Eugenio Montale
Genova, 12 ottobre 1896 – Milano, 12 settembre 1981
L’ombra della magnolia
L’ombra della magnolia giapponese
si sfoltisce or che i bocci paonazzi
sono caduti. Vibra intermittente
in vetta una cicala. Non è più
il tempo dell’unìsono vocale,
Clizia, il tempo del nume illimitato
che divora e rinsangua i suoi fedeli.
Spendersi era più facile, morire
al primo batter d’ale, al primo incontro
col nemico, un trastullo. Comincia ora
la via più dura: ma non te consunta
dal sole e radicata, e pure morbida
cesena che sorvoli alta le fredde
banchine del tuo fiume, - non te fragile -
fuggitiva cui zenit nadir cancro
capricorno rimasero indistinti
perché la guerra fosse in te e in chi adora
su te le stimme del tuo Sposo, flette
il brivido del gelo... Gli altri arretrano
e piegano. La lima che sottile
incide taceri, la vuota scorza
di chi cantava sari presto polvere
di vetro sotto i piedi, l'ombra è livida, -
è l'autunno, è l'inverno, è l'oltrecielo
che ti conduce e in cui mi getto, cèfalo
saltato in secco al novilunio.
Addio.
A magnólia árnya
Ritkul a japán magnólia árnya,
hogy sötétlila bimbói lehulltak.
El-elakadva cirreg odafenn egy
árva tücsök. Nem, nem az összezengő
kar ideje ez immár, Clizia,
nem ama határtalan istené, ki
elemészti s vérrel tölti meg újra
a híveit. Könnyebb volt tékozolni,
játék, az volt az első szárnycsapáskor,
az első harcban meghalni. Gorombább
élet jön most. De téged, kit a nagy nap
szívóssá gyötört, mégis puhatollú
rigó, aki magasan szállsz folyód zord
partjai fölött, téged, te törékeny
menekülő, kinek Zenit, Nadír, Rák
s Bak sose vált szét, hogy a háborúság
benned dúljon és abban, aki rajtad
a Vőlegényed stigmáit imádja
nem roskaszt fagy. A többiek megállnak,
s meggörnyednek. Elhallgat majd a könnyű
ráspoly, aki dalolt, elhagyja burkát,
s üvegporrá lesz hamar az üres héj
a lábak alatt, ólomszín az árnyék –
az ősz, a tél, az égentúli szólít,
s odavetődöm, partra, nagyfejű hal,
újhold idején én is.
Isten áldjon.
Fordította: Lator László
