Csokonai Vitéz Mihály A magánossághoz – Samoći – To solitude – An die Einsamkeit



Csokonai Vitéz Mihály - Mihalj Čokonai Vitez 

Csokonai emléktábla Szántódon, a Rév Csárda falán – Csillag István alkotása

(Debrecen, 1773 november 17. - Debrecen 1805. január 28.)

A magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
     Álmodba most is engemet;
     Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
     Ringasd öledbe lelkemet!
     Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
     Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
     E helybe andalogni jó,
     E hely poétának való.

Itt a magános vőlgybe és cserében
     Megfrisselő árnyék fedez,
     A csonka gyertyányok mohos tövében
     A tiszta forrás csergedez.
     Két hegy között a tónak és pataknak
     Nimfái kákasátorokba laknak;
     S csak akkor úsznak ők elő,
     Ha erre bőlcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja
     A szőke bikkfák oldalát,
     Estvéli hűs álommal elborítja
     A csendes éjnek angyalát.
     Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
     Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
     Gyakran vezess be engemet,
     Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,
     Kerűlöd a kastélyokat;
     S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
     Ott a fogyasztó gondokat.
     A félelem s bú a vad únalommal -
     Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
     A nagy világ jótétedet
     Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
     Goromba lelkét bünteted;
     A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
     A lárma közzé kergeted.
     Futsz a csatázó trombiták szavától,
     Futsz a zsibongó városok falától:
     Honnyod csupán az érező
     Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak
     Csak a te szent erődbe van,
     Hol bíztatásit titkos égi szónak
     Hallhatja a boldogtalan.
     Te azt, ki megvetette a világot,
     Vagy akinek már ez nyakára hágott,
     Kiséred és apolgatod;
     Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
     Naggyá az olyan bőlcseket,
     Kiknek határtalanra terjegetted
     Testekbe kisded lelkeket.
     Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
     Mint a sebes villám setétes éjjel;
     Midőn teremt új dolgokat
     S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted
     Gyakorta mint sohajtozom,
     Mert szívemet baráti módra érted,
     Midőn veled gondolkozom.
     Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
     Hív vagy, nem úgy, mint a mai
     Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak
     A büszke lelkek napjai,
     Kőről kövekre görgenek, zajognak,
     Mint Rajna bukkanásai. -
     De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
     Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
     Tisztán, magába, csendesen:
     Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán
     Vak kárpitot sző a halál:
     Ott a magánosság setét világán
     Béhúllt szemem reád talál.
     Síromba csak te fogsz alá követni,
     A nemtudás kietlenén vezetni:
     Te lészel, ah! a sírhalom
     Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem
     Ottan utólsó könnyemet,
     Végetlen álmaidba elfelejtem
     Világi szenvedésemet.
     Áldott Magánosság! te légy barátom,
     Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
     De ez napom mikor jön el?
     Áldott Magánosság, jövel!

Samoći

Blažena samoćo, dođi, zanesi

     U svoj san mene ti i sad;

     Napuste li me drugi, ti ponesi

     Dušu, nek ziblje tvoj nju sklad!

     Radost je za me što u stan tvoj zađoh,

     Ovdje u Kisaszódu te pronađoh,

     Tu lutam rad uz uzdisaj,

     za pjesnike je ovaj kraj.

Tu osamljena dolina iz sanja

     U svježoj sjenci mrmori,

     Iz mahovinasta grabovoga panja

     Čist izvor šumno žubori.

     Međ dva brda potočne i jezerske

     Nimfe tu žive u domu od trske;

     Al plivajući tek tad prođu

     Kad mudrac ili pjesnik dođu.

Gipki mjesec tišinom osvjetljava

     Svijetlokose bukve vesele,

     U blag večernji san on utišava

     Smirene noćne anđele.

     Nježna Samoćo, na takvim mjestima

     Diviš se i zabavljaš. Ti u njima

     Primi me, tu da se širim,

     Umornu dušu da smirim.

Ti kraljevske dvorove izbjegavaš,

     Zamke, u dvorcima knjige,

     Uđeš li u njih, kočiš, otežavaš

     U njima izrasle brige.

     Tuga i strah sa divljom dosadom

     Bore se tamo s mirnom nasladom,

     Blaženstvo ti ne nazire

     velik svijet, stog te prezire.

Tebe škrtac traži, ali mukama

     Grubu mu dušu kažnjavaš,

     Slavoljubivog s molbenim rukama

     U buku šalješ, ranjavaš.

     Bježiš od zova trubalja borbenih,

     Bježiš od bućnih gradova himbenih,

     Dom ti je samo osjećajno

     Srce i polja, selo bajno.

Osamljenika tužnog kula spasa

     Samo u svetoj snazi ti jest,

     U tebi tajnog nebeskoga glasa

     Nesretnik čuje bodrenja vijest.

     Ti onog koji svijet je prezreo,

     Il ong kom na vrat već je sjeo

     Njeguješ, pratiš, nasmiješiš,

     Samim ga sobom utješiš.

Vrlinu rađaš, samo ti učini

     Velikim mudrace skromne

     Kojim bezgranične po veličini

    Djetinjaste duše su lomne.

     U tebi pjesnik tako bučno prasne

     Ko hitra munja mračne noći kasne

     i već stvara pjesme nove,

     Iz ničeg stvara svjetove.

Oh, draga božice, za tobom i ja

     Često uzdišem žudeći,

     Srce mi shvaćaš, a mom srcu prija

     Kad na te mislim bludeći.

     Nevino si me u sebe uplela,

     Bez lažnih riječi mene si zavela,

     Vjerna si, al ne ko ovi

     Današnjeg svijeta drugovi.

Gle, što se vrte od smušene buke

     Svi dani duša oholih,

     S kamena na kam ruše se sred huke

     Poput slapova Rajninih.

     Kad spustiš veo sveti, naborani,

     Ko noćna rosa kapaju nam dani

     Osamljenički baš glatko,

     Živimo i mremo slatko.

Čak i onda kad mi na oko sveta

     Slijepi mrenu slatka smrt,

     Tamo, u samoći tamnoga svijeta

     S mene ćeš strah, Samoću, strt.

     U grob ćeš mene samo ti pratiti,

     U pustoš neznanja ćeš me sjatiti,

     Nad grobom, kad već budem stvar,

     Bit ćeš moj anđeo čuvar.

Blažena Samoćo, u krilo tvoje

     Tako ću zadnje suze liti,

     U beskrajnom ću snu sve patnje svoje

     Ovosvjetske zaboraviti.

     Blažena Samoćo, ti prijatelj sad moj

     Budi kad ću grob već posjedovat svoj,

     Al taj dan kad će meni doć?

     Samoćo, dođi u pomoć!

Prevod: Enver Čolaković

To solitude

Blest solitude, be with me; even now, take me
into your dream, receive me there.
Let others quit me, do not you forsake me;
embosom me, without a care.
Thus to have lingered where you still are haunting
at Kisasszond, is to feel nothing wanting,
delight in such a place to roam,
and for a poet to feel at home.

Here in the dell and dingle seldom footed
reviving shadows shelter me;
among the deep-grown hornbeams mossy-rooted,
the stream sings in its purity.
From hill to hill naiads of pool and runnel
find homes in bulrush tents, and none will
catch sight of them swimming along
but such as live for thought, or song.

The sylphid Moon arising with soft splendour
brightens the pale-gold beech-tree boles;
still night's good angel, by that beauty tender
cool-clad, the evening's veil unrolls.*
My gentle solitude, in such scenes joying,
such time and space as these so well employing,
I pray you, often bear
my soul to comfort there.

Kings' places you do not greatly care for,
castles with all their grand old power,
when you chance into them, are your horror; therefore,
you bring forth troubles that devour.
Then you are lost to life while round you wrangle
fearsome disputes, which all peace would strangle.
What you would give, the great world rates
as nothing worth; yourself, it hates.

Misers would have your company; but coldly
you punish those for their dull thought.
Ambition's sons with all their vaunts you boldly
fling to the tumult they had sought.
From battle's bugle-calls amazed a-flying,
from crowded cities' walls and multiplying,
only there pleased, sweet, to live,
meadowy, cottaged, sensitive.

The safety of the lonely ones and grieving
only in your sacred forests dwells,
where those whose sadness may at times achieving
Heaven's voice respond to miracles.
You, solitude, befriend the child of sorrows
who has rejected all the world's tomorrows,
or whom the world has cheated -
and whom you have well treated.

You, spirit, were and are the one creator
of such as made some ascend
(in body small) to wisdom, ever greater,
and these as characters have without end
into eternal greatness brought. Your touch
brings out the poet lightening-like in the dark,
when he imagines such so much
that lay beyond your farthest mark.

Divinest, among all the rest, I longing
at many moments sigh - a shade,
wishing his friend, among his trials thronging
to listen and be well repaid -
innocently indeed you call me,
and utterly, profoundly your words thrall me,
for faith is what you have, and are,
from the false modern world so far.

Consider in what discord, in what crashing
the days of arrogant mortals swirl,
from crag to crag like the fierce waters flashing
where the Rhine's currents hurl.
When the immortal veils of solitude are shielding
our quiet hours, like night's dews they are yielding
to time, serenely, with deep peace,
and we may live so, and so cease.

Then even when my eyes their latest
glimpse through the death-veil, then
some way assure me in the dusk thou, thou awaitest,
when my eyes close, look even then!
Yet come with me into my burial, lead me
where only loneliness and ignorance precede me;
there also, in that quiet space,
be my good angel, to my grace.

Blest solitude, upon thy breast so gathered,
I have my last of tears to shed;
with you in dreams past ending, later fathered,
my painful world will all be dead.
Blest solitude, I hail thee, my true treasure,
when the grave otherwise is all my measure.
And when shall that become my fate?
Blest solitude, be yet my mate!

Translated by Edmund Blunden

An die Einsamkeit

Komm, teure Einsamkeit, mich zu entführen
in deinen Traum, laß mich nicht los.
Wenn andre gehn, laß mich dich nicht verlieren,
wieg du mein Herz in deinem Schoß.
Es ist ein Glück für mich zu allen Stunden,
daß ich dich hier in Kisasszond gefunden,
ein Ort, der stets mich glücklich macht,
er scheint für Poesie erdacht.

Im Tal hier kann ich das Alleinsein suchen,
wo mich ein kühler Schatten deckt,
wo rieselnd unter Büschen von Weißbuchen
die klare Quelle sich versteckt.
In Binsenzelten hausen Wasserfeen.
Die Nymphen dieser Bäche, dieser Seen
zeigen sich nur, wenn ein Poet,
ein Weiser hier vorübergeht.

Der leichte Mond beleuchtet sacht im Stillen
der blonden Buchen Blätterpracht,
und hüllt in Schlaf, in freundlich abendkühlen,
den Engel dieser klaren Nacht.
O süße Einsamkeit, wie weilst du gerne
an einem solchen Ort im Licht der Sterne,
o führe oft mich hier vorbei,
daß meine Seele ruhig sei.

Du scheinst den Hof der Könige zu meiden
und ihre stolzen Schlösser auch.
Zeigst du dich dort, bewirkst du Not und Leiden
mit deinem mißverstandnen Hauch.
Und wilde Langeweile, Furcht und Kummer
bekämpfen dort der Ruhe zarten Schlummer,
die große Welt verabscheut dich,
weist deine Wohltat weit von sich.

Der Geizhals sucht dich, doch zu wieviel Malen
schaffst du der großen Seele Pein,
treibst den Ehrgeizigen mit seinem Prahlen
in Chaos und in Lärm hinein.
Du flüchtest vor dem Schall der Kriegstrompeten,
vor dem Gewimmel in den großen Städten,
dein Heim kann nur das Herz allein,
das sanfte Dorf, die Wiese sein.

Es findet Zuflucht der zutiefst Betrübte
in deinem heiligen Haine dann,
wo der Verzweifelte die Trostgelübde
der Himmelsworte hören kann.
Den wirst begleiten du und sorglich pflegen,
der dieser Welt Verachtung bringt entgegen,
und dem, den sie schon fast zerstört,
dem zeigst du neuen Eigenwert.

Den Mannesmut gebierst du. Jenen Weisen
verleihst du Größe, Tapferkeit,
hebst ihre Seele aus den engen Kreisen
und machst sie grenzenlos und weit.
Der Dichter, der erglüht durch deine Hitze,
sprüht Funken in der Nacht und schleudert Blitze,
wenn er mit seiner ganzen Kraft
aus Nichts sich neue Welten schafft.

Du, liebe Göttin, hörst mich öfters flehen
nach dir um neuen Lebensmut,
du kannst mein Herz wie einen Freund verstehen,
mein Denken liegt in deiner Hut.
Unschuldig lockst du mich, daß ich mich füge,
du kennst nicht Falschheit, Heuchelei noch Lüge,
treu bist du, nicht von Trutr entstellt
wie mancher Freund der bunten Welt.

Sieh jene an, die immer höher wollen,
wie sie sich drehn von Stein zu Stein,
bis mitgerissen sie vom wilden Rollen
wie von den Stromschnellen im Rhein.
Von deinen heiligen Schleiern zart umwunden
als Tau der Nächte rieseln unsre Stunden
rein in der Stille Paradies.
Wir leben und entschlafen süß.

Auch dann noch, wenn der Tod mir einen blinden
Teppich um meine Augen webt,
werden dich die erloschnen Blicke finden,
wo uns schon Finsternis umschwebt.
Du wirst mir folgen durch die dunklen Türen,
mich durch des Unbewußten Öde führen,
läßt selbst im Grab mich nicht allein,
Schutzengel wirst auch dort du sein.

O Einsamkeit, ich laß die letzten Tränen
dir niederrinnen in den Schoß,
in deiner ewgen Träume süßem Sehnen
vergesse ich mein irdisch Los.
O Einsamkeit, du sollst mir Freundin werden,
auch wenn mir nur das Grab noch bleibt auf Erden.
Wann kommt der Tag, wann ist es Zeit?
Umfang mich, teure Einsamkeit.

Übersetzung: Annemarie Bostroem