Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Thomas Dylan. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Thomas Dylan. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. február 1., péntek

Dylan Thomas And death shall have no dominion - És nem vesz rajtuk erőt a halál



Dylan Thomas (27 October 1914 – 9 November 1953)



Drawing by Annelies Davidson

And death shall have no dominion

And death shall have no dominion.
Dead men naked they shall be one
With the man in the wind and the west moon;
When their bones are picked clean and the clean bones gone,
They shall have stars at elbow and foot;
Though they go mad they shall be sane,
Though they sink through the sea they shall rise again;
Though lovers be lost love shall not;
And death shall have no dominion.

And death shall have no dominion.
Under the windings of the sea
They lying long shall not die windily;
Twisting on racks when sinews give way,
Strapped to a wheel, yet they shall not break;
Faith in their hands shall snap in two,
And the unicorn evils run them through;
Split all ends up they shan't crack;
And death shall have no dominion.

And death shall have no dominion.
No more may gulls cry at their ears
Or waves break loud on the seashores;
Where blew a flower may a flower no more
Lift its head to the blows of the rain;
Though they be mad and dead as nails,
Heads of the characters hammer through daisies;
Break in the sun till the sun breaks down,
And death shall have no dominion.


Drawing by Annelies Davidson

És nem vesz rajtuk erőt a halál

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
Mint lakói a szélnek s esti holdnak;
Míg csontvázuk letisztogatva korhad,
Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;
Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér;
Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
Nyugosznak, holtuk meddő nem marad;
Kínpadra vonva, hol az ín szakad,
S kerékre kötve, meg nem törhetők;
Kezük között kettéhasad a hit,
S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;
Minden széthull, de ellenállnak ők;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
S a parton megtörő hullám zaját;
Hol virág lélegzett, fejét virág
Nem emeli az esős szélbe már;
Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Fordította: Kálnoky László



2013. január 31., csütörtök

Dylan Thomas In the White Giant's Thigh - A Fehér Óriás tagján



Dylan Thomas (27 October 1914 – 9 November 1953)



Manuscript of the poem In the White Giant's Thigh 

In the White Giant's Thigh

 

Through throats where many rivers meet, the curlews cry
Under the conceiving moon, on the high chalk hill,
And there this night I walk in the white giant's thigh
Where barren as boulders women lie longing still

To labour and love though they lay down long ago.

Through throats where many rivers meet, the women pray,
Pleading in the waded bay for the seed to flow
Though the names on their weed grown stones are rained away

And alone in the night's eternal, curving act
They yearn with tongues of curlews for the unconceived
And immemorial sons of the cudgelling, hacked

Hill. Who once in gooseskin winter loved all ice leaved
In the courters' lanes, or twined in the ox roasting sun
In the wains tonned so high that the wisps of the hay
Clung to the pitching clouds, or gay with any one
Young as they in the after milking moonlight lay

Under the lighted shapes of faith and their moonshade
Petticoats galed high, or shy with the rough riding boys,
Now clasp me to their grains in the gigantic glade,
Who once, green countries since, were a hedgerow of joys.

Time by, their dust was flesh the swineherd rooted sly,
Flared in the reek of the wiving sty with the rush
Light of his thighs, spreadeagle to the dunghill sky,
Or with their orchard man in the core of the sun's bush
Rough as cows' tongues and trashed with brambles their buttermilk
Manes, under his quenchless summer barbed gold to the bone,
Or rippling soft in the spinney moon as the silk
And ducked and draked white lake that harps to a hail stone.
Who once were a bloom of wayside brides in the hawed house
And heard the lewd, wooed field flow to the coming frost,
The scurrying, furred small friars squeal, in the dowse
Of day, in the thistle aisles, till the white owl crossed
Their breast, the vaulting does roister, the horned bucks climb
Quick in the wood at love, where a torch of foxes foams,
All birds and beasts of the linked night uproar and chime

And the mole snout blunt under his pilgrimage of domes,
Or, butter fat goosegirls, bounced in a gambo bed,
Their breasts full of honey, under their gander king
Trounced by his wings in the hissing shippen, long dead
And gone that barley dark where their clogs danced in the spring,
And their firefly hairpins flew, and the ricks ran round –
(But nothing bore, no mouthing babe to the veined hives
Hugged, and barren and bare on Mother Goose's ground
They with the simple Jacks were a boulder of wives) –

Now curlew cry me down to kiss the mouths of their dust.

The dust of their kettles and clocks swings to and fro
Where the hay rides now or the bracken kitchens rust
As the arc of the billhooks that flashed the hedges low
And cut the birds' boughs that the minstrel sap ran red.
They from houses where the harvest bows, hold me hard,
Who heard the tall bell sail down the Sundays of the dead
And the rain wring out its tongues on the faded yard,
Teach me the love that is evergreen after the fall leaved
Grave, after Beloved on the grass gulfed cross is scrubbed
Off by the sun and Daughters no longer grieved
Save by their long desirers in the fox cubbed
Streets or hungering in the crumbled wood: to these
Hale dead and deathless do the women of the hill
Love for ever meridian through the courters' trees

And the daughters of darkness flame like Fawkes fires still.


A Fehér Óriás tagján

A torkon át, hová a folyók sereglenek,
Nagy mészhegyen, mag-méhű holdra lile rikolt.
Ma éjjel, Fehér Óriás, a tagodba megyek,
Kopár kőasszonyok csöndesen merengnek ott

Munkáról, szerelemről, noha ledőltek rég.

Által a vizek torkán esedeznek a nők,
Gázolt öböl-karéjba immár mag ömöljék,
Bár vésett nevüket elmosták rég az esők.

Örök nagy éjszaka görbedezése alatt
Sikoltó lilék száján sóvárganak ők
A bunkós hegy alól sosevolt ős fiakat,

Mert hajdan jéglevelek közt szerettek e nők
Szeretők zugolyán, s ökörpirító napon,
Szénásszekéren is, égig ért, álom-puhán
Cirmolta a felhőt, elmulatoztak nagyon
Fektetve legénytől holdfénybe fejés után,

Fény-ábrái alá a hitnek, s holdat verőn
Fuvódott ingük — betörtek csikósok kezén,
Most porba ölelnek engem a roppant mezőn,
Kik rég a zöld hazában voltak öröm-sövény.

Poruk régen volt hús, mit zsivány kanászfi túrt,
A nászos koca-ól gőzén de régen hevült,
Hímcombtól tárva trágyadomb-égre virult,
Marhanyelv-érdes napban kertésszel volt együtt,
Szederág szaggatott íróhab-kesely hajat,
S aranyinakkal fönt, a méntüzű nyár delelt:
Vagy selyemként a húst rángatta holdi haraszt,
Volt kő horzsolta szűzi tó, s jégverte hárfa lett.
Mint szép virág-arák kökénykarmolta tanyán,
Hallgattak télbe omló, bevetett buja mezőt,
Szőrcsuhát tövis-dómban a nap alkonyatán,
Míg keresztet vetve rá egy ősz uhu betört -
Hallgattak kő-bolton-őzdobajt, s vihánc bakot
Fúródni sűrübe, hol rókafarok a láng,
Vadak és madarak nagy zengő láncolatok,

S zarándok a vakond, fölötte kis kupolák.
Mint vaj-lágy libaőrzők, a fészerben hanyatt
Mézzel telt begyükön tűrték a gunár-királyt,
Sziszegés, szárnyverés - de mind rég holtra riadt,
Hol klumpa-kolonccal tavaszi táncban zihált,
S boglya szállt, hajtű villant, akár a jánosbogár -
(Csak tótincs babákkal nem rengtek eres kasok,
Volt Lúdanyó földjén mind pucér, szikla-kopár,
Jankóknak nem menyecskék, csupán kődarabok.)

Csókoljam szájuk porát - a lile földig rikolt.

Csupruk, órájuk hamva hintál az idő ölén,
Hol fű nyargal s a rozsda páfrány-konyhákba ront.
Ők mint nyesőpenge, amitől fél a sövény,
S dalnoki vérben sajgó madaras vessző lehull -
Élüknek villámfokán tartanak, ők hordanak,
Tanítnak szerelemre, mely porba sose borul,
Túlél örökös zöldje lombvesszős sírhalmokat,
S aztán is izzik, ha már napsugár súrolta el
A kedves neveket fűbe-fúlt sírköveken,
S lélek e Leányokért gyászt már sose visel.
Ábrándjuk ott jár, hol rókakölyök-vörösen
Sír az út s éhüket rijja a rogyó vadon,
Holtan is hallhatatlan magasba törekszenek,
Szeretők fáin fönn, égnek a sudarakon

A sötétség lányai, akár az örömtüzek.

Fordította: Nagy László
 

2012. december 15., szombat

Dylan Thomas Lament - Sírám




Dylan Thomas (27 October 1914 – 9 November 1953)



Lament

When I was a windy boy and a bit
And the black spit of the chapel fold,
(Sighed the old ram rod, dying of women),
I tiptoed shy in the gooseberry wood,
The rude owl cried like a tell-tale tit,
I skipped in a blush as the big girls rolled
Nine-pin down on donkey's common,
And on seesaw sunday nights I wooed
Whoever I would with my wicked eyes,
The whole of the moon I could love and leave
All the green leaved little weddings' wives
In the coal black bush and let them grieve.

When I was a gusty man and a half
And the black beast of the beetles' pews
(Sighed the old ram rod, dying of bitches),
Not a boy and a bit in the wick-
Dipping moon and drunk as a new dropped calf,
I whistled all night in the twisted flues,
Midwives grew in the midnight ditches,
And the sizzling sheets of the town cried, Quick!-
Whenever I dove in a breast high shoal,
Wherever I ramped in the clover quilts,
Whatsoever I did in the coal-
Black night, I left my quivering prints.

When I was a man you could call a man
And the black cross of the holy house,
(Sighed the old ram rod, dying of welcome),
Brandy and ripe in my bright, bass prime,
No springtailed tom in the red hot town
With every simmering woman his mouse
But a hillocky bull in the swelter
Of summer come in his great good time
To the sultry, biding herds, I said,
Oh, time enough when the blood runs cold,
And I lie down but to sleep in bed,
For my sulking, skulking, coal black soul!

When I was half the man I was
And serve me right as the preachers warn,
(Sighed the old ram rod, dying of downfall),
No flailing calf or cat in a flame
Or hickory bull in milky grass
But a black sheep with a crumpled horn,
At last the soul from its foul mousehole
Slunk pouting out when the limp time came;
And I gave my soul a blind, slashed eye,
Gristle and rind, and a roarers' life,
And I shoved it into the coal black sky
To find a woman's soul for a wife.

Now I am a man no more no more
And a black reward for a roaring life,
(Sighed the old ram rod, dying of strangers),
Tidy and cursed in my dove cooed room
I lie down thin and hear the good bells jaw--
For, oh, my soul found a sunday wife
In the coal black sky and she bore angels!
Harpies around me out of her womb!
Chastity prays for me, piety sings,
Innocence sweetens my last black breath,
Modesty hides my thighs in her wings,
And all the deadly virtues plague my death!


Sírám

Mikor kisfiú voltam még, falat,
és fekete báránya a nyájnak,
(szólt a vén kos-fark, holtja a nőknek)
szamócásból lábujjon lestem,
rút bagoly rítt, mint locska ludak,
s szökdeltem, ha jöttek a lányok,
teke-bábok a szamár legelőben;
s kivántam vad vasárnap-esten,
mire csak rebbent rontó szemem:
szeretni a holdat, s talán
szénszinű bokrokban szívtelen
otthagyni nászkoszorús leányt.

Mikor lettem lobbanó legény,
és fekete farkas a réten,
(szólt a vén kos-fark, holtja szukáknak)
s nem falat fiú a hold alatt,
mint most szült borju, berúgtam én,
éjjel torz kürtőbe fütyörésztem;
nyíttak a városban sistergő ágyak,
s bábák nőtték be az árkokat! –
Hol egy mellbe merültem mélyen,
hol gázoltam a lágy herét,
bármit tettem a szénszinű éjben,
nyomom otthagytam szerteszét.

Mikor férfi lettem, aki férfi már,
és hívők házán fekete kereszt
(szólt a vén kos-fark, holtja az üdvnek)
e szeszes, szép, szabad időn
nem kóbor kandúr, ki lopva jár,
s forró tetőn egérre. nőkre les –
de büszke bika, kire az ünnep,
a rekkenő, rőt nyár köszönt
s az álmos, napverte gúlya; ám
szóltam: hamar meglassul a vér,
s ágyba aludni fekszem csupán
léha, szénszinű lelkemért.

S lettem már félig-férfi újra,
s úgy éltem, ahogy int az okos,
(szólt a vén kos-fark, holtja bukásnak)
bágyadt borjú, bősz kandúr nem vagyok,
sem büszke bika tajtékot túrva,
de görbe szarvú fekete kos.
Lelkemet dohos egérlukából
kiöklendték a gyáva napok;
lelkemnek vak, tüzes szemet adtam,
porcot s kérget, bősz bánatot,
s a szénszín mennyre hajítottam:
egy nő lekére leljen ott.

Most immár férfi sem vagyok,
de bősz bánatok fekete bére,
(szólt a vén kos-fark, s holtában enyhült)
s galamb-búgta szobámban én
lefekszem s hallom, harangszó zuhog –
ó, lelkem lelt napfény-feleségre,
ki angyalokat szült szénszinü mennyből!
Mélységes méhéből szállnak felém!
Tisztaság esd értem, szentség dalol,
fekete sóhajom néki ajánlom,
véknyomra szárnyával szépség hajol,
s halálos erények áldják halálom.

                  Fordította: Tótfalusi István