Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Csokonai Vitéz Mihály (Mihalj Čokonai Vitez). Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Csokonai Vitéz Mihály (Mihalj Čokonai Vitez). Összes bejegyzés megjelenítése

2013. április 7., vasárnap

Csokonai Vitéz Mihály A magánossághoz – Samoći – To solitude – An die Einsamkeit




Csokonai Vitéz Mihály - Mihalj Čokonai Vitez 
Csokonai emléktábla Szántódon, a Rév Csárda falán – Csillag István alkotása
(Debrecen, 1773 november 17. - Debrecen 1805. január 28.)


A magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
     Álmodba most is engemet;
     Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
     Ringasd öledbe lelkemet!
     Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
     Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
     E helybe andalogni jó,
     E hely poétának való.

Itt a magános vőlgybe és cserében
     Megfrisselő árnyék fedez,
     A csonka gyertyányok mohos tövében
     A tiszta forrás csergedez.
     Két hegy között a tónak és pataknak
     Nimfái kákasátorokba laknak;
     S csak akkor úsznak ők elő,
     Ha erre bőlcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja
     A szőke bikkfák oldalát,
     Estvéli hűs álommal elborítja
     A csendes éjnek angyalát.
     Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
     Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
     Gyakran vezess be engemet,
     Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,
     Kerűlöd a kastélyokat;
     S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
     Ott a fogyasztó gondokat.
     A félelem s bú a vad únalommal -
     Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
     A nagy világ jótétedet
     Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
     Goromba lelkét bünteted;
     A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
     A lárma közzé kergeted.
     Futsz a csatázó trombiták szavától,
     Futsz a zsibongó városok falától:
     Honnyod csupán az érező
     Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak
     Csak a te szent erődbe van,
     Hol bíztatásit titkos égi szónak
     Hallhatja a boldogtalan.
     Te azt, ki megvetette a világot,
     Vagy akinek már ez nyakára hágott,
     Kiséred és apolgatod;
     Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
     Naggyá az olyan bőlcseket,
     Kiknek határtalanra terjegetted
     Testekbe kisded lelkeket.
     Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
     Mint a sebes villám setétes éjjel;
     Midőn teremt új dolgokat
     S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted
     Gyakorta mint sohajtozom,
     Mert szívemet baráti módra érted,
     Midőn veled gondolkozom.
     Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
     Hív vagy, nem úgy, mint a
mai
     Színes
világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak
     A büszke lelkek napjai,
     Kőről kövekre görgenek, zajognak,
     Mint Rajna bukkanásai. -
     De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
     Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
     Tisztán, magába, csendesen:
     Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán
     Vak kárpitot sző a halál:
     Ott a magánosság setét világán
     Béhúllt szemem reád talál.
     Síromba csak te fogsz alá követni,
     A nemtudás kietlenén vezetni:
     Te lészel, ah! a sírhalom
     Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem
     Ottan utólsó könnyemet,
     Végetlen álmaidba elfelejtem
     Világi szenvedésemet.
     Áldott Magánosság! te légy barátom,
     Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
     De ez napom mikor jön el?
     Áldott Magánosság, jövel!

Samoći

Blažena samoćo, dođi, zanesi
     U svoj san mene ti i sad;
     Napuste li me drugi, ti ponesi
     Dušu, nek ziblje tvoj nju sklad!
     Radost je za me što u stan tvoj zađoh,
     Ovdje u Kisaszódu te pronađoh,
     Tu lutam rad uz uzdisaj,
     za pjesnike je ovaj kraj.

Tu osamljena dolina iz sanja
     U svježoj sjenci mrmori,
     Iz mahovinasta grabovoga panja
     Čist izvor šumno žubori.
     Međ dva brda potočne i jezerske
     Nimfe tu žive u domu od trske;
     Al plivajući tek tad prođu
     Kad mudrac ili pjesnik dođu.

Gipki mjesec tišinom osvjetljava
     Svijetlokose bukve vesele,
     U blag večernji san on utišava
     Smirene noćne anđele.
     Nježna Samoćo, na takvim mjestima
     Diviš se i zabavljaš. Ti u njima
     Primi me, tu da se širim,
     Umornu dušu da smirim.

Ti kraljevske dvorove izbjegavaš,
     Zamke, u dvorcima knjige,
     Uđeš li u njih, kočiš, otežavaš
     U njima izrasle brige.
     Tuga i strah sa divljom dosadom
     Bore se tamo s mirnom nasladom,
     Blaženstvo ti ne nazire
     velik svijet, stog te prezire.

Tebe škrtac traži, ali mukama
     Grubu mu dušu kažnjavaš,
     Slavoljubivog s molbenim rukama
     U buku šalješ, ranjavaš.
     Bježiš od zova trubalja borbenih,
     Bježiš od bućnih gradova himbenih,
     Dom ti je samo osjećajno
     Srce i polja, selo bajno.

Osamljenika tužnog kula spasa
     Samo u svetoj snazi ti jest,
     U tebi tajnog nebeskoga glasa
     Nesretnik čuje bodrenja vijest.
     Ti onog koji svijet je prezreo,
     Il ong kom na vrat već je sjeo
     Njeguješ, pratiš, nasmiješiš,
     Samim ga sobom utješiš.

Vrlinu rađaš, samo ti učini
     Velikim mudrace skromne
     Kojim bezgranične po veličini
    Djetinjaste duše su lomne.
     U tebi pjesnik tako bučno prasne
     Ko hitra munja mračne noći kasne
     i već stvara pjesme nove,
     Iz ničeg stvara svjetove.

Oh, draga božice, za tobom i ja
     Često uzdišem žudeći,
     Srce mi shvaćaš, a mom srcu prija
     Kad na te mislim bludeći.
     Nevino si me u sebe uplela,
     Bez lažnih riječi mene si zavela,
     Vjerna si, al ne ko ovi
     Današnjeg svijeta drugovi.

Gle, što se vrte od smušene buke
     Svi dani duša oholih,
     S kamena na kam ruše se sred huke
     Poput slapova Rajninih.
     Kad spustiš veo sveti, naborani,
     Ko noćna rosa kapaju nam dani
     Osamljenički baš glatko,
     Živimo i mremo slatko.

Čak i onda kad mi na oko sveta
     Slijepi mrenu slatka smrt,
     Tamo, u samoći tamnoga svijeta
     S mene ćeš strah, Samoću, strt.
     U grob ćeš mene samo ti pratiti,
     U pustoš neznanja ćeš me sjatiti,
     Nad grobom, kad već budem stvar,
     Bit ćeš moj anđeo čuvar.

Blažena Samoćo, u krilo tvoje
     Tako ću zadnje suze liti,
     U beskrajnom ću snu sve patnje svoje
     Ovosvjetske zaboraviti.
     Blažena Samoćo, ti prijatelj sad moj
     Budi kad ću grob već posjedovat svoj,
     Al taj dan kad će meni doć?
     Samoćo, dođi u pomoć!

Prevod: Enver Čolaković


To solitude

Blest solitude, be with me; even now, take me
into your dream, receive me there.
Let others quit me, do not you forsake me;
embosom me, without a care.
Thus to have lingered where you still are haunting
at Kisasszond, is to feel nothing wanting,
delight in such a place to roam,
and for a poet to feel at home.

Here in the dell and dingle seldom footed
reviving shadows shelter me;
among the deep-grown hornbeams mossy-rooted,
the stream sings in its purity.
From hill to hill naiads of pool and runnel
find homes in bulrush tents, and none will
catch sight of them swimming along
but such as live for thought, or song.

The sylphid Moon arising with soft splendour
brightens the pale-gold beech-tree boles;
still night's good angel, by that beauty tender
cool-clad, the evening's veil unrolls.*
My gentle solitude, in such scenes joying,
such time and space as these so well employing,
I pray you, often bear
my soul to comfort there.

Kings' places you do not greatly care for,
castles with all their grand old power,
when you chance into them, are your horror; therefore,
you bring forth troubles that devour.
Then you are lost to life while round you wrangle
fearsome disputes, which all peace would strangle.
What you would give, the great world rates
as nothing worth; yourself, it hates.

Misers would have your company; but coldly
you punish those for their dull thought.
Ambition's sons with all their vaunts you boldly
fling to the tumult they had sought.
From battle's bugle-calls amazed a-flying,
from crowded cities' walls and multiplying,
only there pleased, sweet, to live,
meadowy, cottaged, sensitive.

The safety of the lonely ones and grieving
only in your sacred forests dwells,
where those whose sadness may at times achieving
Heaven's voice respond to miracles.
You, solitude, befriend the child of sorrows
who has rejected all the world's tomorrows,
or whom the world has cheated -
and whom you have well treated.

You, spirit, were and are the one creator
of such as made some ascend
(in body small) to wisdom, ever greater,
and these as characters have without end
into eternal greatness brought. Your touch
brings out the poet lightening-like in the dark,
when he imagines such so much
that lay beyond your farthest mark.

Divinest, among all the rest, I longing
at many moments sigh - a shade,
wishing his friend, among his trials thronging
to listen and be well repaid -
innocently indeed you call me,
and utterly, profoundly your words thrall me,
for faith is what you have, and are,
from the false modern world so far.

Consider in what discord, in what crashing
the days of arrogant mortals swirl,
from crag to crag like the fierce waters flashing
where the Rhine's currents hurl.
When the immortal veils of solitude are shielding
our quiet hours, like night's dews they are yielding
to time, serenely, with deep peace,
and we may live so, and so cease.

Then even when my eyes their latest
glimpse through the death-veil, then
some way assure me in the dusk thou, thou awaitest,
when my eyes close, look even then!
Yet come with me into my burial, lead me
where only loneliness and ignorance precede me;
there also, in that quiet space,
be my good angel, to my grace.

Blest solitude, upon thy breast so gathered,
I have my last of tears to shed;
with you in dreams past ending, later fathered,
my painful world will all be dead.
Blest solitude, I hail thee, my true treasure,
when the grave otherwise is all my measure.
And when shall that become my fate?
Blest solitude, be yet my mate!

Translated by Edmund Blunden

An die Einsamkeit

Komm, teure Einsamkeit, mich zu entführen
in deinen Traum, laß mich nicht los.
Wenn andre gehn, laß mich dich nicht verlieren,
wieg du mein Herz in deinem Schoß.
Es ist ein Glück für mich zu allen Stunden,
daß ich dich hier in Kisasszond gefunden,
ein Ort, der stets mich glücklich macht,
er scheint für Poesie erdacht.

Im Tal hier kann ich das Alleinsein suchen,
wo mich ein kühler Schatten deckt,
wo rieselnd unter Büschen von Weißbuchen
die klare Quelle sich versteckt.
In Binsenzelten hausen Wasserfeen.
Die Nymphen dieser Bäche, dieser Seen
zeigen sich nur, wenn ein Poet,
ein Weiser hier vorübergeht.

Der leichte Mond beleuchtet sacht im Stillen
der blonden Buchen Blätterpracht,
und hüllt in Schlaf, in freundlich abendkühlen,
den Engel dieser klaren Nacht.
O süße Einsamkeit, wie weilst du gerne
an einem solchen Ort im Licht der Sterne,
o führe oft mich hier vorbei,
daß meine Seele ruhig sei.

Du scheinst den Hof der Könige zu meiden
und ihre stolzen Schlösser auch.
Zeigst du dich dort, bewirkst du Not und Leiden
mit deinem mißverstandnen Hauch.
Und wilde Langeweile, Furcht und Kummer
bekämpfen dort der Ruhe zarten Schlummer,
die große Welt verabscheut dich,
weist deine Wohltat weit von sich.

Der Geizhals sucht dich, doch zu wieviel Malen
schaffst du der großen Seele Pein,
treibst den Ehrgeizigen mit seinem Prahlen
in Chaos und in Lärm hinein.
Du flüchtest vor dem Schall der Kriegstrompeten,
vor dem Gewimmel in den großen Städten,
dein Heim kann nur das Herz allein,
das sanfte Dorf, die Wiese sein.

Es findet Zuflucht der zutiefst Betrübte
in deinem heiligen Haine dann,
wo der Verzweifelte die Trostgelübde
der Himmelsworte hören kann.
Den wirst begleiten du und sorglich pflegen,
der dieser Welt Verachtung bringt entgegen,
und dem, den sie schon fast zerstört,
dem zeigst du neuen Eigenwert.

Den Mannesmut gebierst du. Jenen Weisen
verleihst du Größe, Tapferkeit,
hebst ihre Seele aus den engen Kreisen
und machst sie grenzenlos und weit.
Der Dichter, der erglüht durch deine Hitze,
sprüht Funken in der Nacht und schleudert Blitze,
wenn er mit seiner ganzen Kraft
aus Nichts sich neue Welten schafft.

Du, liebe Göttin, hörst mich öfters flehen
nach dir um neuen Lebensmut,
du kannst mein Herz wie einen Freund verstehen,
mein Denken liegt in deiner Hut.
Unschuldig lockst du mich, daß ich mich füge,
du kennst nicht Falschheit, Heuchelei noch Lüge,
treu bist du, nicht von Trutr entstellt
wie mancher Freund der bunten Welt.

Sieh jene an, die immer höher wollen,
wie sie sich drehn von Stein zu Stein,
bis mitgerissen sie vom wilden Rollen
wie von den Stromschnellen im Rhein.
Von deinen heiligen Schleiern zart umwunden
als Tau der Nächte rieseln unsre Stunden
rein in der Stille Paradies.
Wir leben und entschlafen süß.

Auch dann noch, wenn der Tod mir einen blinden
Teppich um meine Augen webt,
werden dich die erloschnen Blicke finden,
wo uns schon Finsternis umschwebt.
Du wirst mir folgen durch die dunklen Türen,
mich durch des Unbewußten Öde führen,
läßt selbst im Grab mich nicht allein,
Schutzengel wirst auch dort du sein.

O Einsamkeit, ich laß die letzten Tränen
dir niederrinnen in den Schoß,
in deiner ewgen Träume süßem Sehnen
vergesse ich mein irdisch Los.
O Einsamkeit, du sollst mir Freundin werden,
auch wenn mir nur das Grab noch bleibt auf Erden.
Wann kommt der Tag, wann ist es Zeit?
Umfang mich, teure Einsamkeit.

Übersetzung: Annemarie Bostroem
 

Csokonai Vitéz Mihály Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz – Ljubavna pjesma ždrebokožnoj čuturici – Love song to the foal-hide flask



Csokonai Vitéz Mihály - Mihalj Čokonai Vitez 
(Izsó Miklós: Csokonai Vitéz Mihály, Debrecen, Református gyűjtemény)
(Debrecen, 1773 november 17. - Debrecen 1805. január 28.)




Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

     Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.

     Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.

     Óh, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!

     Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkűl is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.

     Szép a hajad szép szála is,
Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.

     Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.

     Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.

     Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.

     Óh, ha téged nem láthatlak,
Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.

     Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.

     Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk úgye, kincsem?

     Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének
S ott űlnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!

     Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szűlnél, apró kulacsokat:

     Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.

     De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.

     Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.

     Akadtam még egy bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?

     Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utólsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.

     Óh, csókollak, óh, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék hólttestemhez
És ezt az írást fejemhez:

     "Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulaccsával!"

Ljubavna pjesma ždrebokožnoj čuturici

     Blago moje, golubice,
Ždrebokožna čuturice!
Za te živim dok ne jenjam,
Za sto cura te ne mijenjam.

     Tvoje lice razveseli,
Kružna usna cjelov želi,
Nju kad usnama priljubim
Tad Žužiku ja ne ljubim.

     Oh, kako ti grud klokoće,
U njoj srce mi cvokoće!
Divan ti je grlić blijedi,
Zlatan lanac zavrijedi!

     Struk ti vitak bez steznika,
Riblje kosti i veznika,
Nije stisnut ko Mancikin,
Da ne kažem ko Francikin.

     Tvoja dlaka sjaji milo,
I ždrebe se njom kitilo,
Nije kosa poput lika
Ko Terezina perika.

     Sladak žubor ti pjevanje,
To ženstveno klokotanje,
Tvoj klokot baš zvuči skladno,
Tužnu srcu kad je jadno.

     Kad ti žalos povjeravam,
Uz tebe nju razvedravam,
Kad me radost obuzima,
S tobom veći mah uzima.

     Kad vjetrovi hladni briju,
Tvoje snage i led zgriju,
Kad sparina ljetna mori,
Osvježiš je pa ne gori.

     O, kad tebe ne milujem,
Tad te žudno priželjkujem!
Kad ugledam tvoje lice
Ronim suze radosnice.

     S tobom putujem po svijetu,
Tebe grlim u krevetu
I kad god se sam probudim
Ljubavnu ti pjesmu gudim.

     U ložnici često bismo,
Premda vjenčali se nismo!
I noćas ću s tobom spati,
Ti ćeš. ljubo, je l, pristati?

     Iz ljubavi kad bi naše
Djeca vinula iz čaše,
Sjedila bi uz nas fina
U zapećku, puna vina.

     Kad bi kako moglo biti
Da te smijem oženiti,
Pa da rađaš mi dječicu
Čuturu i čuturicu!

     Žena da mi je čutura
Puna vina, a ne zgura,
Kao moja konjskog kova,
Stane u nju pet akova!

     Al, joj, mene izdaleka
Smrt već vreba, na me čeka.
Ostati će udovica
Ždrebokožna čuturica.

     Tužna sudba! Amo vino,
Karmine da proslavimo.
Što bi drugi za me pili
Nek niz moje grlo mili.

     Banku imam, nije šale,
Što je spremih za očale,
Al sljepoće strah kog nije,
I očale nek zapije.

     Blago moje, moj rubinu,
Zadnji forint tebi, vinu;
Sve ću dati za te mirno,
Usnom tebe da bih dirno!

     Oh, cmačem te, oh, grlim te!
Sve dok dišem ja volim te!
Sa mnom u grob nek te stave,
Ovaj epitaf sastave:

     „Putniče, nazdravi zdvojni!
Ovdje leže nerazdvojni,
Bezazlena pijanica
I ždrbokožna čuturica!“

Prevod: Enver Čolaković


Love song to the foal-hide flask

     Darling, dearest foal-hide flask,
I am yours for life - just ask!
You're a treasure beyond value,
Hoards of girls cannot replace you.

     Eager more is my embrace
For your cheering little face
Than for Susie's mouth to kiss:
Sucking yours I cannot miss!

     Ah, what throb is in your bosom
Whose great passion I can't fathom,
And how beautiful your mouth
Ripe to hold pearls from the South.

     Shoulders round; your neck's erect;
Who needs fishbones? - Their effect
Quite destroying - unlike Lulu's;
Oh, hell, no, I won't tell you whose...

     Your hair's very beautiful
Even though a dutiful
Little foal once wore those furs
- Prettier than Trixie's curls!

     And how lovely is your singing!
Just like laying chicken's clucking;
All your chuckling: festive songs
For my sad heart merry dongs.

     When I tell you all my sorrows
And you answer, all the furrows
On my brow fast disappear;
All my woes you turn to cheer.

     When the winter winds blow outside
You diffuse their fury outright:
When the scorching summer flays me,
You will come along to raise me.

     But when you're beyond my sight,
My heart's full of cries and fright;
Once I've come across your face,
I shed tears of joy and grace.

     You I always carried with me,
Night on night, in bed beside me,
And as often as I'd get up,
Songs of love for you I'd set up.

     Often we two lay together
Never married - does it matter?
Which reminds me, dear, tonight
Let's do it again - all right?

     If this complex love affair
Could produce a living heir,
We'd have kids both yours and mine,
Row on row and full of wine!

     Could you be swapped for a wife
Greatly it would help my life;
I would put you to the task
To give birth to flask, flask, flask...

     Horses, too, should be a tavern
Holding wine within their cavern,
Aren't they made of good foal's hide?
They'd be filled up neat and tight.

     Woe to me though, I'm so old,
I'll be laid out in the cold,
This great love will soon consume me
And a widow sad you'll soon be.

     Dreadful fate! What misery!
Bring the Feast! More wine to me!
Quickly now, let's have it brought,
Best to gulp it down the throat.

     My last coins will do me proud,
They'll pay fully for the shroud.
I'll be blind? Don't mind at all.
Why, then, should I need a pall?

     Let us kiss and let us hug
True to death, dear army jug.
When I'm buried, I shall ask
Next to me must lie my flask,

     And my grave-post they'll inscribe:
"Wanderer, drink and do imbibe,
For this most devoted couple,
Man, and his good foal-hide bottle!"

Translated by Thomas Kadebo and Valerie Becker Makkai