Keresés ebben a blogban

2013. február 2., szombat

Oscar Wilde A readingi fegyház balladája


Oscar Wilde (16 October 1854 – 30 November 1900)



Varsányi Pál  fametszete             


A readingi fegyház balladája

I

Skárlátszínű fegyverkabát
Nincs rajta, mint előbb,
Mert vér és bor csorgott kezén,
Úgy is fogták el őt,
Az ágyában gyilkolta meg,
Kit szeretett, a nőt.

Fegyencek közt járt, szürke-rossz
Darócruhát kapott;
Fejébe kis sportsipka volt
S ment fürgén, vígan ott;
De nem láttam embert, ki igy
Bámulta a napot.

Nem láttam még embert, ki így
Nézett ama darab
Kék sátorrongyra, melyet itt
Égboltnak hív a rab
S minden felhőre, mely ezüst
Vitorlával halad.

Más szenvedőkkel jártam én
Az udvar más körit;
Töprengtem ép, miért lehet,
Mit tett e bűnös itt
S mögöttem így szólt valaki?
"Ezt itt ni felkötik."

Jézus! Forgott az udvar is,
Azt hittem, elesem,
Mint izzó érc-sisak az ég
Kigyulladt sebesen;
S nem fájt, mi eddig fájt belül,
A lelkem sebe sem.

Csak most tudtam, mért sietett
Oly lázzal ez az egy,
Mért nézte a máglyás napot,
Mért volt arcán a jegy;
Megölte azt, kit szeretett
S most majd utána megy.
*
De mind megöljük kedvesünk,
Bárhogy csűrd és csavard,
Egyik villámló szemmel öl,
Más lágyan nyújtva kart,
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard!

Sok akkor öl, hogy ifjú még,
Sok őszen, vénen és
A Mámor is fojt, az Arany,
Mind kéjes cselvetés:
De ki irgalmas, késsel öl,
Mert leggyorsabb a kés.

Ez hosszan, az kurtán szeret,
Ad-vesz s az életé;
Ez sír, hogy megteszi, amaz
Nem is tekint felé:
Mert mind megöljük kedvesünk
S nem mind halunk belé.

És az ilyen szégyenhalált
Nem is hal, nem bizony
Zsebkendő nincs szemén, hurok
Nem fojtja kábítón,
Nem rántja lábát a pribék
Előre a bitón.
*
S ez néma őrei között
Lassan nem senyved el;
Nem őrzik folyton őt, ha sír
S Istenhez esdekel;
Nem őrzik, hogy rab-életét
Csalfán ne csenje el.

Rémes reggelre nem riad,
Hogy jönnek érte már,
A Pap fehérbe didereg,
A Bíró zordan áll
Éjszín palást az Igazgatón
S az arcán sárga Halál.

Nem ölt kapkodva rabruhát,
Míg lelkét marja a láng,
Nem nézi durva Doktor őt,
Amint idegje ráng,
Zsebórájával, mely zuhog,
Pörölycsapás gyanánt.

Nem pörzsöli föl karcoló
Torkát a szomjuság.
Ha kesztyűsen jön a bakó
A néma kapun át
S hármas szíjjal megszünteti
Szomját meg a tusát.

Nem hallja a Halotti Imát
Főhajtva, mereven,
Míg borzalommal ocsudik,
Hogy hisz még eleven,
Koporsóját se látja künn
A vad vesztőhelyen.

Nem nézi az üvegtetőt,
Mint annyi-annyi más:
Nem mond imát, hogy gyors legyen
A végső-bús csapás;
Nem érzi, hogy csókolja meg
Az arcát Kajafás.

II

Hat hétig sétált ő velünk,
Darócruhát kapott:
Fejébe kis sportsipka volt
S ment fürgén, vígan ott,
De nem láttam embert, ki így
Bámulta a napot.

Nem láttam még embert, ki így
Nézett ama darab
Kék sátorrongyra, melyet itt
Égboltnak hív a rab
S minden felhőre, mely fodor
Fehér gyolccsal halad.

Nem is tördelte a kezét,
Mint bárgyú vakmerő,
Ki a Halálból is Reményt
Csiholna még elő:
Csak egyre nézte a napot
S a reggelt itta ő.

Nem is tördelte a kezét,
Nem volt ijedt, se zord,
Csak itta a levegőt, miben
Jó medicina forrt;
Nyilt szájjal itta napot,
Úgy itta, mint a bort!

Más szenvedőkkel jártam én
Az udvar más körit,
El is feledtük, mért vagyunk
Mi sok-sok bűnös itt,
Csak őreá meredt szemünk,
Mivelhogy felkötik.

És furcsa volt most nézni, hogy
Ment fürgén, vígan ott,
És furcsa volt figyelni, hogy
Bámulta a napot,
És furcsa volt gondolni, hogy
Milyen sorsot kapott.
*
Mert szép a szil, a tölgy, ha nyíl
Tavasszal csábítók:
De szörnyű fák, miket a viperák
Rágnak ki, a bitók,
Gyümölcsük mindig megterem,
Ha rajtuk hulla lóg!

Fönn-fönn van a polc, érette loholsz,
Magas cél integet,
De ösztökél-e, mondd, a kötél
Hóhérzsámoly felett,
S egy hurkon át bámulni a tág,
Elsápadó eget?

És nagyszerű táncolni is
A lánnyal, aki hű,
Ha nóta hív és szól a síp
És rí a hegedű:
De mint tetem bokázni fenn,
Az már nem nagyszerű!

Hideglelősen lestük őt,
Ki köztünk bandukolt,
Mindig tűnődtünk, hátha mi
Folytatjuk ezt a sort,
Mert, jaj, ki tudja, mit hoz a vég,
Milyen vörös Pokolt.

Majd a halott nem járt tovább
A többi rab között
A Siralomház nyelte el,
mely gyászba öltözött
S én tudtam, nem látom soha
Többé a földön őt.

Egymás mellett mentünk mi el,
Viharba két hajó:
De jelt nem adtunk, nem riadt
Szájunkon soha szó;
Nem szent éj volt ez, csúnya nap,
Beszédre nem való.

Voltunk mi a börtönbe két
Akasztófavirág:
Az isten minket elhagyott
S kilökött a világ:
A Bűn konok vaspántja fogott
Minket, két páriát.

III

A Siralomház udvarán
Nyirkos, kemény a kő,
Az ég azon, akár az ón,
Itt jár sétára ő,
S hogy meg ne ölje önmagát
Két őr nyomába jő.

Egyébként őrei között
Bánatba senyved el;
Õrzik-lesik mindig, ha sír
S Istenhez esdekel;
Õrzik őt, hogy rab-életét
Csalfán ne csenje el.

Rendet tart az Igazgató,
Fegyelmet, rémeset:
A Doktorunk szerint a Halál
Egy faktum, egy eset:
A Pap szent könyvet vitt neki
S hozzá be-belesett.

Naponta kétszer szítt pipát
És egy pint sört ivott:
A lelke elszánt és a félsz
Minden cselén kifog;
Azt mondogatta, hogy örül,
hamar meghalni jobb.

Hogy mért beszélt ő így, az őr
Sosem kérdezte azt:
Mert aki foglár, porkoláb,
Ne hallja a panaszt,
Az ajkain legyen lakat,
Arcát takarja maszk.

Máskép ellágyul és talán
Reményt, vigaszt ígér:
A Gyilkosok Vackán pedig
Az Irgalom mit ér?
Mivégre szólsz, le mért hajolsz
Egy ily testvérszivér?
*
Mentünk sután, egymás után
Cepelve az igát!
Sorsunk betelt: csak menetelt
Az ördögi brigád:
Megannyi hős, ólomcipős,
Kopasz farsangi báb.

Téptünk kátrányos kötelet,
Vérző körmünk hasadt:
A másik állt, ajtót sikált,
Dörzsölt fényes vasat:
Sok rongyos ott padlót mosott
S csörgött a csajka-csat.

Varrtunk zsákot, törtünk követ,
Fúrtunk, zörgött a cink:
Izzadva vad malom alatt
Bőgtük zsoltáraink:
S szívünkbe csak a Rettegést
Hordoztuk csöndbe mink.

Napunk sivár, mint a hinár
Lep lomha ársíkot;
Hogy vár komor tébolyda-sor,
Az is elfásított,
De egyszer munkából jövet
Ránk egy sír ásított.

Élőre várt a sárga száj,
A szomjazó rög itt;
A föld halált, vért kiabált,
Föl az aszfalt-övig
S tudtuk, alig vár hajnalig,
Egy társunk felkötik.

Mentünk be és Kétségbeesés
Hullt ránk, a Bűn, a Bú:
Jött a homályban a bakó,
Kezébe kis batyú,
Minden rab fél és számozott,
Sötét sírjába bú.
*
Ez éjszakán a folyosón
Rém szállt, fölebb-alább,
Mély és magas nesz kelt a vas-
Várban suhant a láb,
Sok halovány arc tétován
Bámulta ablakát.

Õ úgy feküdt és álmodott,
Mint réten szunnyadó,
Az őrök nézték, mint aludt
Ez a börtön-lakó
S nem értették, hisz holnap őt
Kivégzi a bakó.

De nem aluszik, könnyekben uszik,
Virraszt ma itt a gaz,
Sír a csaló, alávaló,
Bár nem sírt soha az,
Agyába más gyötrelme ás
És nincs neki vigasz.

Jaj! megsiratni iszonyú
Más bűnös életét!
Megvagdos a Bűn pallosa,
Vadul hasít beléd,
Nem mocskol a vér, de könnyed azér
Mint forró ólom ég.

Bélelt mamuszba jő az őr,
Zárt ajtónkhoz csoszog.
Mit lát belül - a vére hül -
A sok-sok átkozott
Az égre felnéz, térdepel,
Mind-mind imádkozott.

Imádkoztunk érette mind,
Ki meghal oly hamar!
Az éj halálos bakacsin,
Titáni ravatal:
S mint spongyán a keserű bor,
Bűnbánatunk fanyar.
*
Vörös kakas szól, szürke szól,
De az éj mégse múl:
Csak körbe mén a görbe Rém,
Vackunkra rálapul:
Kísértetek kísértenek,
Viháncolnak vadul.

Eltűnnek ők, feltűnnek ők,
Mint ködbe karaván:
Fönn bolyganak a hold alatt
Gavotte lágy dallamán,
Mind lengve fut, de bája rút,
Úgy járja valahány.

Bandzsítva néz, majd kézbe-kéz
Libeg a romokon:
És sorba lép, boszorka-nép,
Tapossa kopogón,
Rak figurát, cifrát-furát,
Mint szél a homokon!

Mint fababa úgy halad a
Tipegő, sunyi had:
Csöng a fülünk, megrémülünk
Csúf álarcuk miatt
És zeng a dal és reng a dal
A holt is felriad.

"Ujjé, mi tág, nagy a világ,
De a rab béklyóba hever!
Kockázni jó uri passzió,
No játssz, szerencse fel,
De aki a Bünt kergette künt,
Itt rothad és sose nyer."

Nem babonás lidércnyomás
Dévaj tréfája ring:
Mert van, mi nincs, ha a bilincs
Csikarja lábaink
S mind ami rossz, él és kinoz,
Krisztus sebére, mind!

Cikáz-cicáz a síri váz,
Illegnek némelyek;
Az, mint szokott a rossz kokott,
Sunnyogva tévelyeg:
Mosolya lágy s a sanda vágy
Imánkba émelyeg.

A reggeli szél jajgatott
S nem tűnt az éjszaka:
Nem szőtte még meg szőttesét
Gigászi guzsalya:
De jobb az éj, a Nap a kevély
Igaztevés maga.

Síró börtönfalak között
Sírt a szél s a fegyenc:
Kerékagyon zökkent nagyon
Lomhán tovább a perc:
Mért sírsz te szél! mi a bűnünk,
Hogy egyre keseregsz?

Majd a meszelt falon a rács
Árnyrajza áthaladt,
priccsemmel szembe reszketett,
Mint ónrúd sápatag
S tudtam, kívül vérben fogant
A szörnyű virradat.

Hatkor söpörtünk, hétre már
Cellánkra csönd borul.
De zúg a lég, nagy szárny szelét
Érezzük zordonul,
Mert ölni jő a rémítő
Halál, a zordon Úr.

Nem jő bibor palástba se,
Holdszín lovon se lép
Léc és kötél sokkal fölér,
Akasztani elég:
Orvul jövő, csúf Hírnök ő,
Alattomos cseléd.

Félünk, mint vándor éjszaka
Az ingovány felén:
Nincs már ima, szájunk sima
És görcsösen-kemény:
Meghalt mibennünk valami,
Most halt meg a Remény.

Mert az Igazság megy tovább,
Nem hátrál semmikor:
Gyöngét megöl, erőst is öl,
Kegyetlen és bitor:
Apagyilkos ő, erőst is öl,
Vas-sarkkal rátipor.

Vártuk, hogy verje a nyolcat el
S tűz hullt nyelvünkre most:
Mert hogyha ver, a Sors felel,
Szörnyű igazat oszt,
Dehát a Sors vad hurka gyors,
Elcsíp jót és gonoszt.

Lestük, mikor adják a jelt,
Megállt a bús robot:
Mint kőhalom völgyoldalon
Mindenünk gubbaszkodott:
De bordánkat úgy verte szívünk,
Mint őrült a dobot!

Az óra kong s e szóra zsong
A légben a zsivaj,
És fölhörög a börtönök
Mélyén egy síri jaj,
Minthogyha rémes rejtekén
A bélpoklos rivall.

És mint ki szörnyű dolgokat
Álom tükrébe át:
Láttunk faggyús kenderkötélt,
Hurkos, fekete fát
S hallottuk a hörgő, csúnya,
Elnyekkenő imát.

És hogy mi volt, mi ily sikolt
Szájára kényszerít,
S izzadt fején a kínt, csak én
Éreztem szívemig:
Mert aki sok-sok életet él,
Sok-sok halált hal itt.

IV

Nincs aznap istentisztelet,
Hogy a hóhér akaszt:
Sápadt a Pap, a lelke fáj,
Õ is könnyet fakaszt,
Szemébe van beírva az,
Ami szivet szakaszt.

Délig ki sem eresztenek,
Majd a harang dörög,
Nyitják az őrök ajtaink,
A kulcs-csomó csörög,
Külön Poklából jő a rab,
A vaslépcső zörög.

Isten szabad ege alatt
Mind máskép baktatott,
Az egyik arca falfehér,
Azé meg szürke ott,
De nem láttam népet, mely így
Bámulta a napot.

Nem láttam bús népet, mely így
Nézett ama darab
Kék sátorrongyra, melyet itt
Égboltnak hív a rab
S miden futó felhőre, mely
Boldog, vidám, szabad.

De sok lesunyta a fejét
Keresve, hol a föld,
Mert tudta, néki is kijár,
Mi most ezen betölt:
Hisz élőt ölt, ki meglakolt,
De ő halottat ölt.

Mert aki újra vétkezik,
Holt lelkét rázza föl
A régi-régi szemfedő
Mocskos redőiből
És vért fakaszt belőle, vért
S megint hiába öl!
*
Nyilas ruhánkba viccesen,
Mint a bohóc s majom
Kocogtunk körbe szótlanul
Az aszfaltudvaron:
Kocogtunk körbe szótlanul,
Fásulva hallgatón.

Kocogtunk körbe szótlanul,
Kábult fejünk lohadt,
Emlékezés fütyült belé
Iszonyú dolgokat,
Előttünk járt a borzalom,
Hátul az iszonyat.
*
Tereltek hetyke Õreink,
Mint csordát sebtiben,
Díszes mundért viseltek ők,
Kiöltöztek igen,
De hogy hol jártak, tudtuk azt,
Mész volt cipőiken.

Mert már a sír nem volt sehol,
Eltűnt már az egész:
Csak a börtön undok falán
Sár s egy maroknyi mész
A homokon, mint szemfedő
Annak, ki ott enyész.

Mert szörnyű takarót kapott
Az árva szenvedő:
A börtönudvarban hever,
Mezítlen, szennyben ő,
Két lábán két nehéz bilincs
És rajt lángszemfedő!

S csontját, húsát eszi a mész,
Az oltott mész kapar,
Éjjel-nappal eszi-eszi,
Megrágja csakhamar,
Mindent beszí s eszi-eszi
Főkép szívébe mar.
*
Három évig nem vetnek itt,
Nem nyit virágkehely:
Három évig elátkozott,
Meddő, kopár e hely,
Tompán mered a vádoló
És kérdő égre fel.

A gyilkos szíve a magot,
Mondják, befertezi.
Nem! Isten földje nyájasabb
És mindegy őneki,
Itt rózsa nyílna s pirosabb,
Fehérebb nőne ki.

Szájából nyílna a piros!
Szívéből a fehér!
Krisztus velünk, ha figyelünk,
Csodás jellel beszél,
Tannhäuser botja nem kihajt,
Hogy a Pápához ér?

De nincs itt rózsa, tejfehér
És nincsen itt piros,
Csupán cserép, kemény kavics,
Szennytől befent zsíros:
Mert tudják, a virág vigasz
És az nekünk tilos.

Tilos a bor-piros, fehér
Sziromnak hullnia
A fal mögé, a sárra, hol
Pihen egy pária,
Hirdetve, hogy mindnyájunkért
Meghalt Isten Fia.
*
De bár a csúf fegyház fala
Folyton szorítja majd
S nem járhat vissza szelleme,
Hisz a bilincse rajt
Csak sír, mert érzi lelke is
Az áldatlan talajt.

Békébe lesz a nyomorult,
Ki annyit kóborolt:
Nem űzi téboly, délbe sem
Rémítgeti Kobold,
A lámpátlan Föld fekete,
Nincs ott se Nap, se Hold.

Úgy húzták föl, mint egy dögöt:
És nem volt semmise,
Lélekharang se, háborult
Lelkéért gyászmise,
gyorsan leszedték s hirtelen
Belökték gödribe.

Csupaszra vetkőztették őt,
Légy-rajtól lett setét:
Röhögték felpöffedt nyakát,
Dülledt, meredt szemét:
Viccelve míg leplül a híg
Mész fröccsent rajta szét.

Sírjánál nem térdelt a Pap,
Ki az Istenbe hisz,
Nem jelzi hamvát Szent Kereszt,
Bűnösnek enyhe dísz,
Krisztus pedig szerette őt,
Meghalt érette is.

De jól van így: már véget ért
Egy Élet valahol:
A Részvét tört könnyvödribe
Sok bús szem könnye foly,
Minden bitang érette sír
S ők tudnak sírni jól.

V

Én nem tudom, hogy jó-e, rossz
A Törvény idelenn;
Csak azt tudom, börtönfalak
Zárnak be ridegen;
S hogy minden nap egy hosszú év,
Hosszú és idegen.

És azt tudom, hogy iszonyú,
Mit az ember kiró,
Mióta vért ontott Káin,
A legelső bíró,
A pelyva rossz rostán marad
S kihull a mag, mi jó.

Azt is tudom - és vajha így
Tudná mindenki itt -
A börtönt csak gyalázaton,
Ráccsal építhetik,
Hogy Krisztus meg se lássa ott
Tiport testvéreit.

A rács itt méla holdsugárt,
Nyájas verőt rekeszt:
De jól teszik, Pokol ez itt,
Rácsot reá, reteszt,
Isten Fia, Ember Fia
Sohase lássa ezt!
*
A Bűn tenyész, mint gyom, penész
Börtön-kövek közül:
Minden, mi az Emberbe jó,
Hervad megüszkösül:
Strázsánk a halvány Kín s a Jaj
Rossz fekhelyünkhöz ül.

Éheztetnek kisgyermeket,
Ki sír és egyre fél:
Az együgyűt bot, seprű üt,
A gyönge, az agg a cél,
Sok bamba lesz, vagy senyvedez,
Elzüllik s nem beszél.

Sötét árnyékszék az odúnk,
Nincsen csömörletesb,
Halál maga büdös szaga,
Mikor leszáll az est,
Csupán a Kéj él, mint fekély,
Máskép halott a test.

Sós a vizünk, amit iszunk,
Émelygő, rút iszap,
Gipszes, fanyar, szűk a kenyér,
Amit a pék kiszab,
Tág szemmel jár az Álom itt
S az Órát nézi csak.
*
De bár zöld Szomj és vézna Éh
Kígyói körülünk,
Élnénk komisz kosztunkon is,
De jaj, a kő, mi künt
Nappal csak terhünk, robotunk,
Az éjjel: a szívünk.

Szívünkben éj van s vaksi fény
Cellánk mélyén, alant,
Poklunkba tépjük kötelünk,
Gép kattogása zajg,
És benn a csönd irtóztatóbb,
Mint künn a rézharang.

Jó szó nem is deríti föl
Soha a rabokat:
Mely ajtónkon benéz, a szem,
Zord, mint a kárhozat:
Felejtenek, elejtenek,
Testünk, lelkünk rohad.

Az Élet rozsdás láncait
Így nyőjük, örökig:
Ez sír, az meg káromkodik,
És ez közönyös itt:
De az isten Törvénye jó,
Minden szív megtörik.
*
És minden szív, mi megtörik,
Sírban, vagy börtönön,
Tört, illatos szelence lesz,
Jézusnak is öröm
Nárdus az léprás házban is,
Öröktől-örökön.

Ó, kinek szíve megtörik,
Békét nyer érte túl!
Bűnös miként kap égi fényt,
Máskép hogy szabadul?
Hiszen csupán tört szívbe száll,
Tört szíven át az Úr.
*
S ő, a pöffedt, meredt szemű
Igaz hittel teli,
Rá vár, aki a Bal Latort
Az égbe emeli;
Az Úrnak édes tört szívünk
S a bánat könnyei.

E rabnak a véres Biró
Adott három hetet,
Bomlott szívét gyógyítani,
Mely bútól volt beteg,
Lemosni vérmocskolt kezét,
Mely karddal vétkezett.

És véres könnyel mosta kezét,
Vétkes kezét a jó:
Mert csak könny tud gyógyítani,
Vér vérrel mosható:
S bíbor nyomán most halovány
Kereszt van, mint a hó.

VI

Readingbe már tűzingbe vár
Egy árva szenvedő,
A porba hullt a nyomorult
És rajt láng-szemfedő,
Izzó-tüzes pólyába vár
Bitangul, szennyben ő.

S míg Krisztus fel nem költi őt,
Csak fekszik csöndbe lent:
Ne sóhajts érte hát, ne onts
Könnyet se, esztelent:
Megölte azt, kit szeretett
És most utána ment.

De mind megöljük kedvesünk,
Bárhogy csűrd és csavard,
Egyik villámló szemmel öl,
Más lágyan nyújtva kart,
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard!

Fordította: Kosztolányi Dezső


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése