Vas István Csak azért – Tek zato



Vas István

Budapest, 1910. 09. 24. – Budapest, 1991. 12, 16.

Csak azért

(Egy régi napló töredéke)

Csak azért, mert az a bizonyos villanyáram

Köztünk és körülöttünk és bennünk is kiégetett

Minden biztosítékot, és kilógtak a falból

A megszenesedett drótok, és helyrehozhatatlanul

Megszakadt, elmaradt, nem is tért vissza, mert

Nem tudtunk és nem is tanultunk meg vele bánni – csak azért?

Csak azért, mert se vér, se név nem jogosít fel

Kettőnket semmi néven nevezhető kapcsolatra,

Holott anyámhoz, apámhoz, húgomhoz, az összes

Vérrokonomhoz mikor volt feleannyi

Közöm is? Csak azért, mert azután már nem a tesét?

Mert már csak megváltott? Mert nem voltam képes abból,

Amit adott, megőrizni a szépséget sem,

Csak az életemet, meg az ép eszemet – csak azért?

Csak azért nincs jogunk tudni, sőt, hallani sem egymásról?

Úgy, hogy ha szóba kerül, csak annyit mondhatok:

„Igaz is, mi van vele? Hogy van? Te látod őt néha?”

És ha meghalok, egy szót sem válthatok előtte,

És ha ő hal meg majd, én csak elvegyülve hátul,

Mintha véletlenül, megyek a koporsója után.

És életemnek az a része elsűllyedt, akárcsak

Az a bretoni székesegyház, és hiába

Szólal meg odalent a harangja naponta:

Csak nagyritkán ha fölhallom a tenger alól.

Tek zato

(Krhotina starog dnevnika)

Tek zato jer je ona neuhvatljiva struja

Izbila sve osigurače između i oko nas,

A i u nama, i pregoreli vodovi

Su visili iz zidova i nepovratno

Se prekinula, izostala, nije se ni vratila, jer nismo

Znali niti smo naučili rukovati se s njom – tek zato?

Tek zato, jer ni po krvi, ni po imenu

Nismo ovlašćeni da budemo bliski

Mada ni upola toliko veze nisam imao

S ocem, majkom, sestrom i ostalom

Rodbinom? Tek zato jer više ne vladam njenim telom?

Samo me je iskupila? Jer nisam bio sposoban

Zadržati onu darovanu lepotu

Samo svoj goli život i zdrav razum – tek zato?

Samo zato nemamo pravo ni znati ni čuti jedno o drugom?

Ako i čujem njeno ime, tek mogu upitati:

„Stvarno, šta je s njom? Kako je? Ti viđaš nju?”

I pre moje smrti ne možemo izmeniti poglede,

I ako ona umre, ja ću na kraju povorke

Kao slučajan namernik ići za njenim lesom.

I taj deo mog života je potonuo kao

Ta katedrala iz Bretona i zalud

Će se iz dana u dan negde dole oglasiti zvonik:

Ja ću možda, kad–kad čuti iz dubine mora.

Prevod: Fehér Illés

Vas István - Etruszk szarkofág - Etrurski sarkofag

Vas István - Ištvan Vas

(Budapest, 1910. szeptember 24. – Budapest, 1991. december 16.)

Etruszk szarkofág

Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony keskeny, hosszú és hegyes divatcipője, 

     vagy a férfi keskeny, hosszúujjú lába, ívelő talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző       

     keskeny, rendezett női hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi hosszúkás,   

     keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit

     tart a nő félig nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra intene? Kinek?

     minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú kéz? Mi az, aminek ez a szép nő kissé

     báván utána néz? És persze, azt sem tudom, kik ezek.

Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje meztelen mellére dől, s az

     átkarolja, szerelem süt a vörös kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy éltek, vagy

     úgy éltek volna, ahogy én akartam élni veled. Ilyenek voltak-e, amikor meghaltak,

     ilyen fiatalok? Vagy ez volt az a pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi,

     hogy az alakba öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a látszatommal egy

     vagyok? De így akarták láttatni magukat, mikor már elporladtak odalent, a vörös kő

     alatt.

Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom, nem latin fegyelem a római

     hamvakon: ez a minden végzeten és alvilágon át szépülő szerelem. Sokféle tétellel

     lehet a halált megoldani, és én kipróbáltam néhány képletet, de jól esik öregkoromban

    ez a mostani, mely nem kérdi, honnan jöttünk és hová leszünk: nincs, ami többet érne,

    mint az életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a nagy értelme

    és kalandja és minden egyéb szédült vagy szédítő halandzsa, mert hol az a híres

    etruszk révület, mely a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és gyönyörű

    életüket ezek a házasok.

És a nagy etruszk talány,  amiről annyit beszéltek? Azok a híres halálközösülések? Hol

    vannak? Seholse látom, bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld

   alakzatai között, csak az életet, és benne az alvilági szörnyeket is persze, mert nagy

   dolog a halál. De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a

    nevetés.

Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz – de kivel? ezt nem tudtam, hogy

    velem, aki nézi – ez nem látszott a másolatokból, ezt nem írta meg semelyik professzor

    – és nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a

   világba, de ez nem a rejtelmek halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit

    megromlott maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a halálmítoszok

   szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát, s

   főképp a nedvét veszítet, saját elfáradt eszüket, az értelemtől megcsömörlők, az egyre

   gyanúsabb malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény becsapott nemzedék. De azt

   a borzongató mesét itt se – sehol se találom: villog a Veii Apollo, a sötét arcával is

    fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is előre lép – nevetve túllép a halálon,

    ahogyan velem szembenéz. Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig

    nézni! Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az

    tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább!

Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem hinni semmilyen

    áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy kellett most ez az etruszk szarkofág és az,

    amit jelent! A remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni

    rendeltetett,  mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem el, amiben hittem. És az

    nevet, aki utoljára nevet. S hogy védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is

    túl. S ha másunk nem s másutt nem, ha már nem leszünk, hát valahol odalent még a

    kiszáradt koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra.

Etrurski sarkofag

Šta je elegantnije, ne znam: tanka, izdužena, moderna cipela žene ili vitka, izdužena

     noga, zasvođeni tabani muškarca? Ispod okruglog šiljatog šešira do sredine leđa

     začešljane, uredne ženske lokne ili iste pletenice iznad izduženog, bradatog lica

     muškarca? Ni to ne znam, šta drži poluotvorena ruka žene ili je samo kolebljivo

     podignuta kao da za oproštaj maše? Kome? zašto? Od čega se oprašta ta krhka,

     izdužena ruka? Za što ta lepa žena pomalo omamljeno gleda? I naravno ni to ne znam,

     ko su oni.

Samo to znam da žena na laktovima lenčari, naslanja se na gola prsa muža i grli ga,

    ljubav udružena sa sretno izabranim životom zrači iz crvenog kamena: tako su ili tako

    bi živeli kao što sam ja hteo s tobom. Da li su bili takvi, tako mladi kad su umrli? Ili je

    to bio trenutak večnosti o čemu su maštali? Šta mi znamo o značenju njihovog u likove

   obučenog nemuštog govora? Ili sam ja možda isti sa vlastitom utvarom? Biće da su

   tako hteli prikazati sebe kada već dospeju ispod crvenog kamena, pretvoreni u pepeo.

To nije hrišćanski sarkofag, željeno ili dostignuto spokojstvo, nije latinska disciplina na

    rimskim humkama: ljubav je to šta svaku sudbinu i podzemlje ulepšava. Mnogim

    postavkama se može rešiti smrt, isprobao sam nekoliko teza ali u staračkim danima

    prija sadašnjost, koja ne pita odakle smo i kuda smeramo: nema ništa što bi više

    vredelo od našeg života, znanja i dela, to je jedini smisao i uzvišena pustolovina našeg

    bivstvovanja i sve ostalo je zaslepljeni ili zaslepljujući nerazgovetni govor, jer gde je to

    znamenito etrursko bunilo što se sa smrću venčava? Tek jedno drugo i krasan život

    voli taj bračni par.

A ta velika etrurska tajna o čemu se toliko govori? Gde je to znamenito spajanje sa

    smrću? Nigde ne vidim. Gde god se okrenem nadgrobni spomenici, vaze i crteži,

    žarena zemaljska obličja, samo život vidim i u njemu naravno nemani iz podzemlja, jer

    moćna je smrt. Ali veličanstvenije je izigrati smrt i nema lepše teze od smeha.

Kao što se smeje i Vejov Apolon koji se suočava – ali s kim? to nisam slutio, sa mnom

    koji ga motri – iz kopija se to nije videlo, to ni  jedan profesor nije napisao – i smeši se

    sjajnim, čarnim očima, ispucalim bojama. Smehom kurjaka se smeje u svet, ali to nije

    samrtni zov naslućivanja, to nije trulo isparavanje što su iz kvarnih ostataka znali

    smešati u mojoj mladosti probisveti i neznalci samrtnih mitova kojima je bezutešno

    dosadila neprolaznost upornog rada, oni koji su izgubili nektar vlastitih izmorenih,

    isušenih umova, koji su od razuma čemer dobili, koji su u sve sumnjivijem mlinu

    mleli, u samrtno isparavanje klonulo, prevareno, osiromašeno pokolenje. Tu jezivu

    priču ni ovde – nigde ne nalazim: sjaji Vejov Apolon, i s tamnim obrazima svetlost

    isijava, za život stvorena, otpala noga napred korača – suočavajući se sa mnom,

   osmehnut zakoračuje preko smrti. Ako se suočavam s njim. Da, samo videti, videti!

   Uvek gledati! Još uvek sam radoznao, interesuješ me stari i novi i noviji živote, svete!

    Samo onaj zna koji vidi. Ne napuštaj me, znatiželjo! Samo dalje!

Da još uvek gledam, da još uvek vidim! I pouzdati se u tebe! I ne verovati nikakvoj

    utvari, samo vlastitim očima! Tako mi je trebao taj etrurski sarkofag i njegovo

   značenje! Nada da ćemo sve što odnekud protiv nas krene i predodređeno je za pobedu,

   ipak na nogama izdržati. I neću izgubiti veru. I smeje se onaj, koji se zadnji smeje. I

   čuvajmo život dokle god je moguće, možda i nešo duže. I ako ništa drugo i nigde

   drugde, kada nas više ne bude, neka se naša isušena lobanja smeje iz dubine. I briga

   nas, briga nas za smrt.

                                                                              Prevod: Fehér Illés (Ileš Feher)