Émile Verhaeren Le vent – A szél – The wind



Émile Verhaeren (1855 – 1916)

Illustration: A. Rackham

Le vent

Sur la bruyère longue infiniment,

Voici le vent cornant Novembre ;

Sur la bruyère, infiniment,

Voici le vent

Qui se déchire et se démembre,

En souffles lourds, battant les bourgs ;

Voici le vent,

Le vent sauvage de Novembre.

Aux puits des fermes,

Les seaux de fer et les poulies

Grincent ;

Aux citernes des fermes.

Les seaux et les poulies

Grincent et crient

Toute la mort, dans leurs mélancolies.

Le vent rafle, le long de l'eau,

Les feuilles mortes des bouleaux,

Le vent sauvage de Novembre ;

Le vent mord, dans les branches,

Des nids d'oiseaux ;

Le vent râpe du fer

Et peigne, au loin, les avalanches,

Rageusement du vieil hiver,

Rageusement, le vent,

Le vent sauvage de Novembre.

Dans les étables lamentables,

Les lucarnes rapiécées

Ballottent leurs loques falotes

De vitres et de papier.

- Le vent sauvage de Novembre ! -

Sur sa butte de gazon bistre,

De bas en haut, à travers airs,

De haut en bas, à coups d'éclairs,

Le moulin noir fauche, sinistre,

Le moulin noir fauche le vent,

Le vent,

Le vent sauvage de Novembre.

Les vieux chaumes, à cropetons,

Autour de leurs clochers d'église.

Sont ébranlés sur leurs bâtons ;

Les vieux chaumes et leurs auvents

Claquent au vent,

Au vent sauvage de Novembre.

Les croix du cimetière étroit,

Les bras des morts que sont ces croix,

Tombent, comme un grand vol,

Rabattu noir, contre le sol.

Le vent sauvage de Novembre,

Le vent,

L'avez-vous rencontré le vent,

Au carrefour des trois cents routes,

Criant de froid, soufflant d'ahan,

L'avez-vous rencontré le vent,

Celui des peurs et des déroutes ;

L'avez-vous vu, cette nuit-là,

Quand il jeta la lune à bas,

Et que, n'en pouvant plus,

Tous les villages vermoulus

Criaient, comme des bêtes,

Sous la tempête ?

Sur la bruyère, infiniment,

Voici le vent hurlant,

Voici le vent cornant Novembre.

Illustration : eau-forte d'Armand Apol 

A szél

A végtelen vad réteken

novembert trombitál a szél,

a végtelen vad réteken

zúg-búg a szél,

garaboncásan útra kél

és mindig új haragba fúj,

zúg-búg a szél,

a vad novemberi szél.

A kútakon viharra vár

a vaslakat s a csiga, zár

csikordul,

az utakon viharra vár

a vaslakat s a csiga, zár

zordul

azt mondja, hogy halál.

A szél a vízen nyargalász,

levél röpül nyomába száz.

A vad novemberi szél,

a szél haragja szétszed

minden picinyke fészket;

vasvesszővel dörömböl,

agg lavinát tépáz, szilaj örömből,

üvölt a tél,

süvölt a szél,

a vad novemberi szél.

A nyomorult kis kalyibák

megfoltozott ablakja sír,

röpül a rossz újságpapír

a szél mível most galibát

─ A vad novemberi szél! ─

És mit se tudva az időről

a vén malom csak jár le-fel,

villanva kattog, kelepel,

a bús malom most szelet őröl,

a lisztje most a szél, a szél,

a szél,

a vad novemberi szél.

A régi pajta nyöszörög,

a vén templomtorony mögött

recsegnek régi cölöpök,

sóhajt a gátor, a sikátor a bátor

szél vad zajától,

a vad novemberi szél zajától.

A temetőn a sírkeresztek,

holtak kinyuló karjai

lehullanak, a fejfa reszket,

a szél, a szél csavarja ki,

a vad novemberi szél,

a szél,

halljátok, hogy sziszeg a szél,

boszorkánylakta út a cél,

fagyot fütyöl, dühvel tele,

remegjetek, tarol a szél,

a félelem és jaj szele.

Láttátok éjjel őt, ki oly vad,

letépte az égről a holdat,

remegtek rozoga faluk,

a megriadt nép nem aludt,

csak vakogott az ugaron,

mint a barom.

A végtelen vad réteken

bömböl a szél,

a vad novemberi szél.

Fordította: Kosztolányi Dezső

Le Coup de vent, tableau de Jean-Baptiste Camille Corot

The wind

Crossing the infinite length of the moorland,

Here comes the wind,

The wind with his trumpet that heralds November ;

Endless and infinite, crossing the downs,

Here comes the wind

That teareth himself and doth fiercely dismember ;

With heavy breaths turbulent smiting the towns,

The savage wind comes, the fierce wind of November !

Each bucket of iron at the wells of the farmyards,

Each bucket and pulley, it creaks and it wails ;

By cisterns of farmyards, the pulleys and pails

They creak and they cry,

The whole of sad death in their melancholy.

The wind, it sends scudding dead leaves from the birches

Along o'er the water, the wind of November,

The savage, fierce wind  

The boughs of the trees for the birds' nests it searches,

To bite them and grind.

The wind, as though rasping down iron, grates past,

And, furious and fast, from afar combs the cold

And white avalanches of winter the old,

The savage wind combs them so furious and fast,

The wind of November.

From each miserable shed

The patched garret-windows wave wild overhead

Their foolish, poor tatters of paper and glass,

As the savage, fierce wind of November doth pass !

And there on its hill

Of dingy and dun-coloured turf, the black mill,

Swift up from below, through the empty air slashing,

Swift down from above, like a lightning-stroke flashing,

The black mill so sinister moweth the wind,

The savage, fierce wind of November !

The old, ragged thatches that squat round their steeple

Are raised on their roof-poles, and fall with a clap,

In the wind the old thatches and pent-houses flap,

In the wind of November, so savage and hard.

The crosses and they are the arms of dead people

The crosses that stand in the narrow churchyard

Fall prone on the sod

Like some great flight of black, in the acre of God.

The wind of November !

Have you met him, the savage wind,

Do you remember ?

Did he pass you so fleet,

- - Where, yon at the cross,

The three hundred roads meet - -

With distressfulness panting,

And wailing with cold ?

Yea, he who breeds fears and

Puts all things to flight,

Did you see him, that night

When the moon he o'erthrew when the villages, old

In their rot and decay, past endurance and spent,

Cried, wailing like beasts, 'neath the hurricane bent ?

Here comes the wind howling, that heralds dark weather,

The wind blowing infinite over the heather,

The wind with his trumpet that heralds November !

Translated by Alma Strettell

 

Émile Verhaeren La joie – Az öröm – The silence

Émile Verhaeren (1855 – 1916)



La joie

Oh ces larges beaux jours dont les matins flamboient!

La terre ardente et fière est plus superbe encor

Et la vie éveillée est d'un parfum si fort

Que tout l'être s'en grise et bondit vers la joie.

Soyez remerciés, mes yeux,

D'être restés si clairs, sous mon front déjà vieux,

Pour voir au loin bouger et vibrer la lumière ;

Et vous, mes mains, de tressaillir dans le soleil ;

Et vous, mes doigts, de vous dorer aux fruits vermeils

Pendus au long du mur, près des roses trémières.

Soyez remercié, mon corps,

D'être ferme, rapide, et frémissant encor

Au toucher des vents prompts ou des brises profondes ;

Et vous, mon torse droit et mes larges poumons,

De respirer, au long des mers ou sur les monts,

L'air radieux et vif qui baigne et mord les mondes,

Oh ces matins de fête et de calme beauté !

Roses dont la rosée orne les purs, visages,

Oiseaux venus vers nous, comme de blancs présages,

Jardins d'ombre massive ou de frêle clarté !

A l'heure où l'ample été tiédit les avenues,

Je vous aime, chemins, par où s'en est venue

Celle qui recélait, entre ses mains, mon sort ;

Je vous aime, lointains marais et bois austères,

Et sous mes pieds, jusqu'au tréfonds, j'aime la terre

Où reposent mes morts.

J'existe en tout ce qui m'entoure et me pénètre.

Gazons épais, sentiers perdus, massifs de hêtres,

Eau lucide que nulle ombre ne vient ternir,

Vous devenez moi-même étant mon souvenir.

Ma vie, infiniment, en vous tous se prolonge,

Je forme et je deviens tout ce qui fut mon songe ;

Dans le vaste horizon dont s'éblouit mon oeil,

Arbres frissonnants d'or, vous êtes mon orgueil ;

Ma volonté, pareille aux noeuds dans votre écorce,

Aux jours de travail ferme et sain, durcit ma force.

Quand vous frôlez mon front, roses des jardins clairs,

De vrais baisers de flamme illuminent ma chair ;

Tout m'est caresse, ardeur, beauté, frisson, folie,

Je suis ivre du monde et je me multiplie

Si fort en tout ce qui rayonne et m'éblouit

Que mon coeur en défaille et se délivre en cris.

Oh ces bonds de ferveur, profonds, puissants et tendres

Comme si quelque aile immense te soulevait,

Si tu les as sentis vers l'infini te tendre,

Homme, ne te plains pas, même en des temps mauvais ;

Quel que soit le malheur qui te prenne pour proie,

Dis-toi, qu'un jour, en un suprême instant,

Tu as goűté quand même, à coeur battant,

La douce et formidable joie,

Et que ton âme, hallucinant tes yeux

Jusqu'à mêler ton être aux forces unanimes,

Pendant ce jour unique et cette heure sublime,

T'a fait semblable aux Dieux.

Az öröm

Ó, szép nap, villogó aranysugár!

Az ébredő, varázsos, büszke föld

erős, vad illata mindent betölt:

minden megittasul s örömre vár.

Ó, hála néktek, ti szemek,

hogy öregedő homlokom alatt

látásotok még tiszta, jó maradt,

s láthatjátok, ha messzi fény rezeg;

s hogy borzongtok a napon, ti kezek,

s ti ujjaim, aranyfényben fürödtök,

becézgetve aranyszínű gyümölcsöt,

ha utam itt a mályvák közt vezet,

és hála néked, testem,

hogy megmaradtál gyorsnak és erősnek,

ha véled fürge szelek kergetőznek;

és mellkasom, tenéked köszönöm,

és néked is, te táguló tüdőm,

hogy hegyeken vagy tengerparti esten

így isszátok az éles levegőt,

a világokat körüllebegőt.

Ó, szépség reggele, ó, csöndes ünnep!

A rózsa tiszta arcán harmat ül meg,

madarak, béke hirdetői, szállnak,

a kertben lenge fények, tömör árnyak.

Szeretlek most, ti nyári napsütötte

utak, mert egykor egy lány erre jött

s titkon kezében hozta sorsomat.

Szeretlek, messzi láp, s erdők, ti zöldek,

s a legmélyéig szeretem a földet,

hol halottaim porlanak.

Mindenben élek, ami áthatott,

te tiszta forrásvíz, te elvesző

kis ösvény, bükkfaerdő, fű, mező,

emlékeim, énemmé váltatok.

Határtalanná növök bennetek,

mi álmom volt, most mindaz én leszek;

a láthatáron fénylő messzeségben

aranyló fák, ti vagytok büszkeségem;

akaratom, mint gyűrűitek nőnek,

jó munkában acélozza erőmet.

Ti rózsák, akik viríttok a kertben,

hűs homlokomat közétek ha rejtem,

érintés rajta csók-szikrát csihol;

minden: simogatás, izzás nekem,

kéj, őrület, és megrészegedem

a világtól és száz alakban élek,

mindenben, ami tündökölve éled,

hogy szívem szent gyönyörben fölsikolt.

Ily mély, nagy elragadtatást ha érzel,

mely néked földöntúli szárnyat ad,

s te, ember, örök végtelenbe érsz fel,

panaszkodnod balsorsban sem szabad;

akármi fáj, te mindig mondd magadnak,

hogy egyszer, egy magasztos pillanatnak

a lüktető borzongást köszönöd,

hogy ízlelted az édes örömöt,

hogy megadatott néked az a boldog

fenséges óra, amikor a dolgok

ős lényegével önnön lelked egy lesz:

hasonlatossá tett az istenekhez.

Fordította: Urbán Eszter

The silence

Ever since ending of the summer weather.
When last the thunder and the lightning broke,
Shatt'ring themselves upon it at one stroke,
The Silence has not stirred, there in the heather.

All round about stand steeples straight as stakes,
And each its bell between its fingers shakes;
All round about, with their three-storied loads,
    The teams prowl down the roads;
All round about, where'er the pine woods end,
The wheel creaks on along its rutty bed,
But not a sound is strong enough to rend
    That space intense and dead.

Since summer, thunder-laden, last was heard.
The Silence has not stirred;
And the broad heath-land, where the nights sink down
Beyond the sand-hills brown.
Beyond the endless thickets closely set,
To the far borders of the far-away.
    Prolongs It yet.

Even the winds disturb not as they go

The boughs of those long larches, bending low
    Where the marsh-water lies,
In which Its vacant eyes
Gaze at themselves unceasing, stubbornly.
Only sometimes, as on their way they move,
The noiseless shadows of the clouds above.
Or of some great bird's hov'ring flight on high,
    Brush It in passing by.

Since the last bolt that scored the earth aslant,
Nothing has pierced the Silence dominant.

Of those who cross Its vast immensity,
Whether at twilight or at dawn it be,
There is not one but feels
The dread of the Unknown that It instils;
An ample force supreme, It holds Its sway
Uninterruptedly the same for aye.
Dark walls of blackest fir-trees bar from sight
The outlook towards the paths of hope and light;
    Huge, pensive junipers
Affright from far the passing travellers;
Long, narrow paths stretch their straight lines unbent.
Till they fork off in curves malevolent;
And the sun, ever shifting, ceaseless lends
Fresh aspects to the mirage whither tends
    Bewilderment

Since the last bolt was forged amid the storm,
The polar Silence at the corners four
Of the wide heather-land has stirred no more.

Old shepherds, whom their hundred years have worn
To things all dislocate and out of gear,
And their old dogs, ragged, tired-out, and torn.
Oft watch It, on the soundless lowlands near,
Or downs of gold beflecked with shadows' flight,
Sit down immensely there beside the night.

Then, at the curves and corners of the mere.
    The waters creep with fear;
The heather veils itself, grows wan and white;
All the leaves listen upon all the bushes,
And the incendiary sunset hushes
Before Its face his cries of brandished light.
And in the hamlets that about It lie.
Beneath the thatches of their hovels small
The terror dwells of feeling It is nigh.
And, though It stirs not, dominating all.
Broken with dull despair and helplessness,
Beneath Its presence they crouch motionless,
As though upon the watch--and dread to see.
Through rifts of vapour, open suddenly
At evening, in the moon, the argent eyes
    Of Its mute mysteries.

Translated by Alma Strettell