Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pilinszky János (Janoš Pilinski). Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pilinszky János (Janoš Pilinski). Összes bejegyzés megjelenítése

2019. november 10., vasárnap

Pilinszky János Költemény – Pesma


Pilinszky János – Tóth Dávid alkotása
Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.

Költemény

Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.

Isten az Isten.
Virág a virág.
Daganat a daganat.
Tél a tél.
Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.

Pesma

Zemlja nije zemlja.
Broj nije broj.
Slovo nije slovo.
Rečenica nije rečenica.

Bog je Bog.
Cvet je cvet.
Tumor je tumor.
Zima je zima.
Koncentracioni logor je omeđen
prostor neizvesnog oblika.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: https://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Pilinszky_J%C3%A1nos-1921/K%C3%B6ltem%C3%A9ny

2016. április 26., kedd

Pilinszky János József Attila – Atila Jožef


Képtalálat a következőre: „pilinszky jános”
 
Pilinszky János
Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.
 
 
József Attila
 
Katonája a mindenségnek,
bakája a nyomoruságnak,
teszünk azzal valamit is,
hogy a füvek zöldellő erejébe
visszahelyezzük a halottat?
 
Atila Jožef
 
Vojnik je svemira
a pešadinac bede,
dal išta uradimo
kad pokojnika
u zelenu šumu tratine vratimo?
 
Prevod: Fehér Illés
 


2016. március 5., szombat

Pilinszky János Átváltozás – Preobražaj


Képtalálat a következőre: „pilinszky jános”
 
Pilinszky János (Janoš Pilinski)
Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.
 
 
Átváltozás
 
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
 
Preobražaj
 
Zločest sam bio, a ti si rekla, dobar sam.
Ružan sam, a ti si smatrala da sam dopadljiv.
Uvek si do kraja slušala, kad sam pričao.
Od smrtnika sam tako besmrtnik postao.
 
Prevod: Fehér Illés
 


2015. március 16., hétfő

Pilinszky János Itt és most – Tu i sad

Pilinszky János (Janoš Pilinski)
Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.


Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

Tu i sad

Tratinu promatram, tratinu, možda.
Pomera sa trava. Možda vetar ili pljusak
ili jednostavno tvoje postojanje
pomera vasionu tu i sad.

Prevod: Fehér Illés



2014. december 26., péntek

Pilinszky János Elég – Dosta – Enough

Pilinszky János (Janoš Pilinski)
Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.


Elég

A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

Dosta

Koliko god je stvorenje širok,
i od obora je oskudniji.
Odavde do tamo. Kamen, drvo, kuća.
Premećem. Rano dolazim, zakasnim.

Ipak koji put ulazi neko
i postojanje odjednom se raširi.
Dosta je prizor jednog lica, prisustvo nekog,
i tapete počinju krvariti.

Da, dosta je način kako jedna ruka
pomeša kafu, ili kako
„se povlači nakon upoznavanja“,
dosta je da zaboravimo mesto,
bezvašdušan niz prozora, da,
da noću nakon povratka u našu sobu
prihvatimo neprihvatljivo.

Prevod: Fehér Illés


Enough

However broad Creation is,
it’s narrower than a sty.
From here up to there. Stone, wood, house.
I bustle and fuss about. I come early, I’m late.

And still, someone enters now and then,
and everything here will suddenly open up.
It’s enough to see a face, someone being here,
and tapestries will start bleeding.

A hand, yes, a hand stirring a coffee
will be enough, or a hand
„withdrawing from greeting someone”,
it’s enough to forget the place,
the airless row of windows, yes,
so that returning to our room at night
we can accept what’s unacceptable.

                             Translated by N. Ullrich Katalin



2014. október 31., péntek

Pilinszky János Milyen felemás – Među kakvim polovičnim osećajima

Pilinszky János (Janoš Pilinski)
Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.



Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Među kakvim polovičnim

Među kakvim polovičnim osećajima živimo,
među kakvim višestrukim privlačnostima,
a kao kamen se stropoštamo
napravac i nedvosmisleno.

U mreži koliko vrsta sramote i
izmišljenog slavoljublja se koprcamo,
a trebalo bi sve što se tajiti mora
na svetlo dana razastirati.

Kako
kasno shvatamo, da nevidelica
očiju može biti precizniji
od svetla svetiljke i kako
kasno ugledamo da je svet
neprestan pad na kolena.

Prevod: Fehér Illés

2014. október 28., kedd

Pilinszky János Fokról-fokra – Korak po korak


Pilinszky János (Janoš Pilinski)
Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.



Fokról-fokra

Ahogy a semmi kisimítja
az agónia árkait,
miként a vidék hófuvás után
lecsillapúl, hazatalál,
valahogy úgy alakúl, rendeződik
fokról-fokra ember és Isten,
pusztulás és születés párbeszéde.
Korak po korak

Kako jaruge agonije
izravna ništa,
kako nakon mećave
krajolik se smiri, doma stiže,
tako se obrazuje, sređuje
korak po korak dijalog čoveka i Boga,
pustošenja i rađanja.

Prevod: Fehér Illés


2014. október 17., péntek

Pilinszky János Kétéltű szörny – Vodozemna neman

Pilinszky János (Janoš Pilinski)
Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.



Kétéltű szörny

Szorítsd magadhoz. Nem számít kit,
nem számít mit, utána úgyis
eltaszítod magadtól.

Eltaszítod úgyis, hogy azután
magadhoz ölelj bárkit-bármit,
kétéltű szörny, beteljesítve
bukásod fokozatait.

Vodozemna neman

Prigrli čvrsto. Nije bitno koga,
nije bitno šta, posle svakako
ga odbijaš.

Odbijaš ga i tako, da prigrlićeš
posle bilo koga, bilo šta,
vodozemno nemanu, ostvarivši
stupnjeve tvoga pada.

Prevod: Fehér Illés

2014. október 9., csütörtök

Pilinszky János Introitusz – Introitus – Introitus – Introitus


Pilinszky János (Janoš Pilinski)
Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.



Introitusz

Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

1961

Introitus

Ko će otrvoriti odloženu knjigu?
Ko će načeti nelomljenog vremena?
Ko će listati od jutra do svanuća
njegove listove uzdižući i rušeći?

Ko sme od nas nepoznatu
vatrenu stihiju pipnuti? I ko sme
gustinu listova zatvorene knjige
ko sme premetati? I golom rukom kako sme?

Među nama ko se ne plaši? Ko se ne bi plašio
kad i Bog sklopi oči
i svi anđeli na kolena padaju
i svaka tvorevina omrči?

Jagnje je taj ko se među nama ne plaši,
jedini je on, jagnje, koga su ubili.
Prelazi preko staklenog mora
i sleti na presto. I knjigu otvori.

1961

Prevod: Fehér Illés


Introitus

Who, now, shall open the closed book?
Who shall make the first cut in unbroken
time? Turning from dawn to dawn,
lifting the pages and letting them fall.

Which of us shall dare reach into
the flames of the Hidden? Who shall dare grope
among the dense leaves of the sealed book?
And how shall he dare, with his bare hand?

Which of us is without fear? Who would not fear
when even God's eyes shut
and all the angels fall flat
and every creature darkens?

Among us, only the Lamb has no fear.
Him alone, the Lamb who was killed.
And he is jogging along on the sea of glass.
He climbs up on to the throne. He opens the book.

                             Translated by Ted Hughes and Csokits János


Introitus

Wer schlägt es auf, das geschlossene Buch?
Wer bricht sie an, die ungebrochne Zeit?
Wer blättert um von Morgen zu Morgen,
hebt und läßt wieder fallen die Blätter?

Ins unbekannte Feuer zu greifen,
wer von uns wagt es? Im Blätterdickicht
des geschlossenen Buches zu forschen,
wer vermißt sich's? Und wie mit bloßer Hand?

Und wer von uns fürchtet sich nicht? Wer
von uns, da selbst Gott die Augen schließt
und auf die Knie fallen die Engel
und dunkel werden alle Geschöpfe?

Einer von uns fürchtet sich nicht: das Lamm.
Das Lamm nur, das wir geschlachtet haben.
Es trottet über das gläserne Meer
und besteigt den Thron. Und schlägt auf
das Buch.

                             Übersetzung: Roman Czjzek und Eva Czjzek



2014. október 4., szombat

Pilinszky János Azt hiszem – Verujem – I Believe

Pilinszky János (Janoš Pilinski)
Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.



Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Verujem

Verujem, volim te;
zatvorenim kapkama plačem jer živiš.
Ali možeš videti,bogovi,
prašina, i vreme
ipak tako bremenite humke dižu
između tebe-mene
da koji put me uhvati
agorafobija ljubavi i
uskogrudna zebnja.

U tim trenucima plašim se u krevetu
kao priroda u gluho doba noći,
načujno i bez signala.

potom
opet verujem, pripadamo jedan drugom,
da sam ruku u tvoju ruku stavio.

Prevod: Fehér Illés



I Believe

I believe that I love you -
with eyes tightly closed I’m crying that you live.
However, you can see that gods,
dust and time
are still forming so heavy dunes between-
you-between-me,
that now and then I’m seized
by the agoraphobia of love
and its small minded anxiety.

At such times I’m lying scared in bed
like nature towards midnight
soundlessly and without any motion.

Then again
I believe that we belong together,
that I’ve laid my hands in your hands.

                             Translated bz N. Ullrich Katalin



2014. szeptember 29., hétfő

Pilinszky János Intelem – Upozorenje

Pilinszky János (Janoš Pilinski)
Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.



Intelem

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.

Upozorenje

Ne uzdisaj. Ne dahtanje.
Ne svadbeni sto. Opadajuće
ostatke, hladnoću, sene.
Ne pokret. Žurbu.
Tišinu kuke, to beleži.

Pazi na to na što tvoj grad,
večni grad i dan danas pazi:
sa tornjevima, krovovima,
živim i mrtvim građanima.

Tad možda još dok živiš
možeš objaviti to što je
jedino vredno za objavljivanje.

Beležniče,
tad možda nisi se zalud  trudio.

Prevod: Fehér Illés

2014. szeptember 23., kedd

Pilinszky János Apokrif – Apokrif – Apokryph – Апокриф

Pilinszky János (Janoš Pilinski)
Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.



Apokrif

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

1956


Apokrif

1
Jer tad biva sve napušteno.

Odvaja se što pipada nebu od onoga
što na kraju sveta zauvek pustoj zemlji
te posebno i tišina psećih jazbina.
U vazduhu jato ptica u begu.
I videćemo izlazećeg sunca,
nem je poput pomahnitale zenice i
smiren kao zver koja osmatra.

Ali u izgnanstvu zoru čekajući,
jer tad me san izbegava,
oglasim se u gluho doba noći
kao krošnja sa hiljadu listova:

Poznajete li kretanje godina,
godina na zgužvanim poljima?
I razumete li bore smrtnika,
poznajete li moju skrušenu šaku?
Znate li ime usamljenosti?
I znate li kakva tuga
gazi tu večnu tamu
na popucalim kopitama, opnastim nogama?
Noć, mraz, jamu,
klonulu glavu robijaša,
da li poznajete ukočene jaruge,
poznajete li dubinu zemaljske patnje?

Svanulo je. Drveća poput garavih prutova
u infracrvenilu ljutog neba.

Ovako polazim. Jedan čovek
ususret uništenju tiho korača.
Ničeg nema, senku ima.
I štap ima. I robijaško odelo ima.

2
Zbog toga sam učio hodati! Zbog ovih
koraka, kasnih, gorkih.

I doćiće veče i svojim blatom
obaviće me noć a ja ispod zatvorenih trepavica
dalje čuvam to kretanje,
te grozničave krošnje.
Pojedinačne listove, vruću, sitnu šumu.
Nekad je raj bio tu.
Obnavlja se bol  u polusnu:
njeni ogromni izdanci se čuju.

Hteo sam doma, konačno doma stići,
kao što je u Bibliji napisano.
U dvorištu je moja zastrašujuća senka.
Skrušena tišina, u kući ostareli roditelji.
I već stižu, i već me zovu, siromaci
već i plaču, grle me sa svojom nezgrapnošću.
Prihvaća me poredak iskonski.
Nalaktim se na promajna sazvežđa –

Samo da sad još jednom mogu s tobom
koju sam tako voleo progovoriti. Godine za godinom,
ali nisam se sustajao govoriti
to što dete u pukotinu daske plačući zbori,
već pomalo ugušenu nadu
da ću stići i naći te.
U grlu mi kuca tvoja blizina.
Prestrašen sam, poput neke zverke.

Tvojim rečnikom, ljudski govor
ja ne govorim. Postoje ptice
koje su sad u besomučnom begu
ispod neba, ispod užarenog neba.
U usijanu livadu ubodene samotne letve,
i nepomične goruće krletke.
Ja ne razumem ljudski govor,
i ne govorim tvoj jezik.
Moje reči su usamljeniji od reči!

Nemam reči.
Užasno njeno breme
ruši se u zraku,
zvukove telo nekog tornja seje.

Nigde te nema. Kako je svet prazan.
Jedna baštenska stolica, zaboravljena ležajka.
Među oštrim kamenjem zveketa moja senka.
Umoran sam. Stršim iz zemlje.

3
Vidi Bog da na suncu stojim.
Moju senku na kamenu, tarabi vidi.
Senu mi u bezvazdušnoj presi
bez daha vidi.

Tad sam već kao da sam kamen;
mrtva bora, crtež hiljadu ureza,
veća šaka otpadaka
biće tad već lice stvorenja.

I na obrazima su bore umesto suza,
otiče, otiče prazna jaruga.

1956

                             Prevod: Fehér Illés


Apokryph

I.
Sie werden verlassen sein. Alle.

Die Stille des Himmels getrennt für immer
von der Stille der Erde am Ende der Welt,
getrennt von der Stille der letzten Hütten.
Fliehend ein Vogelschwarm in der Luft.
Die Sonne werden wir aufgehen sehen
stumm wie ein wahnsinniges Auge,
lauernd wie der Blick eines Tiers.

Wachend in meiner Verbannung,
denn in dieser Nacht werde ich nicht schlafen,
werfe ich mich auf meinem Lager, mit seinen Blättern
rede ich wie der Baum in der Nacht:
Hört ihr das Vorbeiwandern der Jahre,
der Jahre auf der zertretenen Erde?
Könnt ihr die Runzeln des Vergehens
deuten auf den zerschundenen Rücken meiner Hand?
Kennt ihr die Namen des Verwaisten?
Wißt ihr, welcher Schmerz
durch die endlose Nacht tappt
mit gespaltenen Hufen, schwieligen Sohlen?
Die Nacht, die Kälte, die Grube,
den Kopf des Sträflings, der seitwärts sinkt,
kennt ihr die Tröge, die Särge,
die Qual der Unterwelt, kennt
ihr sie?
Aufgegangen ist die Sonne. Rutendünne Bäume
schwarz im Rot des rächenden Himmels.
So breche ich auf. Der Zerstörung
entgegen schreitet wortlos ein Mensch.
Er besitzt nichts außer seinem Schatten,
einem Stock und einem Sträflingsgewand.

II.
Darum lernte ich gehen. Für
diesen späten bitteren Weg. Es wird
Abend. Mit ihrem Kot versteinert mich
die Nacht. Unter geschlossenen Lidern belausche
ich das Vorbeiwandern, die Bäume im Fieber
mit ihren Ästen und Blättern,
Blatt für Blatt den kleinen heißen Wald.
Einst war hier das Paradies.
Im Halbschlaf erneuert sich der Schmerz:
es rauscht sein riesiger Wald.

Nach Hause wollte ich, schließlich zuletzt nach Hause
wie der Mann in der Bibel, der heimfand.
Mein Schatten grauenhaft über den Hof.
Zitternde Stille, die Eltern sind alt.
Und sie kommen, schon rufen mich die armen,
schon weißen, sie umarmen mich stolpernd.
Die Ordnung hat mich wieder. Mit dem Ellbogen
stütze ich mich auf windige Sterne.

Wenn ich nur einmal, nur einmal jetzt zu dir
reden könnte, die ich lieb gehabt habe. Jahr für Jahr,
ich wurde nicht müde, es zu sagen,
wie das Kind in die Ritze des Bretterzauns weint,
die langsam erstickende Hoffnung,
daß ich kommen und dich wiederfinden werde.
Deine Nähe pocht in meinem Hals,
doch ich bin scheu wie ein Tier.

Deine Sprache, die Sprache der Menschen,
spreche ich nicht. Da fliegen Vögel
und fliehen mit zerrissenen Herzen
unter den Himmel, den blutigen Himmel.
Ins glühende Feld sind Latten gerammt,
Käfige, bewegungslos brennend.
Die Sprache des Menschen verstehe ich nicht,
ich rede deine Sprache nicht.
Heimatlos sind meine Worte als das Wort.
Ich habe kein einziges Wort.
Sein furchtbares Gewicht
Stürzt aus dem Himmel. Es dröhnt
der Rumpf eines Turms.

Nirgends bist du. Leer ist die Welt.
Ein Gartensessel, ein Liegestuhl. Vergessen.
Zwischen scharfem Geröll mein klirrender Schatten.
Ich bin müde. Ich bin in die Erde gerammt.

III.
Gott sieht es, daß ich in der Sonne stehe.
Er sieht meinen Schatten auf Geröll und Zaun.
Er sieht meinen Schatten ohne Atem
gerammt in den luftleeren Raum.
Ich bin wie der Stein ein Stein, tot,
rissig, gezeichnet aus tausend Furchen.
Eine Handvoll Geröll, eine Handvoll
Schutt ist das Antlitz der Kreatur.

Statt Tränen Furchen auf dem Antlitz,
leere Furchen, die rinnen, statt Tränen.

                             Übersetzung: Gerhard Fritsch


Апокриф

1
И всё будет оставлено тогда.

Отдельно от небесного пребудет
вовек уже земная пустошь и
отдельно ж молчанье собачьих будок.
И мы увидим мечущихся птиц.
И солнце, восходящее уже,
как бешенный зрачок немое и
спокойное, как зверь настороже.

Но неприкаянному отщепенцу,
уснуть нельзя мне будет в эту ночь,
и трепеща, как дерево трепещет,
заговорю в ночи я как оно:

Знаете вы теченье лет, видали
коросту лет на землях, дюны дней?
Морщина преходящего видна ли,
ясна ли вам в коре руки моей?
И как зовут по имени сиротство?
И знаете ли вы, какая боль
тут топчет тьму всевечную и топчет
расщепленным копытом? Всех неволь
увидите ли стылое корыто,
в косом рывке обритой головы
узнаете ли холод, ночь и яму,
и муку зла узнаете ли вы?

Восход. Не больше прутика, чернея,
деревья в инфракрасном гневе неба.

Так выхожу я гибели Навстречу
беззвучным шагом, человек.
С собою ничего, лишь тень.
Да палка. В арестантское одет.

2
Для них учился я ходить! Для этих
поздних, горьких шагов и жил на свете.

Панцирем грязи ночь на мне засохнет,
и я под веками до самого конца
стеречь буду тот путь в сполохах,
те веточки и деревца.

Горячий, весь до листика лесок.
Ведь рай, я знаю, здесь был где-то.
И снова болью в полусон:
стволов его гуденье!

Как я домой хотел, домой вернуться,
как тот, из Библии, в конце концов.
Тень во весь двор, моя, и тени ужас.
Молчанье в трещинах, дом, мать с отцом,
идут уже, зовут, как постарели,
и плачут, обнимают неуклюже.
Вновь принятым в уклад времён,
о россыпь звёзд облокотясь наружу –

Только б сейчас, с тобой, единым словом,
кого я так любил. Как в детстве
вплакиваешь в щель меж досок
всё ту же, чуть жива, надежду
что приду, и ты найдёшься,
годами, безотступно, веря.
В горле колотится: ты здесь.
Я жду, встревоженнее зверя.

Слова твои и человечья речь
мне недоступны. Только птицы живы,
под небом мечутся, небо в огне.
Из тлеющего поля сиротливо
тут, там, обугленная жердь
и клетки догорают, недвижимы.

Мне непонятна человечья речь,
и языком твоим я не владею.
Слово моё бесприютней слова!
И слова нет.
Невыносимый гнёт
его ссыпается, и где-то
столб башни звуки издаёт.

И нет тебя. Как же мир пуст.
Шезлонг, в саду забытый стул.
Тень моя, дребезжа в щебёнке острой.
Устал я. Из земли торчащий остов.

3
Видит Бог, как я стою на солнце.
Тень видит на заборе и на щебне.
И видит, как дыханья не хватает
тени моей в сдвигающейся щели.
Тогда иссечен тысячью борозд,
и я буду уже мертвее камня;
в щебёнку с добрую ладонь
утрусится уже лицо созданья.

Морщины вместо слёз по лицам;
и каплет в ров, и ров пустой струится.

                             Перевод: Майя Цесарская