Robert Browning
(Camberwell 7 May 1812 – Venice 12 December 1889)
Painting by Edward Burne-Jones
Love among the ruins
Where the quiet-coloured end of evening smiles,
Miles and miles
On the solitary pastures where our sheep
Half-asleep
Tinkle homeward thro' the twilight, stray or stop
As they crop--
Was the site once of a city great and gay,
(So they say)
Of our country's very capital, its prince
Ages since
Held his court in, gathered councils, wielding far
Peace or war.
Now the country does not even boast a tree,
As you see,
To distinguish slopes of verdure, certain rills
From the hills
Intersect and give a name to, (else they run
Into one)
Where the domed and daring palace shot its spires
Up like fires
O'er the hundred-gated circuit of a wall
Bounding all
Made of marble, men might march on nor be prest
Twelve abreast.
And such plenty and perfection, see, of grass
Never was!
Such a carpet as, this summer-time, o'er-spreads
And embeds
Every vestige of the city, guessed alone,
Stock or stone--
Where a multitude of men breathed joy and woe
Long ago;
Lust of glory pricked their hearts up, dread of shame
Struck them tame;
And that glory and that shame alike, the gold
Bought and sold.
Now--the single little turret that remains
On the plains,
By the caper overrooted, by the gourd
Overscored,
While the patching houseleek's head of blossom winks
Through the chinks--
Marks the basement whence a tower in ancient time
Sprang sublime,
And a burning ring, all round, the chariots traced
As they raced,
And the monarch and his minions and his dames
Viewed the games.
And I know, while thus the quiet-coloured eve
Smiles to leave
To their folding, all our many-tinkling fleece
In such peace,
And the slopes and rills in undistinguished grey
Melt away--
That a girl with eager eyes and yellow hair
Waits me there
In the turret whence the charioteers caught soul
For the goal,
When the king looked, where she looks now, breathless, dumb
Till I come.
But he looked upon the city, every side,
Far and wide,
All the mountains topped with temples, all the glades'
Colonnades,
All the causeys, bridges, aqueducts,--and then
All the men!
When I do come, she will speak not, she will stand,
Either hand
On my shoulder, give her eyes the first embrace
Of my face,
Ere we rush, ere we extinguish sight and speech
Each on each.
In one year they sent a million fighters forth
South and North,
And they built their gods a brazen pillar high
As the sky
Yet reserved a thousand chariots in full force--
Gold, of course.
O heart! oh blood that freezes, blood that burns!
Earth's returns
For whole centuries of folly, noise and sin!
Shut them in,
With their triumphs and their glories and the rest!
Love is best.
Szerelem a romok között
Hol a pasztell-színű est mosolyg a tág
téren át,
árva síkon, hol megtérő juhaink
nyája ring
s cseng mélán az alkonyban vagy vesztegel,
míg legel –
város állott (szól a fáma) hajdanán,
nagy s vidám,
székhelyéül földünknek, s itt állt a trón
egykoron,
nagytanács ült egybe, béke s harc felett
dönthetett.
Most – e tájra egyetlen fa sem hajol,
jel sehol
mutatnia lejtőn, mit részekre szab
pár patak
nevet adva néki (másképp az egész
egybevész),
hogy a kastély lökte lángként égre itt
tornyait,
s nézte száz kapúju márvány védfalát,
melyen át
kart a karba, harcos könnyen elhaladt
egy tucat.
És a fű, nézd, nem volt dúsabb és üdébb
soha még!
Nyáridőn mint vastag szőnyeg szétterül,
rejtekül
régi romnak, nyomnak, hogy csak sejthető
kő s fatő –
ahol egykor kéj és könny közt nagy tömeg
lüktetett,
dicsőségtől, szégyentől a szív dagadt,
majd riadt,
s mindkettőnek volt aranyban megszabott
ára ott.
Most – a tornyocska, e síkon mely borong,
árva csonk,
rajt kapor nő, repkény üt ki oldalán
és csalán,
míg kidugja szép fejét a kankalin
résein –
jelzi, hol szökött fel büszkén egykoron
nagy torony,
szállt a versengő kocsik tüzes köre
körüle,
s nézték a király, kevély kegyeltjei
s hölgyei.
És tudom, hogy míg a pasztell-színű est
rám nevet,
s aklukba terelve csengős nyájaink
búcsut int,
s míg a lejtőt s csermelyt ólmos szürkeség
oldja szét –
egy mohó szemű, aranyló fürtü lány
vár reám
a toronyban, honnan hajtó leste rég
kegy jelét,
hol király állt, s hol ma ő áll szótlan így,
jöttömig.
Ám a felség széles, messzi városát
látta át,
erdők oszlop-csarnokát, templom-szegett
bérceket,
útat, hidat, vízvezetéket s a nép
tömegét!
Ha megjöttem, nem beszél a lány, csak áll,
karja már
vállamon, s arcom ölelve járja be
két szeme,
míg egymásba omlunk, és a szó s a szem
elpihen.
Észak- s délnek küldtek harcost légiót,
milliót,
Istenüknek réz-pillért emeltek ők,
ég-verőt,
s még maradt ezer szekér hiánytalan,
mind arany!
Ó szív! ó vér, mely megfagy, vér, mely lobog!
Századok
tébolyáért fizet a föld: bűnt s zavart!
Diadalt,
dicsőséget s mind efélét félrevess!
Csak szeress!
Fordította: Tótfalusi István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése