Robert Browning
(Camberwell 7 May 1812 – Venice 12 December 1889)
James Lee asszonya
I - James Lee asszonya az ablaknál ül s beszél
I.
Csak egy nap, Szivem,
S milyen más a világ!
Nap süt - hidegen,
Daltalanok a fák;
Eltünt a szél,
Komor ég dühe vág:
Nyár volt s jön a tél.
II.
Nézz rám! Te is e
Forgást követed?
Mondd, bízhatom-e?
Mit rejteget
A drága rév,
Mire vált szived,
Ha fordul az év?
III.
Te férfi vagy, és
A szerelmesed én:
Fészken - repesés,
Hattyú - tó tükörén;
S neked - én: (ó, siess!)
Hajolj fölém,
Karodba vehess.
II - A kandallónál
I.
Hajók roncsa táplál, tüzünk?
E tölgy s fenyő?
Gond, baj, mit csak félig érthetünk,
Halott-sivár,
Megül ma már,
Keserü francia partvidék!
Hány hajós tette fel életét...!
Mint én, a nő.
II.
Vörös fényként loboghat e tűz
A tengeren:
Nézi-e hajós, kit vihar űz,
S ázott-fagyott,
Az ablakot?
Sziszegve irígyli-e, gyűlöli-e,
Hogy egy otthon e fény, hogy jó melege
Neked s nekem?
III.
Hajósnép, Isten óvna bár!
Átok, ne fogj!
Hány hajót biztos réve zár,
S már rozsda csak,
Korhadt kacat,
Mig szunnyadt szivünk, a szú belül
Elrágta - két halál közül
Melyik a jobb?
IV.
Ki élt itt, mondd, kettőnk előtt?
Sok régi pár.
Lesték-e vajon e hajdani nők
Szerelmesük,
Kit egykor velük
Jó szél röpitett - (no, sziszegjetek!)
Mert - észre se veszed, a deszka recseg
S pokolra tár.
III - A ház előtt
I.
A fecske kiülteti kicsinyeit
S a víz fele néz:
Kígyózva, olajosan gyürüzik
A parti rész,
De sötétlik a mélyvíz, villog tarajostól -
"Elhágy a szerencse, marad csak a rossz sors" -
Ha! a szél panaszos jaja egyre süvit!
II.
Hogy nyúlt fügefánk! föl, a sós levegőben!
Most - ujjai zárva.
A világ remegett tenyerén-levelében:
Nyár ragyogása.
De arany dele múlt, kifakult azóta,
Hogy fonnyad a szőlő, döfve karókra!
És fonnyad a szívem, lelkem erőtlen.
III.
S mégis, itt vagyunk: dús szeretők, te meg én,
Van mindenünk,
Ház: négy szoba; föld: rőt, vad televény,
Terem nekünk;
Hol gazt a falánk nyúl alig talál,
Most az is esemény, ha egy szarka leszáll;
Ködképek, tünve November egén.
IV.
Mért terjed a fagy? Milyen útra kél
A szív, melyet
Isten kegye éltet, száz színt cserél
S lehel életet
- Sokasítva magát - hidegbe, sötétbe?
Ó, méltón élj s szeress, tűrő, bátor legyél te!
Mit a Nyár frigye köt, hadd oldja a Tél!
IV - A tengerparton
I.
Most szólok veled - ez nem panasz,
Csak vita, érvelés.
Szerelmem akartad - ugye, eddig igaz?
S szerelmem lettél s vagy ma is az;
De mivé lett mind az egész?
II.
Nekem Te - másképp, mondd, lehet-e?
A világ voltál - s mi több:
- Mert csal a szerelmes szeme! -
E világ dicsfénye, Istene,
Ki elébb csak puszta rög.
III.
Rög, puszta rög, gyarló, igen!
Vagy túlzok, tévedek?
Gyengéid érdemnek hiszem?
S hogy csak bőség van, inség sosem?
Elfojtom itéletemet?
IV.
Ó nem, Szerelmem! nem így, ne félj!
Tudtam, mi vagy: gyenge rög,
Ugar, hol dudvát hajt a mély,
Sok felburjánzó szenvedély,
S pár jó mag a gyom között.
V.
S így voltál enyém és én a tiéd -
Ugye tudtad - bármi hibád;
Ápolva olajfát s szőlővenyigét,
Várva olaj s bor dús örömét -
Mint az Írásban állt.
VI.
S kudarcuk mit bizonyít, no ládd,
Hogy elmaradt mind e jó?
"E férfi nekem így is: egy világ,
Ha gyom, ha virág: egyik legalább,
Nem! mind szeretnivaló!
VII.
S lám, mégis: rosszra vált, hogy ilyen
Elnézőn szeretek,
S míg várok, vénülök, azt hiszem;
Mily régi e dal! szomorú esetem
Új dal témája lehet:
VIII.
"Hogy e víg szerelem gyors szárnyra kel,
Gyanítva kötelékeket:
Bölcs voltam, s vágyad ez űzte el,
Majd friss, szerető szempárra lel -
Hogy messzebb nézne? Minek?
V - A sziklán
I.
A hantra dűlve
Néztem a sziklát -
Az ár kikerülte;
S a fű is alattam: hant röge inkább -
Halott, gyökeréig; nem maradt
Tétlen a nyári nap.
II.
A szikla alélt
Üllő-csupaszon;
Nem lelsz ily acélt!
Szárazra kisült; se csigahéj, se gyom.
Szine tűz, de a szive jégben áll:
Szirt-oltárod, Halál!
III.
S ami szökdösött,
A hant tetején,
Nem is csöpp tücsök:
De vértes, acélsisakos csatamén!
Mesebeli mágus küld ily lovagot,
Tündér-kék szárnya ragyog.
IV.
S a napszítta kövön
- Mintha fáklyából! -
Szikrányi öröm:
Két piros pillangó-szárny lángol.
A hant helyett, rút szikla helyett,
Nézd: kék-piros csoda lett.
V.
Nem épp ilyen
Az emberi szív?
Éget - hidegen,
Emészti sivár magánya, amíg
Ily kék-piros édes tűz - nem övé! -
Szerelem libben fölé!
VI – Könyvvel, a sziklák tövében
I.
"Jajongsz, szél? Nem nyugszol, békételen?
Ki kell a másikának, te vagy én?
Kínban vergődsz, béklyóba vert elem,
S ha szólítlak, hangom: remény,
Rabságod elűzhetem?
II.
Vagy szótlan vergődsz, igazságra várva
S ügyed rámbizod? Vigyázz, azt hiszem,
Nincs szó ily kínra írnak, a hit ára:
Hamisság; balga szerelem:
Hiú remény döbben magára;
III.
Ez mind - miénk; de nincs hang, fájdalomra,
Mely a tiednél tépettebb lehetne:
Mert mondd, jajszó nélkül megtébolyodna
Bárki, ha szert tehetne
Kínjához pátoszodra?
IV.
Sok sóhajból mit próbálsz? melyiket?
Mely az apáca kék, szederjes ajkát
Lassan felnyitja - lelkeként lebeg
S nyújtózik a test, szétrugva a szalmát,
Amelyen didereg;
V.
Milyen sudár volt! - s megtört; hitted-e?
Hervadt ajka szétnyílt, egymásba mélyedt
Tíz ólom-szin köröm: tíz kés hegye;
Nyirkos tenyér. És csönd: a lélek
Búcsúüzenete.
VI.
Ó, szél! - vagy inkább - hogy segítsz nekem -
Szándékod úgy értsem? Mint a kutya itt a
Parton, mely egykor szembe jött velem,
A koncot elutasitotta
S csak nyalta nyüszítve kezem?"
VII.
Ez - s annyi más - egy ifju büszkesége,
Aki minden hibáján és kudarcán
- Inség, ha jő, szégyen, ha hull fejére -
Példát lát s így okulván
Megy új veszélyre:
VIII.
Példát, követni-készet, önmagában?
Ó, többet ennél! kezdőként rajongva,
Kedvét kettőzni kell jel-olvasásban,
Minden kis részletet kibontva:
Az istenit - csirában.
IX.
Ő tudja, mit jelent a vereség
S a többi! ő, ki veretlen maradt:
Kudarc, szégyen - csak próbatétel épp,
Ő: dicső - örök fény alatt
Túlfényli szinterét.
X.
Hát így itéld meg, mit nyög, érti-e,
Mit nyög a szél - megfejti ifju hév?
Mert gyötrelmek számláját nyujtja be
Sok kedves, szelid év
- Lelkünk próbaköve;
XI.
S egy nyári hajnalon, épp kél a nap
Mozdulatlan nyugalomban körülnéz
És lát csodás, idegen partokat -
Te félhomály! te égi tűzvész!
- S kiolt egy pillanat -
XII.
S fönn már szél támad a szőlők között,
S mi mást suttogna ily halkan: Ime,
Változás rezdül, hálója örök
- A Szépség félmult ideje -,
Bevégzi örömöd.
XIII.
Semmi nem marad ugyanaz: sivár
Vigasz, hogy egyre jobb lesz, hogyha: más.
Bár kincsén, mit szivünk magába zár
Ne fogna többé változás!
De - mindhiába már.
XIV.
Csak így, világ? Ó, ez régi keserved!
Dallam: hullámára élünk-halunk.
Sodródj hát, ember; örvendj, hogy emelkedsz,
Hogy új jő, még-nem-unt,
S hogy nem zárul be lelked!
XV.
Új a kérdés; s a válasz: semmi nem
Tarthat örökké. Szól s sóhajt a szél. S mi -
Békén - vele: az élet már ilyen;
S hogy - próba-e? értem-e? Isten érti.
Én csak elviselem.
XVI.
Mily kár! nincs rá mód, bevésni a lélek
Tenyerébe a szépet s jót, midőn
Miénk. Csak a halál hulláma érhet.
Ó jaj, ha felkorbácsolja időnk!
Hull, s még előbb, mit éltet.
VII - A sziklák között
I.
Jó barna, öreg Föld: gigász-mosolyod
Ez az őszi reggel. Vén csontjaidat
Rakod a napra, nyújtózik boka, térd:
Víz vidám fodraival locsolod.
És hallgatod, kő felett, ég alatt
A fehérmellű lile énekét.
II.
S mily igaz, mily bölcs; jól teszi e vénség,
Hogy mosolyog éltünk bolond sorára.
Ha csak hozzád méltót szeretni bírnál,
Szived nem győzné tenger nyereségét:
Kínod legyen e bűnös lét kovásza!
Add magad Föld-anyánknak! égi díj vár!
VIII - A rajztábla mellett
I.
"Ahogy két kéz hasonlatos..."
Akárki mondta, dőreség,
Nem érti, hiába tudós,
Isten szavát s szeretetét,
Ahogy mintázta e kezet,
Melyet, ím, én dicsérhetek.
Minden dicsérhető csodán
Túl, bár elsajátitanám,
Mi e gyors, jó kézben - szeretet!
"Ahogy két kéz hasonlatos..."
Ki ezt mondta, mit ért ahhoz;
A szív egy percet hogy követ,
Szépségét! - szárnyalóan édes
S szédítő végtelen a véges!
Néztem s rajzoltam e kezet,
S tanultam s rajzoltam megint;
Hány boldog perc ellüktetett!
S lelkemben volt szépsége mind,
S egy látomás, mely arra int:
"Töröld le - s újra kezdheted,
Csókkal átlényegítheted."
S már piros krétám ajkamon -
Lelkem, segíts, ha szám erőtlen! -
Csókom élessze holt mezőben
A Szépséget, mely - fájdalom! -
Elperegne holt ujjakon.
II.
Agyagforma, tökéletes;
Egy kéz, mely élt - s már rég halott;
Gyűrűt sejt rá a képzelet,
Hercegnőét, s így tudhatod:
Egy mester lelt itt a vele
Rokon-büszkére: két magányos;
Géniusz hullt itt föld fele,
Ceruza nem fog ily talányos
Szépséget! - szárnyalóan édes,
Széditő végtelen a véges.
Réges-rég ez az isten - mint én,
A féreg -, ki-ki a maga szintjén,
Tanult s vágyott, rajzolt s szeretett,
Rajzolt, tanult s szeretett megint;
Hány boldog perc ellüktetett!
S a Szép - áradt lelkébe mind
S mit elcsukló művészete
Fel nem ért - gyűrűt vont e kézre,
S látja a képzelet szeme -
Mint ritka frígy megszentelése:
Itt - egy kudarc beismerése,
A mennyben - méltó jegyese.
III.
Itt: a kislány, durva kezű;
Ott: a hideggé gyúrt agyag -
Megkaptam leckém, egyszerű
Amit hús és vér összead.
Egy kéz - csak szépség? szín s alak?
S ha úgy érezné, hogy sivár
Vagy mindahhoz, mit lelke vár
S meg nem válthat s te sem magadat:
Da Vinci - félrelökne már?
Hallom, nevet, aggályomon:
"Hogy nekibúsult e bolond!
A szépség - így véli e nő -
Rég-, vagy sosem-volt alkalom,
Mert nincs szépség, mely mérhető
- E durva paraszt kézhez. Ez - Ő!
»Művészet s tanulás - hiuság! «
Így szólsz te! De nem én, nem ám!
Eldobtam gyarló ceruzám
S hosszú, türelmes éveken át
Tanulmányoztam: rezdülő
Hús, csont, ideg hogy működik,
Míg drapériái fedik.
S bár művemben e sok erő
Játékából csak egy is elő-
Tűnne, melytől csont, hús, ideg
S a legdurvább emberi kéz
Oly méltó tárgy lesz, oly egész,
Hogy egy életen át figyelheted!
De a világ s szűk perc-tere
Ily kegyelmet megadhat-e?
A rész előbb, s az egész utána!
Ki vagy, fukar lelkű? mi rázza
Satnya tested, hogy így zokog?
»A vágy - sorsom szigoru gyásza;
Vagy szeretnek - vagy meghalok.«
E paraszt kéz, mely nem pihen,
Gyapjút, ha fon, kovászt, ha gyúr,
Nyers, durva kéz, hogy éli túl
Tűnt szépségét?" Én esztelen!
Menj, kislány, vidd durva kezed.
Leckém! örökre értelek.
IX - A fedélzeten
I.
Mért emlékeznél rám? Hiszen
Egy szóm nem volt könnyed s kecses,
Mit is kivánnál vissza - velem?
Feledj; nem voltam érdekes.
Elhagylak most. Szabad vagy; legyen.
II.
Cserébe valld be te is nekem:
Volt közös lángunk! S bár zárva szived -
Mily kérés! - Egy kulcsért - szerelem! -
Kinyithatnád, mig olyan leszek,
Amilyennek Téged lát szemem.
III.
Mert akkor nem számítana, nem
Hogy én voltam a rút; mint két kicsi mák,
Egyformák lennénk teljesen;
S ez így van, mióta a világ -
De add, tovább merengenem.
IV.
Úgy élni benned, oly teljesen,
Mint te - bennem! - ma is megremegek!
Szavadra derült-borult szinem,
S kezed, ha moccant. - Tengerek
Túljáról vezeti ma is kezem!
V.
Ha rám gondolva - hogy ver szivem! -
Egy arcot látnál, ahogy én
A tied látom, oly fényesen,
S rándulna száj- s szemöldök ivén
Elcsukló szavad: "Egyetlenem!"
VI.
Hogy az élet volt a szerelem
S viszont - most valld be, ne tagadd;
Lélegzeted - nyugvóhelyem;
Szenvedély, hogy lessem szavad;
S hogy hulltom lábadhoz legyen.
VII.
Ha ily szerelmed sejtenem
Szavad- s nézésedből lehetne!
- Mert így múlik el életem:
Szavadra s nézésedre lesve -
S hihetném: "Lelkünk egy elem..."
VIII.
S lennél hát, mint én: fénytelen,
Hajad durva, gyapjas, kopott,
Kezed: göcsört, te: én! - de nem
Bánnám én már, a boldogságba ott
Rég belehalnék, James Lee, igen!
Fordította: Tandori Dezső
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése