Pilinszky János A mélypont ünnepélye – Slava mrtve tačke – The nadir celebrated – Fest des Tiefpunkts – Празднество отчаянья

Pilinszky János (Janoš Pilinski)

Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.

A mélypont ünnepélye Az ólak véres melegében ki mer olvasni? És ki mer a lemenő nap szálkamezejében, az ég dagálya és a föld apálya idején útrakelni, akárhová? Ki mer csukott szemmel megállani ama mélyponton, ott, ahol mindíg akad egy utolsó legyintés, háztető, gyönyörü arc, vagy akár egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat? Ki tud nyugodt szívvel belesimúlni az álomba, mely túlcsap a gyerekkor keservein s a tengert marék vízként arcához emeli? 1972

Slava mrtve tačke Ko sme čitati u krvavoj toplini obora? I ko sme u iverstoj livadi zalazećeg sunca, za vreme plime neba i oseke zemlje bilo kuda krenuti? Ko sme zatvorenim očima na onoj mrtvoj tačci zastati gde se uvek nađe zadnji zamah, krov, krasno lice ili makar jedna jedina ruka, odobrenje, pokret ruke? Ko može spokojno, laka srca u snu se utopiti koji prekorači muke detinjstva i more kao ostatak vode do obraza diže? 1972 Prevod: Fehér Illés

The nadir celebrated

In the bloody heat of the sties
who dares read?
And in the splintered field
of the setting sun,
at earth's ebb
and sky's flow,
who dares set off - anywhere?

Who dares
stand still, eyes closed,
at the nadir,
at the point where
there will always be a last flailing wave,
a roof,
a beautiful face, or even
a single hand, nod, movement of the hand?

Who can
ease himself into sleep
with a satisfied heart,
into sleep that splashes beyond
the bitterness of childhood
and lifts the sea to his face
like a fistful of water?

                             Translated by Peter Sherwood

Fest des Tiefpunkts

Wer wagt zu lesen
im blutigen Dunst der Ställe?
Und wer wagt,
im Dornengefilde der untergehenden Sonne,
während der Flut des Himmels
und der Ebbe der Erde
aufzubrechen, wohin auch immer?

Wer wagt,
mit geschlossenen Augen stehen zu bleiben
an jenem Tiefpunkt,
dort, wo
sich immer ein letztes Abwinken zeigt,
ein Hausdach,
ein herrliches Gesicht oder auch nur
eine einzige Hand, ein Kopfnicken, eine
Handbewegung?

Wer vermag
unbekümmert hinüberzugleiten
in den Traum, der gleich einer Woge die
Betrübnisse der Kindheit
hinwegspült und das Meer
als eine Handvoll Wasser ans Gesicht führt?

                             Übersetzung: Hans-Henning Paetzke

Празднество отчаянья

В тёплом пару крови хлевов
кто смеет читать?
И кто смеет
колким полем закатного солнца,
в час прилива неба и
отлива земли
в путь тронуться, наугад? 

Кто смеет
не открывая глаз остановиться
в той крайней точке,
там, где
всегда отыщется последний взмах,
крыша,

прекрасное лицо, да хоть
одна рука, кивок, движенье руки? 

Кто может
не виня себя слиться со
сном, что перехлестнёт за детства
горести и море
горстью воды к лицу подымет.

                             Перевод: Майя Цесарская