Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban – Razmišljanja u knjižnici – Gedanken in der Bibliothek – Thoughts in the library



Vörösmarty Mihály (Mihalj Verešmarti) 

Statue of poet Mihály Vörösmarty in Bonyhád by György Szabó

Pusztanyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.

 

Gondolatok a könyvtárban

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nemn ismert érdem hősei,
Kiket - midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette - csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez "ember!" advák örökűl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis - mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

Razmišljanja u knjižnici

Kud stupaš sad, promisli, učenjače,

Po čovječanstva rasutim dronjcima.

Slovima tmurnim kao zimska noć

Napisan leži nauk užasan:

„Milijuni dok se za bijedu rađaju,

Tisuće ide blaženstvo na zemlji

Umom božanskim, čuvstvom anđela,

Znadu li koristit dane životne.“

Čem tralje te? Da ko u polje ovce

Pasemo ih, i tim bljutavim znanjem

Nažderani da protratimo dan,

Dan Gospodnji, i život narodni.

Čem tralje te? Po mirisu prepoznam

Čovjeka-zveri grijehe baš sve.

Krepost pisala na taj list, al nekoć

Lupešku nosila odjeću. A tamo,

Sretni dani nevinosti

Na nježnoj haljini strtog djevičanstva,

Ili na košulji bijesne bludnice,

Postali zakon – zaštita krvavih

Izdaja, lažnih sudaca, tirana

Na listovima knjige bijelo ispranim.

I eto tajni brojki, strojeva:

Al oni koji razdrli odjeću

Da iz nje zgodnu knjigu  sačine,

Izvan  broja ostaše, vrte se

Na točki koju oluje goni jar

U viru bijede, vrte beskrajno.

Na logu lude mudra glava sni;

Zvjedoznanstvo je prosjakinja slijepa,

Traljavo mjeri ono svjetove.

Sljepilo i svijet na listu lažljivu!

Iz ropskih dronja knjiga postala,

Pa sad sloboda i junačka dob

Veliku povijest u njoj pričaju.

Vjernost, prijateljstvo zbori nam na listu

Ruglo vjerolomstva što ga načini.

Strahovita posvuda lažlivost!

Pisana slova lista blijedi

Lik samrtnički gnjevno proklinje.

Krpo zemalja, ime ti knjižnica.

Al gde je knjiga što dovodi na cilj?

Gdje je sreća većine, da li je

Sa knjigom svijet naprijed krenuo?

Kreće, al što je narod slavniji

To mu je izrod sve užasniji

I gnjevna grud razdrta čovjeka

Priprema propast slavi narodnoj.

Zar da srušimo što tisućljeća

Uz svjetlost uma revno stvarala?

Djela mudraca, djela pjesnika,

Sve iz iskustva zlatnog rudnika

Što je vrijeme već izrovilo?

Koliki sjajni um se raskide

Bdijuć kraj srca što gori ruševno

Da poniženim jadnim ljudima

Smjernice pruži, snagu, utjehu.

Junaci to su, al nepriznati

Koje – kad mrtvi bili već i kad

bez straha smio – sramno zahvalan

Pogani svijet obožavao.

Te žrtve misli da usreće svijet,

Zar s trgovcima krpa obmana,

S tupoglavcima srca začmala,

S učiteljima strasti pogubnih,

Sve zajedno – i dobre radi zlih –

Na lomači da spalimo u prah?

Oh, ne, ne! Sve što rekoh bješe bol

Da trud tolikih duša odlučnih

I sjajne misli – blata sinove

Ne mogoše iz blata podići!

Da je na zemlji jedva koji kut,

Oazica u pijesku pustinjskom

Gdje ime „čovjek“ bobro prolazi,

Gdje drevna prava stvaralaštva još

Imenu „čovjek“ bar pripisuju –

Iznimno ako rodio se crn,

Jer Crnca stokom zovu silnici

I crn lik bga zvjerski bičuju.

Ipak se, ipak treba truditi,

Jer novi duh počinje borbu već

I novi pravac duše prožima:

Čišća čuvstva u narod sirovi

I plodonosne misli cijepiti,

Da se napokon zagrle srdačno

I da zavlada ljubav, pravednost,

Da poslednji seljak u kolibi

Kazati mogne: ne, ja nisam sam!

Ja imam braću, milijune njih!

Ja sve njih branim, oni brane mene,

Ne bojim te se, kobi, htjela makar što!

To je zbog čeg se klonut ne smije.

Slažimo kao pčele marljivo

Što razum stvara kad je nadahnut,

Pa kad skupimo kamen po kamen

Dignimo novog doba Babilon

Dok ne uzraste do zvijezda čak.

Kad kroz nebeska vrata virnemo

Gdje anđeoske glazbe čuješ zvuk,

Pa nam zemaljske krvi svaku kap

Razgrije plamen sjajne vječnosti,

raziđimo se ko stari narodi

I opet počnimo trpjeti i učiti.

Zar je to kob? Zar kraja ni u čem?

Nem ga dok svijet ne izumre

I živ se čovjek ne okameni.

Što nam je činiti? Boriti se,

Čežnjama duše stvarni dati sok.

„Čovjek“ smo, neba i zemlje smo sin,

Duša nam krilo što nosi u nebo,

A mi, namjesto da stremimo uvis,

Ko loše ptice dosađujemo se

I životarimo sišuć barski mulj.

Što nam je činiti? Boriti se

Svim snagama za plemenitost.

Pred nama stoji budućnost naroda,

Izborimo li da ne potone,

I uz sjaj čisti borbe duhovne

Dignemo li je što može naviše,

Tad ćemo moći pred prahom predaka

Uzviknuti: živote, havala ti,

Zabavan to je, muški posao.

Prevod: Enver Čolaković

Carl Spitzweg: Der Bücherwurm 

Gedanken in der Bibliothek

Bedenk: Wo du jetzt eintrittst, o Gelehrter,
auf fortgeworfnem Lumpenzeug der Menschheit,
mit Lettern, düster wie die Winternacht,
steht aufgedruckt die grauenvolle Lehre:
"Millionen kennen nur die Not der Welt,
und ein paar Tausend wäre Glück beschieden,
wenn sie mit Göttergeist und Engelsseele
die Tage ihres Lebens nützen könnten."
Wozu der Kram? Daß wir wie Schafe weiden
auf diesem Zeug? Von leerer Wissenschaft
ganz vollgefressen unsern Tag versäumen?
Den Gottestag! Das Leben der Nation!
Wozu der Kram? Ich spüre am Geruch
die ganzen Sünden dieses Menschentiers.
Auf diesem Blatt steht Tugend; aber einst
war's eines Räubers Rock. Und was ist dort?
Der Unschuld jugendfrohe Tage glänzen
auf der mißbrauchten Jungfrau zartem Kleid
so gut wie auf der Dirne Lotterhemd.
Hier das Gesetz - Gewänder von Rebellen
und falschen Richtern, blutigen Tyrannen:
Nun weißgewaschne Seiten eines Buches.
Geheimnisse von Zahlen und Maschinen!
Doch jene, die das Kleid zerrissen haben,
auf daß ein hübsches Buch daraus entstehe,
sie alle, die, auf Ixions Rad gefesselt,
vom tollen Sturm und Wind getrieben, endlos
in Wahnsinns Abgrund kreisen, sind vergessen.
Ein weiser Kopf träumt auf dem Bett des Irren;
Astronomie mißt Welten über Welten
auf Lumpen einer blinden Bettlerin:
So Licht und Nacht auf einer schlechten Seite!
Ein Buch entstand hier aus dem Kleid von Sklaven,
von Feigen, drin erzählt die Heldenzeit
der Freiheit unvergeßliche Geschichte.
Die Treue spricht, die Freundschaft auf dem Blatte,
das ist gemacht aus des Verräters Kleid.
Ach, schrecklich haust die Lüge überall!
Des fahlen Blattes Totenangesicht
straft Lügen, was gedruckte Lettern sagen.
Der Länder Lumpen! Bibliothek dein Name,
wo ist das Buch, das uns zum Ziele führt?
Wo ist des größten Teils Glückseligkeit?
Und schritt durch Bücher denn die Welt voran?
Sie ging, daß ruhmreich ihre Völker sind
und ihre Schlacke um so schrecklicher,
daß die erzürnte Brust zerlumpter Menschen
berühmter Brut die Pest herniederseufze.
Doch solln wir stürzen, was Jahrtausende
beim Tageslichte der Vernunft erschufen?
Der Weisen Werke und der Dichter Schriften
und was aus Goldbergwerken der Erfahrung
die Zeit mühselig an den Tag gebracht?
Wie viele Seelen haben sich zerstört
und wachten an des eignen Herzens Bränden,
um den verirrten, heimgesuchten Menschen
den Halt zu geben, Richtung, Kraft und Trost.
Die stillen, immer noch verkannten Helden,
die - selbstverständlich erst nach ihrem Tod,
und als es kostenlos geschehen konnte -
die Welt mit hohlem Dank vergöttert hat,
Märtyrer volksbeglückender Ideen,
sie alle mit den andern Lumpenhändlern,
mit den zerquälten Köpfen, morschen Herzen
und mit den Lehrern schlechter Leidenschaften,
sie sollen - Gute im Gefolg der Schlechten -
auf glühenden Scheiten ganz zu Asche werden?
O nein, niemals! Der Schmerz nur sprach aus mir,
weil, ach, so viel entschloßner Seelen Mühen,
so lichte Geister nicht bewahren können
der Scholle Söhne vor des Abgrunds Schmach,
und weil auf dieser Erde kaum ein Winkel,
kaum eine Flur im öden Sand noch ist,
wo man am höchsten schätzt den Namen Mensch
und dem, der diesen Namen trägt, als Erbe
gegeben sind die Urrechte der Schöpfung -
Mit Ausnahme der schwarz gebornen freilich,
weil jene Herren sie als Vieh betrachten,
mit Riemen peitschen Gottes Ebenbild.
Und doch - und doch: man muß sich heiß bemühen.
Ein neuer Geist beginnt sich hochzukämpfen
und bricht sich durch die Seelen neue Bahn:
In rohe Rassen reineres Gefühl
will er und bessere Ideen flößen,
daß endlich sie im Herzen sich umarmen,
Gerechtigkeit und Liebe bald regieren;
daß auch der letzte Bauer in der Hütte
getrost sich sagt: Ich bin ja nicht allein!
Ich habe Brüder, viele Millionen;
sie schützen mich, und ich beschütze sie.
Ich fürcht dich, Schicksal, nicht, was du auch planst.
Das ist's, weshalb man nicht verzagen darf.
Laßt uns mit Bienenfleiß zusammentragen,
was unser Hirn in guter Stunde schafft,
und sind die kleinen Steine all beisammen,
erbaun das Babel wir der neuen Zeit,
bis es hoch droben an die Sterne stößt.
Und wenn wir blickten durch die Himmelspforte,
wenn die Musik der Engel wir vernahmen,
wenn alle Tropfen unsres Menschenblutes
durchglüht sind von dem Feuer höchster Lust,
zerstreun wir uns wie einst die alten Völker,
von neuem hier zu dulden und zu lernen.
Das ist das Schicksal - und es gibt kein Ende.
Kein Ende, eh die Erde nicht verödet
und ihre Kinder nicht zu Stein erstarren.
Was haben wir zu schaffen hier? Zu kämpfen
und zu erfülln die Wünsche unsres Geistes.
Wir Menschen, Erdensöhne, Himmelskinder
mit Seelen, die gleich Fittichen uns tragen,
wie sollen wir, statt höher vorzustoßen,
nur leben wie der Vogel, der im Schlamm,
im Sumpfe rührt gelangweilt alle Tage?
Was haben wir auf dieser Welt zu schaffen?
Nach Kräften für das Edelste zu kämpfen.
Denn vor uns steht das Schicksal unsres Volkes.
Wenn wir es aus dem Abgrund freigekämpft
und in dem reinen Strahl der Geisteskämpfe
so hoch gestellt, wie wir nur reichen können,
dann sagen wir am Ende unsrer Tage:
Dir, Leben, danken wir die Segensgaben!
Es war Genuß und Mannesarbeit auch!

Übersetzung: Günther Deicke

Thoughts in the library

Consider, scholar, when you enter here,
on cast-off rags, man's stigma freshly marked,
with words as stark as the dark winter night,
there looms, written blood-black, the awesome lesson:
"while into misery millions are born
a few thousand might find in life salvation
could they but make use of the days of their lives,
had they the mind divine, the Seraph's temper."
Why all this rubbish? So, like sheep on grass
we may graze on it? Sated with fodder
and idle hours synthesized by science amoral
to waste God's day, a nation's energy?
Why this rubbish? From its stench I recall
all the sins of the animal man - they reek!
Virtue is written on this page, which once
as rag has garbed an outlaw. This other page?
perhaps - oh happy days of innocence -
the frail dress ripped from a ravished virgin,
perhaps a lust-enraged whore's negligee.
And here on these leaves, the law whitewashed from
remnants of bloody rebels and false judges,
from masks of sanguine tyrants washed white;
the secrets of machines and of numbers laid bare,
but those who tore garments, stripped man naked,
flayed dignity that bindings might be vellum,
these, unaccounted for, must render account -
they spin on Ixion's tempest-driven wheel
within the vortex, misery without end
and, gnashing their teeth, wail in the dark outside.
On the madman's sheets ponders a sage's head;
the astronomer, on eyeless beggar's rags
measures bursting universes piled on end -
light and blindness, all on a flimsy page!
The coward and the captive, both hapless roles
are bound forever in one book that sings
of freedom and heroes hewing history...
Stainless sheets, pulped from traitor's rags, now
reward the friend and thus honor the faithful;
yet over all, all-polluting, the Big Lie!
The Word, cursed by the pallid winding sheet
its black image adorns, suffers damnation,
rag-lure of countries, your name is library!
Where, then, is the volume that answers all?
The greater part of Man - where is his joy?
Is the world no better for any book?
Yes! The more gloriously man's societies arise
the greater the human refuse at the bottom.
The bursting breast of rags stuffed with man
must breathe contagion into the empire's heart.
Should we, after all, topple what countless brains
have wrought in the linked sunbursts of their minds?
Void the golden knowledge rare brains have
chopped and torn away from the mines of time?
How many bright souls immolated themselves
in vigil at the burning ruins of the heart
to give purpose, strength and comfort
to erring humans humbled by destiny?
Those heroes of unrecognized merit
whom the contemptible public mocked
were praised after death, when praise cost but words:
their thoughts beatified by the martyring mob!
Should the great burn to ashes at the same stake
with rag peddlers, numbskulls, and mildewed hearts?
Glow in embers with dark passion-panders
indiscriminate? Good on account of bad, with them?
Never! That which I said was pain.
The travail of many a bold spirit,
even those luminous minds could not save
the sons of dust from sinking in the mud.
There is barely a corner of the world,
one little oasis on the barren sand
where the most sought-after name is not that of Man,
where the ancient rites of generation
yield as heritage the name of Man!
Except for those who have been born to blackness,
labelled cattle by the glorious elite
who caress the dark image of God with whips.
Despite all, despite all, one must travail -
a new spirit is fighting its way up,
through the soul of man bursts a new approach -
to nurture fruitful ideals in races
primitive, to culture finer sentiments
that they may embrace, at last, each other,
and within their hearts reign love and justice.
So the lowest peasant may, in his hut,
say with assurance "I am not alone,
my brothers and sisters number millions,
I protect them, and me they defend;
fate, I fear thee not, despite thy dread will!"
That is why one must not succumb to despair.
Let us, steadfast as ants, set down that which
our brains, in the rare inspired hours, create,
and when we have assembled every stone,
we'll erect the Babel of a newer age,
build it until it towers among the stars,
and when we have looked through the gates of Heaven,
having heard from without the Angels' song,
with every drop of our earthly blood
aglow from elevated flames of delights,
let us then scatter like the ancient peoples
and begin anew, to endure and to learn.
Is this then our fate, and nothing our goal?
It is not - nor will be while the earth yields life,
and its mortal sons are not turned to stone;
what, in this world, is our task? To struggle,
and to nourish the needs of the spirit;
we are Man, son to both the earth and sky,
our soul is the wing beating toward heaven,
but we, instead of striving up to soar,
would rather, dully, like some bird beneath contempt,
eke out existence sucking mud from swamps.
What, in this world, is our task? To struggle,
according to our strength, for noble goals.
Before us stands the fate of a nation -
when we, from the irrevocable fall
have preserved it and restored it to its heights,
fighting under the clear beam of the spirit,
we can say, returning to our ancestors
in the dust: "Thank you, life, for thy blessings -
this has been great joy, yea, the Work of Men!"

Translated by H. H. Hart