Alfred de Vigni La mort du loup – A farkas halála – The Death of The Wolf – Vukova smrt



Alfred de Vigni

Loches, 27. mars 1797 – Paris, 17. septembre 1863

Litographie d΄André Dubois

La mort du loup

I.

Les nuages couraient sur la lune enflammée
Comme sur l’incendie on voit fuir la fumée,
Et les bois étaient noirs jusques à l’horizon.
Nous marchions, sans parler, dans l’humide gazon,
Dans la bruyère épaisse et dans les hautes brandes,
Lorsque, sous des sapins pareils à ceux des Landes,
Nous avons aperçu les grands ongles marqués
Par les loups voyageurs que nous avions traqués.
Nous avons écouté, retenant notre haleine
Et le pas suspendu. – Ni le bois ni la plaine
Ne poussaient un soupir dans les airs: seulement
La girouette en deuil criait au firmament;
Car le vent, élevé bien au-dessus des terres,
N’effleurait de ses pieds que les tours solitaires,
Et les chênes d’en bas, contre les rocs penchés,
Sur leurs coudes semblaient endormis et couchés.
Rien ne bruissait donc, lorsque, baissant la tête,
Le plus vieux des chasseurs qui s’étaient mis en quête,
A regardé le sable en s’y couchant; bientôt,
Lui que jamais ici l’on ne vit en défaut,
A déclaré tout bas que ces marques récentes
Annonçaient la démarche et les griffes puissantes
De deux grands loups-cerviers et de deux louveteaux.
Nous avons tous alors préparé nos couteaux,
Et, cachant nos fusils et leurs lueurs trop blanches,
Nous allions pas à pas en écartant les branches.
Trois s’arrêtent, et moi, cherchant ce qu’ils voyaient,
J’aperçois tout à coup deux yeux qui flamboyaient,
Et je vois au-delà quatre formes légères
Qui dansaient sous la lune au milieu des bruyères,
Comme font chaque jour, à grand bruit, sous nos yeux,
Quand le maître revient, les lévriers joyeux.
Leur forme était semblable et semblable la danse;
Mais les enfants du Loup se jouaient en silence,
Sachant bien qu’à deux pas, ne dormant qu’à demi,
Se couche dans ses murs l’homme, leur ennemi.
Le père était debout, et plus loin, contre un arbre,
Sa Louve reposait comme celle de marbre
Qu’adoraient les Romains, et dont les flancs velus
Couvaient les demi-dieux Rémus et Romulus.
Le Loup vient et s’assied, les deux jambes dressées,
Par leurs ongles crochus dans le sable enfoncées.
Il s’est jugé perdu, puisqu’il était surpris,
Sa retraite coupée, et tous ses chemins pris;
Alors il a saisi, dans sa gueule brűlante,
Du chien le plus hardi la gorge pantelante,
Et n’a pas desserré ses mâchoires de fer,
Malgré nos coups de feu qui traversaient sa chair,
Et nos couteaux aigus qui, comme des tenailles,
Se croisaient en plongeant dans ses larges entrailles,
jusqu’au dernier moment où le chien étranglé,
Mort longtemps avant lui, sous ses pieds a roulé.
Le Loup le quitte alors et puis il nous regarde.
Les couteaux lui restaient au flanc jusqu’à la garde,
Le clouaient au gazon tout baigné dans son sang;
Nos fusils l’entouraient en sinistre croissant.
Il nous regarde encore, ensuite il se recouche,
Tout en léchant le sang répandu sur sa bouche,
Et, sans daigner savoir comment il a péri,
Refermant ses grands yeux, meurt sans jeter un cri.

II.

J’ai reposé mon front sur mon fusil sans poudre,
Me prenant à penser, et n’ai pu me résoudre
A poursuivre sa Louve et ses fils qui, tous trois,
Avaient voulu l’attendre; et, comme je le crois,
Sans ses deux louveteaux, la belle et sombre veuve
Ne l’eűt pas laissé seul subir la grande épreuve;
Mais son devoir était de les sauver, afin
De pouvoir leur apprendre à bien souffrir la faim,
A ne jamais entrer dans le pacte des villes
Que l’homme a fait avec les animaux serviles
Qui chassent devant lui, pour avoir le coucher,
Les premiers possesseurs du bois et du rocher.

III.

Hélas! ai-je pensé, malgré ce grand nom d’Hommes,
Que j’ai honte de nous, débiles que nous sommes!
Comment on doit quitter la vie et tous ses maux,
C’est vous qui le savez, sublimes animaux!
A voir ce que l’on fut sur terre et ce qu’on laisse,
Seul le silence est grand; tout le reste est faiblesse.
– Ah! je t’ai bien compris, sauvage voyageur,
Et ton dernier regard m’est allé jusqu’au coeur!
Il disait: „Si tu peux, fais que ton âme arrive,
A force de rester studieuse et pensive,
jusqu’à ce haut degré de stoïque fierté
Où, naissant dans les bois, j’ai tout d’abord monté.
Gémir, pleurer, prier est également lâche.
Fais énergiquement ta longue et lourde tâche
Dans la voie où le sort a voulu t’appeler,
Puis après, comme moi, souffre et meurs sans parler.”

A farkas halála

I

Felhő felhő után futott a felgyúlt holdra,
ahogy tűzvész elé a füst fut gomolyodva.
Az erdő már sötétült köröttünk. Nesztelen,
lépdeltünk hangtalan a harmatos gyepen,
gizgaz növényeken, süppeteges avarban,
amidőn észrevettük a magas, mozdulatlan
fenyők alatt egyszerre a nagy körmök jegyét,
a hajtásba fogott vándor-farkasokét.
Megállt szánkban a lég, a léphetnék a lábban,
füleltünk szerteszét. - Megdermedt némaságban
várt az erdő, a rét. Csupán a láthatár
felett nagy magasan zengett a gyászmadár
hangján a szélkakas, mert fönt száguldva az orkán
nem botlott meg, csak itt-ott magányos tornyok ormán;
lent a mohos sziklákon, ahogy könyökre dőlt,
fektében szunnyadozni látszott körben a tölgy.
Nem volt hát semmi nesz. Akkor meg-meghajolva,
a legvénebb vadász, akinek az a dolga,
hogy vezessen - megállt, szimatolt, lehasalt,
aztán - ő, ki ebben szégyent még sose vallt -
azt suttogta felénk, hogy ott a tő homokján
két kis farkaskölyök s két körmös vén toportyán
pihent nemrégen is, a helyük még meleg.
Kihúztuk szótlanul erre a késeket.
Elfödve fegyverünket, hogy csövük fényt ne vessen,
az ágakat széthajtva mentünk még csöndesebben.
Hárman megálltak köztünk. Néztem épp, mi van ott,
és felém is egyszerre két égő szem csapott,
s arrébb a gaz között négy könnyed árnyat láttam;
a négy vad játszódott, táncolt a holdsugárban,
akár uruk körül - láthatjuk napra nap -
ugrálnak a vigan csaholó agarak.
Szakasztott olyanok voltak, alakra, táncra;
épp csak a két kölyök halálos csendben járta,
tudva, hogy fala közt az ellenség, alig
lépésre csak az ember: fél szemmel alhatik.
A hímfarkas, az állt, a nőstény - egy fa mellett -
éppúgy hevert, akár a márványkőbe-metszett,
kit Róma népe tisztelt, akinek szőre-dús
meleg ölén lelt pólyát Remus és Romulus.
A hím előrejött, leült, nagy horgas körme
feszült inak végén mélyült a puha földbe.
Tudta, hogy veszve van, ha egyszer sikerült
így rajtaütni, így bezárni a gyürűt.
Izzó ínyét mutatva fogai máris fogták
a legbátrabb vadászeb pihegő puha torkát;
nem tágította meg azt az acélfogót,
bárhogy tépték husát a csattogó golyók;
kifent nagy késeink, ahogy bevágtuk őket,
széles horpaszába összeköszörülődtek,
mégsem nyitotta meg, míg a legyűrte-eb
dögként lába előtt el nem hemperedett.
Kiköpte, végre most velünk is szembe nézett,
álltak markolatig hátában még a kések
a vére-fürdette gyöpre szegezve le,
komoran meredt rá körben puskánk csöve.
Fölnézett újra ránk, és aztán visszaroggyant,
nyalta a vért, amely ajkára ki-kibuggyant,
s ügyet se vetve rá, hogyan éri a vég,
hang nélkül hunyta le halódó nagy szemét.

II

Lehajtottam fejem kilőtt puskámra ottan,
és gondom se maradt tenger gondolatomban
a szukát s kölykeit üldözni... nehezen
hagyták magára apjuk, s én ma is azt hiszem,
hogy az özvegy - maga a szép s nemes komolyság -,
ha nincs a két kicsi, megosztja férje sorsát.
De várta még a mentés s az oktatás: miképp
tűrjék azok is könnyen az éh-bendő dühét,
így tépve el a szörny kötést, mit a goromba
ember erőszakolt a szolga állatokra,
kik neki a napi fekhelyért fölverik
az erdő s pusztaság ős bennszülötteit.

III

Hitvány, milyen puhány - így küzdöttem még eszemmel -,
mily szégyellni való nagy nevével is az ember!
Itthagyni életet, mindent, mi fájhatott,
ti tudtok már csupán, fenséges állatok!
Válaszképp arra, hogy mi volt a lét, a földi,
csupán a csend a nagy; és gyengeség a többi.
- Óh, hogy értettelek, bátor országfutó!
Szívemig ért szemed fénye, a kihunyó,
s azt mondta: "Ha erőd adja, tedd, hogy a lélek
érjen föl benned is töprengő, kínos éjek
végén a minden mindegy hős fokára, oda,
hol én, vadon szülöttje, elkezdtem valaha.
Nyögés, panasz, ima - ússzon a gyáva ebben.
Járd hosszú és nehéz utad te rendületlen,
amerre végzeted ösvénye kanyarul,
aztán szenvedj, mint én, és halj meg szótlanul."

Fordította: Illyés Gyula

The Death of The Wolf

The dark clouds sped across the orange moon
As smoke trails streak across a fire
And to the far horizon woods were black.
Silent we walked amid the dewy grass,
Amid dense briars and the vaulting heather
Until beneath some moorland conifers
We saw great gashes, marks of griping claws
Made by the wandering wolves we tracked.
We listened, holding back our breath,
Stopped in mid-stride. Nor wood nor plain
Loosed murmurs to the air, only
The mourning wind-vane cried out to the sky
For well above the ground the biting wind
Only disturbed the solitary tower
And the oaks within the shelter of the rocks
On their gnarled elbows seemed to doze.
No rustle then, but sudden, stooping low
The most experienced hunter of our band
Better to scrutinize the sand,
Softly declared - and he was never wrong -
That these fresh claw-marks showed without a doubt
These were the very animals we sought,
The two great wolves and their two stripling cubs.
And then we all prepared our hunting knives,
Hiding our guns and their fierce tell-tale gleam,
We went on, step by step, parting the bushy screen.
Three of us stopped, and, following their gaze,
I noticed suddenly two eyes that blazed,
And further off, two slender forms together,
Dancing beneath the moon, amid the heather.
And they were like the hounds that show their joy,
Greeting their master with a wondrous noise.
And they were like; like also was the dance
Save that the cubs played all in silence,
Knowing full well that near and sleeping slow,
Secure inside his house was man their foe.
The father wolf was up, further against a tree
Remained his mate, a marble statue she,
The same adored by Rome whose generous breast
And suckling gave Remus and Romulus.
The sire advanced with fore-legs braced to stand
With cruel claws dug deeply in the sand.
He was surprised and knew that he was lost
For all the ways were seized, retreat cut off.
Then, in his flaming maw, with one fell bound
Seized the bare throat of our bravest hound.
Like traps his steely jaws he would not leash,
Despite our bullets searing through his flesh,
And our keen knives like cruel and piercing nails,
Clashing and plunging through his entrails.
He held his grasp until the throttled hound,
Dead long before, beneath his feet slumped down.
The Wolf then let him drop and looked his fill
At us. Our daggers thrust home to the hilt,
Steeped in his blood impaled him to the ground,
Our ring of rifles threaten and surround.
He looked at us once more, while his blood spread
Wide and far and his great life force ebbed
Not deigning then to know how he had died
Closed his great eyes, expired without a cry.

II

I couched my brow upon the smoking gun,
And deep in thought, I tried to bend my mind
To track the She-Wolf and her two young ones,
They would most willingly have stayed behind.
But for her cubs that fine and sombre mother
Would not have left her mate there to endure,
She had to save her children, nothing other,
Teach them to suffer gladly pangs of hunger,
Not sell their souls, enter that dishonourable
Pact man forced upon those hapless beasts
Who fawn and hunt for him, and do his will;
The primal owners of the hills and forests.

III

Alas, I thought, despite the pride and name
Of Man we are but feeble, fit for shame.
The way to quit this life and all its ill
You know the secret, sublime animal!
See what of earthly life you can retain,
Silence alone is noble - weakness remains.
O traveller I understand you well,
Your final gaze went to my very soul.
Saying: "With all your being you must strive
With strength and purpose and with all your thought
To gain that high degree of stoic pride
To which, although a beast I have aspired.
Weeping or praying - all this is in vain.
Shoulder your long and energetic task,
The way that Destiny sees fit to ask,
Then suffer and so die without complaint."

Translation by Stan Solomons

Vukova smrt

I

Nad mesecom plamnim hitahu oblaci

kao nad požarom brzi dim traci,

i sve do vidika čume behu crne.

Ćutke preko trave vlažne i srebrne

iđasmo vresištem visokim i gustim,

kada podno jela, na stranama pustim,

spazismo tragove nokata još sveže

vukova skitača što pred hajkom beže.

Oslušnusmo daha zastalog i kroka –

ni ravnica pusta, ni šuma duboka

ne davahu glasa; jedino se jeka

vetreuške tužna čula iz daleka,

jer vetar što čilo nad zemljom se vinô

doticaše kule samotne jedino,

a hrašće dolinom, pored stenja sleglo,

nalakćeno ko da spavaše poleglo.

Sve bešumno beše i u toj tišini

najstariji lovac u našoj družini

saže glavu, pruži po pesku se spretan,

pa izjavi tiho da trag svež, primetan,

– on kome trag svaki pravu zverku oda –

ostade od šapa snažnih i od hoda

dva vučeta i dva s njima stara vuka.

Noža smo mašismo tad svi i, sred muka,

skrivajući puške lunom obasjane,

krenusmo polako, razmičući grane.

Trojica zastaše i želeć da i ja

vidim što videše, spazih ispotija

sjaj dva oka, igru četir΄ lake sene

sred vresa i sjaja mesečine snene,

ko što čine bučno i radosno vazda

hrtovi kad vide vraća im se gazda.

Sličan im i igra i oblik je bio,

ali se igrahu deca Vuka tio,

znajuć da u domu ovom bliskom im preti

u snu polubudan, neprijatelj kleti.

Dok otac stajaše, vučica umorna

ležaše kraj stabla, ko ona mramorna,

idol rimski čije slabine su jake

podigli Romula i Rema, junake.

Vuk stiže i sede nogu uspravljenih

i u pesak oštrih kandži zarivenih.

Osetiv nenadno da mu je beg sprečen,

odstupnici svakoj da je put preprečen,

on dočepa svojom ljutom njuškom zvera

za drhtavo grlo najsmelijeg kera

i gvozdenu čeljust ne rastvori više

– uprkos mecima što u njega biše,

i nožima oštrim što ko klešta žučno

kidahu utrobu njemu besomučno –

do poslednjeg trena kad mu čeljust plaha

psa zauvek liši i glasa i daha.

Vuk ga pusti, zatim k nama pogled skrenu

a na travu, vrelom krvlju prelivenu,

pribiše ga naše oštrice strahobne.

Opkoljeni pod sjajem mesečine kobne,

još jednom pogleda nas, potom se svali

ližuć krv koja mu iz usta navali

i, krijući kako na prag smrti kroči,

ne pustivši glasa, sklopi krupne oči.

II

Nasloniv na praznu cev čelo i mučen

mislima, da gonim ne bejah odlučen

Vučicu sa decom koji su, svi troje,

hteli da ostanu uz Vuka. Bez svoje

vučadi Vučica lepa s mrkom dlakom

ne bi ostavila na muci ga lako;

ali dužnost beše njoj spasti ih, da bi

naučit ih mogla da glas snose, slabi,

i da ne pristaju na ugovor grada,

čoveka i zvéri koje on savlada,

da za njega love, dok on pruži njima

log, nekad slobodnim gorskim carevima.

III

Avaj, mnih, uprkos imena nam slavnog –

Čovek, stidim ja se roda nam kukavnog!

Kako napustiti treba život vajan

zbori, vrle zveri, primer vam značajan!

Kad vidim šta jesmo i šta ostavljamo,

sve je slabost, ćutnja velika je samo.

Ah, dobro ti svatih, divlji saputniče,

tvoj poslednji pogled, što u srce tiče,

zboraše: „Možeš li, tad dušu uznesi,

buduć da prilježan i misaon jesi,

na stepen stojičke gordosti najveće

do kojeg, stvor šumski, dospeh prepun sreće.

Jecaj, molba, i plač vazda čin su stidan.

Dovrši zadatak dug i nezavidan

na putu gde sudba pozva te, a potom

ko ja, pateć nemo, rastaj se s životom.“

Prevod: Vladeta Košutić