dress ripped from a ravished virgin,
perhaps a lust-enraged whore's negligee.
And here on these leaves, the law whitewashed from
remnants of bloody rebels and false judges,
from masks of sanguine tyrants washed white;
the secrets of machines and of numbers laid bare,
but those who tore garments, stripped man naked,
flayed dignity that bindings might be vellum,
these, unaccounted for, must render account -
they spin on Ixion's tempest-driven wheel
within the vortex, misery without end
and, gnashing their teeth, wail in the dark outside.
On the madman's sheets ponders a sage's head;
the astronomer, on eyeless beggar's rags
measures bursting universes piled on end -
light and blindness, all on a flimsy page!
The coward and the captive, both hapless roles
are bound forever in one book that sings
of freedom and heroes hewing history...
Stainless sheets, pulped from traitor's rags, now
reward the friend and thus honor the faithful;
yet over all, all-polluting, the Big Lie!
The Word, cursed by the pallid winding sheet
its black image adorns, suffers damnation,
rag-lure of countries, your name is library!
Where, then, is the volume that answers all?
The greater part of Man - where is his joy?
Is the world no better for any book?
Yes! The more gloriously man's societies arise
the greater the human refuse at the bottom.
The bursting breast of rags stuffed with man
must breathe contagion into the empire's heart.
Should we, after all, topple what countless brains
have wrought in the linked sunbursts of their minds?
Void the golden knowledge rare brains have
chopped and torn away from the mines of time?
How many bright souls immolated themselves
in vigil at the burning ruins of the heart
to give purpose, strength and comfort
to erring humans humbled by destiny?
Those heroes of unrecognized merit
whom the contemptible public mocked
were praised after death, when praise cost but words:
their thoughts beatified by the martyring mob!
Should the great burn to ashes at the same stake
with rag peddlers, numbskulls, and mildewed hearts?
Glow in embers with dark passion-panders
indiscriminate? Good on account of bad, with them?
Never! That which I said was pain.
The travail of many a bold spirit,
even those luminous minds could not save
the sons of dust from sinking in the mud.
There is barely a corner of the world,
one little oasis on the barren sand
where the most sought-after name is not that of Man,
where the ancient rites of generation
yield as heritage the name of Man!
Except for those who have been born to blackness,
labelled cattle by the glorious elite
who caress the dark image of God with whips.
Despite all, despite all, one must travail -
a new spirit is fighting its way up,
through the soul of man bursts a new approach -
to nurture fruitful ideals in races
primitive, to culture finer sentiments
that they may embrace, at last, each other,
and within their hearts reign love and justice.
So the lowest peasant may, in his hut,
say with assurance "I am not alone,
my brothers and sisters number millions,
I protect them, and me they defend;
fate, I fear thee not, despite thy dread will!"
That is why one must not succumb to despair.
Let us, steadfast as ants, set down that which
our brains, in the rare inspired hours, create,
and when we have assembled every stone,
we'll erect the Babel of a newer age,
build it until it towers among the stars,
and when we have looked through the gates of Heaven,
having heard from without the Angels' song,
with every drop of our earthly blood
aglow from elevated flames of delights,
let us then scatter like the ancient peoples
and begin anew, to endure and to learn.
Is this then our fate, and nothing our goal?
It is not - nor will be while the earth yields life,
and its mortal sons are not turned to stone;
what, in this world, is our task? To struggle,
and to nourish the needs of the spirit;
we are Man, son to both the earth and sky,
our soul is the wing beating toward heaven,
but we, instead of striving up to soar,
would rather, dully, like some bird beneath contempt,
eke out existence sucking mud from swamps.
What, in this world, is our task? To struggle,
according to our strength, for noble goals.
Before us stands the fate of a nation -
when we, from the irrevocable fall
have preserved it and restored it to its heights,
fighting under the clear beam of the spirit,
we can say, returning to our ancestors
in the dust: "Thank you, life, for thy blessings -
this has been great joy, yea, the Work of Men!"

Translated by H. H. Hart

 

Vörösmarty Mihály Szép Ilonka – Schön Ilonka – Szép Ilonka (Nice Ilonka)



Vörösmarty Mihály (Mihalj Verešmarti) 

Pusztanyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.

Szép Ilonka

1

 
A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat.
Hasztalan vár; Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap áldoztáig,
S ím a várt szerencse megjelent:
Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
S szép sugár lány, röpteként csapongó.

"Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyúgodóba jár."
Szól s iramlik, s mint az őz futása,
Könnyü s játszi a lány illanása.

"Istenemre!" szóla felszökelve
A vadász: "ez már királyi vad! "
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Verseneznek tündér kedvtelésért.

"Megvagy!" így szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét;
"Megvagy!" így szól a vadász, gyönyörrel
A leányra nyújtva jobb kezét;
S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
A leány rab szép szem sugaránál.

2

Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdasága
S telt pohárnál űl az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég;
Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könyei hulltanak;
Most könyűi, vére hajdanában
Bőven omlott Nándor ostromában.

"Húnyt vezérem ifju szép sugára"
Szól az ősz most "éljen a király!"
A vadásznak vér tolúl arcára
S még kupája illetetlen áll.
"Illetetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat."

"Mert apád én kétszer is lehetnék
És ha ittam, az nincs cenkekért;
Talpig ember, akit én említék,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifju, tölt pohár kezében:

"Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél;
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rosz s tehetetlen."

S mind zajosban, mindig hevesebben
Víg beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hivebben
Bámulá a lelkes idegent.
"Vajh ki ő, és merre van hazája? "
Gondolá, de nem mondotta szája.

"Téged is, te erdők szép virága,
Üdvözölve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába;
Ősz apáddal a vadász elvár;
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában."

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang: menni kell.
Semmi szóra, semmi biztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
"Emlekezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."

Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifju megcsókolván,
Útnak indúl a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma.

3

Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg csodája;
Mert sok újat meglepetve lát...
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás s új öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragában
Vérboszút a rosz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidúl még szép Ilonka képe.

"Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordúlt életén?
Honn-e, vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hűvös rejtekén?"
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arca majd ég, majd szinében elhal.

S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: "Áldás életére!"

"Fény nevére, áldás életére!"
Fenn kiáltja minden hű ajak;
Százszorozva visszazeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.

"A vadászhoz Mátyás udvarában
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában
Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása líliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.

1833

Schön Ilonka

1

Lauernd sitzt der Jäger und versonnen,
hofft für seinen Bogen schnelles Wild,
immer höher und in Gold versponnen
zeigt nach Süden schon der Sonne Bild.
Doch vergebens: an verborgner Stelle
ruht das Wild sich aus an kühler Quelle.

Lange sitzt der Jäger auf der Lauer;
in der Dämmrung kommt ein Zeichen oft,
harrt des ganzen Sonnenbogens Dauer.
Da erscheint das Glück, das er erhofft:
Ach, kein Wild, des Falters leichte Schwinge,
und ein Mädchen folgt dem Schmetterlinge.

"Bunter Falter, Schmetterling, so golden!
Komm und sitz auf meinen Händen still;
führ mich auch, wenn du es willst, zur holden
Sonne, die schon untergehen will."
Sagt's und eilt so, wie die Rehe ziehen,
leicht und zärtlich ist des Mädchens Fliehen.

"Gott!" Auf springt der Jäger wie besessen,
"Königlich ist dieses Wild!" Und er
eilt beflügelt gleich und selbstvergessen
diesem schönen Mädchen hinterher.
Jäger, Mädchen, Falter - um die Wette
schließen sie des reinen Scherzes Kette.

"Hab ich dich!" Das Mädchen ruft's voll Freude,
und sie hascht den bunten Schmetterling.
"Hab ich dich!" Der Jäger fängt die Beute,
wie er niemals eine schönre fing.
Und das Mädchen läßt den Falter fliegen,
sich vom Strahl des schönen Augs besiegen.

2

Steht wohl noch Peterdis Haus, des stolzen
Kriegers, wird er noch am Leben sein?
Ja. Doch seine Habe ist geschmolzen,
und beim Becher sitzt der Greis allein.
Sitzt das Mädchen mit dem Gast zusammen,
hell in seinen Augen brennen Flammen.

Für Hunyadi, aller Knechtschaft Rächer,
für der Heimat unvergeßnen Sohn,
funkelte schon immer hoch der Becher,
fiel des alten Kämpfers Träne schon;
heut die Tränen - einst das Blut vergossen
dort bei Belgrad mit den Kampfgenossen.

"Meines toten Feldherrn Sprößling, lange
leb der König!" spricht der Greis gerührt.
Doch dem Jäger steigt das Blut zur Wange,
und sein Humpen steht noch unberührt.
"Warum steht dein Humpen auf der Stelle?
Nimm ihn, Sohn, und folg dem Vater schnelle.

Zweimal könntest du mich Vater nennen,
und für Schufte tränk ich nicht so gut;
doch ein Mann ist jener, den wir kennen,
niemals schändet er solch Heldenblut!"
Würdig steht der Jüngling, um mit Beben
den gefüllten Becher zu erheben.

"Den du eines Helden Sproß geheißen,
leb, solang er lebt fürs Vaterland!
Doch sein Lebensfaden soll zerreißen,
ist er je der Heimat abgewandt;
denn ein König, bös und ohne Würde,
ist ein Lump und seines Volkes Bürde."

Immer lauter, schneller ging die Stunde
unter ständigem Gespräch dahin.
Und begeistert an des Fremden Munde
hing das Mädchen mit erglühtem Sinn.
Wer wohl mag er sein, wo mag er leben?
Dachte sie und konnt nicht Antwort geben.

"Du, der Wälder schöne Blume, klingen
soll für dich der Becher fort und fort.
Mög dich Gott dereinst nach Buda bringen,
wartend findet ihr den Jäger dort;
denn in Buda, in dem hochgelegnen
Hof des Königs sollt ihr mir begegnen."

So nimmt Abschied er aus ihrer Mitte,
Hörnerklang ruft ihn zu seiner Schar,
auf kein gutes Wort, auf keine Bitte
kann er bleiben, wo zu Gast er war.
"Wisse, Jäger, unsre Tür steht offen,
auf Gastfreundschaft kannst du hier stets hoffen",

spricht bescheiden Schön Ilonka, züchtig
sucht sie auf der letzten Stufe Halt,
auf die Stirne küßt der Mann sie flüchtig,
wandert dann durchs Mondlicht in den Wald.
Still ist nun das Haus, doch ohne Frieden
bleibt die Liebe, von der Ruh gemieden.

3

Bald Peterdi mit der reizend holden
Enkelin macht sich nach Buda auf;
staunend geht er diesen Weg, und golden
steigt vor ihm ein neues Land herauf.
Doch das Mädchen denkt nur an die Stunde,
die ihr bringt vom Jäger frohe Kunde.

Und in Buda: Freude, Festgepränge,
heute kehrt der König heim vom Sieg,
mußt in seinem Zorne Wien bedrängen,
Rache übte er in seinem Krieg.
Manches Herze klopft vor Freude schneller.
Doch Ilonkas Auge wird nicht heller.

Wo ist er, der Freundlich-Unbekannte,
welche Wendung bracht ihm sein Geschick?
Ist er fern? Ist er im Heimatlande?
Sucht im Wald er bei der Pirsch sein Glück?
Und so bangt sie sehr nach einem Zeichen,
schwankend vom Erröten zum Erbleichen.

Und mit kriegerischen Mienen reiten
Ujlaki, die Garas, nun versöhnt.
Und der König kommt, den sie begleiten,
den die Heldenväter einst gekrönt.
Und der Greis erkennt: Dem er begegnet,
ist Matthias - "Und er sei gesegnet!"

"Glanz soll, Segen auf sein Leben fallen!"
Jeder ruft den Namen auf einmal,
hundertfach hört man ihn widerhallen
in den Mauern, über Berg und Tal.
Schön Ilonka steht in bleichem Schrecken,
möchte stumm und eilig sich verstecken.

"Nach dem Jäger bei Matthias sehen,
schönes Töchterlein, was soll's, wozu?
Laß uns wieder in die Wildnis gehen;
Unser kleines Heim dort gibt uns Ruh."
So der Greis, er kennt der Leiden Maße.
Heimwärts geht das Paar die Kummerstraße.

Hast du eine Blume einst gesehen,
die sich beugt in unbekanntem Leid:
So, in Furcht vor allem Weltgeschehen,
welkt Ilonka hin lang vor der Zeit.
Liebe glüht in ihr durch leere Stunden,
aber jede Hoffnung ist geschwunden.

Lilie, früh dem Welken preisgegeben,
Bild der Unschuld und der Traurigkeit:
Voller Qual ging hin ein junges Leben,
schön Ilonka war zum Tod bereit.
Als der König kommt, steht leer das Haus:
Beide ruhn sie in der Heimat aus.

Übersetzung: Günther Deicke

Szép Ilonka (Nice Ilonka)

1

The huntsman waits with watchful eye
in ambush, holding shaft on string,
as ever upward through the sky
the ardent sun is journeying.
He waits in vain - in coverts cool
the stag still rests by some distant pool.

Long, long he sits in ambush yet
and hopes for game at close of day;
then, as he prays the sun to set,
behold good fortune comes his way -
it is no stag, but a butterfly,
with a girl pursuing, flutters by.

"Merry flyer, fair golden moth,
rest on my finger, do not flee!
Or I will follow, by my troth,
where red sunset gilds bush and thee! "
She speaks, and nimble as a roe,
she hastens on with heart aglow.

"Gad!" says the huntsman, "is this not
most royal game?" - and up he leaps,
pursuing, all things else forgot,
the path the flying maiden keeps.
Thus man and maid, in eager flight,
each seek a vision of delight.

"I have you!" - cries the happy miss,
and pauses, butterfly in hand.
"I have you!" - cries the man with bliss,
and so the graceful couple stand.
Caught in his eye's admiring glow,
the maiden lets the insect go.

2

Stands yet the house of old Peterdi?
Lives that old son of battle still?
That house, though in decay, I see;
the old man sits and drinks his fill.
By him the girl; their huntsman-guest
looks on with eyes of warm unrest.

For Hunyadi, their chief who died,
the men have drained their glasses deep.
For that great hero, Hungary's pride,
the veteran is forced to weep.
His blood flowed free in days of yore,
his tears in equal measure pour.

"Drink to my old chief's royal son!" -
the patriarch cries, "Long live the King!"
The blushing huntsman seems undone,
he lets his glass stand, faltering.
"Why won't you drink? What seems amiss?
Accept a father's will in this!

I could, in years, be twice your sire;
I drink, believe me, without blame -
the King's a man of faith and fire,
who will not put his blood to shame!"
Stirred by the greybeard's earnest plea,
the youth stands up in fealty.

"Long live the son of that old chief!
As long as Hungary may he live!
Yet may his days be black and brief
if e'er his best he fails to give!
Better no King than one disloyal,
who plagues the land unsound, unroyal. "

In deepening ardour and applause
the fleeting hours swiftly soar;
and still the maid's affection draws
more closely to the visitor.
"Ah, that I knew his name and home!"
Her warm heart speaks, her lips are dumb.

"Fair flower of the forest, you,
I also praise the pledge in wine!
And should God e'er direct you two
to Buda, you with me must dine.
In Buda's lofty tower I dwell,
At Matyas' court they know me well..."

The huntsman speaks, and takes his leave.
A far-off slug-horn bids him go.
Although his hosts entreat and grieve
and seek fresh kindnesses to show.
"Come back to see your friends once more,
in case we do not come before!"

Reluctant on the threshold now
she speaks in modesty polite.
He prints a kiss upon her brow,
then marches through the moonlit night.
The house is still, but not her breast,
where love won't grant a moment's rest.

3

Peterdi and his grandchild sweet
go up to visit Buda-town.
The old man's wonder is complete
to see new mansions of renown.
The maiden waits in anxious pain
to meet her handsome youth again.

Glad crowds are thronging Buda's streets;
they watch to see their monarch ride
in triumph from the warlike feats
that humbled vile Vienna's pride.
Real subjects long to see their King -
no smiles on the maid's features cling.

"Where is our gentle friend today?
What fortunes has he followed here?
Is he at home, or far away
in shady coverts of the deer?"
She speaks to herself silently,
with cheeks now blushed, now blanched to see.

And now with warlike shouts ride by
Ujlaki and the Magyar lords;
the king himself with noble eye
surveys the escort of their swords.
Old Peterdi in wonder peers,
perceives his guest, and joins the cheers.

"God save the King! God bless his fame!"
Ten thousand throats around him shout;
ten thousand echoes greet his name,
hill, vale, and rampart ring it out.
But whiter than white marble there
Ilonka stands in mute despair.

"Shall we go on to Matyas' hall
to see our friend once more, my lass?
Methinks our forest mansion small
will give us greater peace, alas!"
The greybeard speaks in pained dismay,
and back they plod their weary way.

As droops a radiant summer flower
that withers from an inner blight,
so drooped Ilonka from that hour
and sickened towards eternal night.
Within her heart a cancer fed
on passion's hopes forever dead.

The brief but anguished life is o'er,
a girl has faded to her death,
a tender lily suffering sore
in innocence and anxious breath.
And when at last their royal guest
came back once more, she lay at rest.

Translated by Watson Kirkconnel