Illustration: d'Hubert Pauget
Mauvais sang
_____________
J'ai de mes ancêtres gaulois l'oeil bleu blanc, la cervelle étroite, et la maladresse dans la lutte. Je trouve mon habillement aussi barbare que le leur. Mais je ne beurre pas ma chevelure.
Les Gaulois étaient les écorcheurs de bêtes, les brûleurs d'herbes les plus ineptes de leur temps.
D'eux, j'ai: l'idolâtrie et l'amour du sacrilège; - oh! tous les vices, colère, luxure, - magnifique, la luxure; - surtout mensonge et paresse.
J'ai horreur de tous les métiers. Maîtres et ouvriers, tous paysans, ignobles. La main à plume vaut la main à charrue. - Quel siècle à mains! - Je n'aurai jamais ma main. Après, la domesticité mène trop loin. L'honnêteté de la mendicité me navre. Les criminels me dégoûtent comme des châtrés: moi, je suis intact, et ça m'est égal.
Mais! qui a fait ma langue perfide tellement, qu'elle ait guidé et sauvegardé jusqu'ici ma paresse? Sans me servir pour vivre même de mon corps, et plus oisif que le crapaud, j'ai vécu partout. Pas une famille d'Europe que je ne connaisse. -J'entends des familles comme la mienne, qui tiennent tout de la déclaration des Droits de l'Homme. - J'ai connu chaque fils de famille!
_____________
Si j'avais des antécédents à un point quelconque de l'histoire de France!
Mais non, rien.
Il m'est bien évident que j'ai toujours été race inférieure. Je ne puis comprendre la révolte. Ma race ne se souleva jamais que pour piller: tels les loups à la bête qu'ils n'ont pas tuée.
Je me rappelle l'histoire de la France fille aînée de l'Église. J'aurais fait, manant, le voyage de terre sainte; j'ai dans la tête des routes dans les plaines souabes, des vues de Byzance, des remparts de Solyme; le culte de Marie, l'attendrissement sur le crucifié s'éveillent en moi parmi mille féeries profanes. - Je suis assis, lépreux, sur les pots cassés et les orties, au pied d'un mur rongé par le soleil. - Plus tard, reître, j'aurais bivaqué sous les nuits d'Allemagne.
Ah! encore: je danse le sabbat dans une rouge clairière, avec des vieilles et des enfants.
Je ne me souviens pas plus loin que cette terre-ci et le christianisme. Je n'en finirais pas de me revoir dans ce passé. Mais toujours seul; sans famille; même, quelle langue parlais-je. Je ne me vois jamais dans les conseils du Christ; ni dans les conseils des Seigneurs, - représentants du Christ.
Qu'étais-je au siècle dernier: je ne me retrouve qu'aujourd'hui. Plus de vagabonds, plus de guerres vagues. La race inférieure a tout couvert - le peuple, comme on dit, la raison; la nation et la science.
Oh! la science! On a tout repris. Pour le corps et pour l'âme, - le viatique, - on a la médecine et la philosophie, - les remèdes de bonnes femmes et les chansons populaires arrangés. Et les divertissements des princes et les jeux qu'ils interdisaient! Géographie, cosmographie, mécanique, chimie!...
La science, la nouvelle noblesse! Le progrès. Le monde marche! Pourquoi ne tournerait-il pas?
C'est la vision des nombres. Nous allons à l'Esprit. C'est très-certain, c'est oracle, ce que je dis. Je comprends, et ne sachant m'expliquer sans paroles païennes, je voudrais me taire.
__________
Le sang païen revient! L'Esprit est proche, pourquoi Christ ne m'aide-t-il pas, en donnant à mon âme noblesse et liberté. Hélas! l'Évangile a passé! l'Évangile! L'Évangile.
J'attends Dieu avec gourmandise. Je suis de race inférieure de toute éternité.
Me voici sur la plage armoricaine. Que les villes s'allument dans le soir. Ma journée est faite; je quitte l'Europe. L'air marin brûlera mes poumons; les climats perdus me tanneront. Nager, broyer l'herbe, chasser, fumer surtout; boire des liqueurs fortes comme du métal bouillant, - comme faisaient ces chers ancêtres autour des feux.
Je reviendrai, avec des membres de fer, la peau sombre, l'oeil furieux: sur mon masque, on me jugera d'une race forte. J'aurai de l'or: je serai oisif et brutal. Les femmes soignent ces féroces infirmes retour des pays chauds. Je serai mêlé aux affaires politiques. Sauvé.
Maintenant, je suis maudit, j'ai horreur de la patrie. Le meilleur, c'est un sommeil bien ivre, sur la grève.
__________
On ne part pas. - Reprenons les chemins d'ici, chargé de mon vice, le vice qui a poussé ses racines de souffrance à mon côté, dès l'âge de raison - qui monte au ciel, me bat, me renverse, me traîne.
La dernière innocence et la dernière timidité. C'est dit. Ne pas porter au monde mes dégoûts et mes trahisons.
Allons! La marche, le fardeau, le désert, l'ennui et la colère.
A qui me louer? Quelle bête faut-il adorer? Quelle sainte image attaque-t-on? Quels coeurs briserai-je? Quel mensonge dois-je tenir? - Dans quel sang marcher?
Plutôt, se garder de la justice. - La vie dure, l'abrutissement simple, - soulever, le poing desséché, le couvercle du cercueil, s'asseoir, s'étouffer. Ainsi point de vieillesse, ni de dangers: la terreur n'est pas française.
- Ah! je suis tellement délaissé que j'offre à n'importe quelle divine image des élans vers la perfection.
Ô mon abnégation, ô ma charité merveilleuse! ici-bas, pourtant!
De profundis Domine, suis-je bête!
_________
Encore tout enfant, j'admirais le forçat intraitable sur qui se referme toujours le bagne; je visitais les auberges et les garnis qu'il aurait sacrés par son séjour; je voyais avec son idée le ciel bleu et le travail fleuri de la campagne; je flairais sa fatalité dans les villes. Il avait plus de force qu'un saint, plus de bon sens qu'un voyageur - et lui, lui seul! pour témoin de sa gloire et de sa raison.
Sur les routes, par les nuits d'hiver, sans gîte, sans habits, sans pain, une voix étreignait mon coeur gelé: "Faiblesse ou force: te voilà, c'est la force. Tu ne sais ni où tu vas ni pourquoi tu vas, entre partout, réponds à tout. On ne te tuera pas plus que si tu étais cadavre." Au matin j'avais le regard si perdu et la contenance si morte, que ceux que j'ai rencontrés ne m'ont peut-être pas vu.
Dans les villes la boue m'apparaissait soudainement rouge et noire, comme une glace quand la lampe circule dans la chambre voisine, comme un trésor dans la forêt! Bonne chance, criais-je, et je voyais une mer de flammes et de fumée au ciel; et, à gauche, à droite, toutes les richesses flambant comme un milliard de tonnerres.
Mais l'orgie et la camaraderie des femmes m'étaient interdites. Pas même un compagnon. Je me voyais devant une foule exaspérée, en face du peloton d'exécution, pleurant du malheur qu'ils n'aient pu comprendre, et pardonnant! - Comme Jeanne d'Arc! - "Prêtres, professeurs, maîtres, vous vous trompez en me livrant à la justice. Je n'ai jamais été de ce peuple-ci; je n'ai jamais été chrétien; je suis de la race qui chantait dans le supplice; je ne comprends pas les lois; je n'ai pas le sens moral, je suis une brute: vous vous trompez... "
Oui, j'ai les yeux fermés à votre lumière. Je suis une bête, un nègre. Mais je puis être sauvé. Vous êtes de faux nègres, vous maniaques, féroces, avares. Marchand, tu es nègre; magistrat, tu es nègre; général, tu es nègre; empereur, vieille démangeaison, tu es nègre: tu as bu d'une liqueur non taxée, de la fabrique de Satan. - Ce peuple est inspiré par la fièvre et le cancer. Infirmes et vieillards sont tellement respectables qu'ils demandent à être bouillis. - Le plus malin est de quitter ce continent, où la folie rôde pour pourvoir d'otages ces misérables. J'entre au vrai royaume des enfants de Cham.
Connais-je encore la nature? me connais-je? - Plus de mots. J'ensevelis les morts dans mon ventre. Cris, tambour, danse, danse, danse, danse! Je ne vois même pas l'heure où, les blancs débarquant, je tomberai au néant.
Faim, soif, cris, danse, danse, danse, danse!
Illustration: d'Hubert Pauget
_____________
Les blancs débarquent. Le canon! Il faut se soumettre au baptême, s'habiller, travailler.
J'ai reçu au coeur le coup de grâce. Ah! je ne l'avais pas prévu!
Je n'ai point fait le mal. Les jours vont m'être légers, le repentir va m'être épargné. Je n'aurai pas eu les tourments de l'âme presque morte au bien, où remonte la lumière sévère comme les cierges funéraires. Le sort du fils de famille, cercueil prématuré couvert de limpides larmes. Sans doute la débauche est bête, le vice est bête; il faut jeter la pourriture à l'écart. Mais l'horloge ne sera pas arrivée à ne plus sonner que l'heure de la pure douleur! Vais-je être enlevé comme un enfant, pour jouer au paradis dans l'oubli de tout le malheur!
Vite! est-il d'autres vies? - Le sommeil dans la richesse est impossible. La richesse a toujours été bien public. L'amour divin seul octroie les clefs de la science. Je vois que la nature n'est qu'un spectacle de bonté. Adieu chimères, idéals, erreurs.
Le chant raisonnable des anges s'élève du navire sauveur: c'est l'amour divin. - Deux amours! je puis mourir de l'amour terrestre, mourir de dévouement. J'ai laissé des âmes dont la peine s'accroîtra de mon départ! Vous me choisissez parmi les naufragés; ceux qui restent sont-ils pas mes amis?
Sauvez-les!
La raison m'est née. Le monde est bon. Je bénirai la vie. J'aimerai mes frères. Ce ne sont plus des promesses d'enfance. Ni l'espoir d'échapper à la vieillesse et à la mort. Dieu fait ma force, et je loue Dieu.
____________
L'ennui n'est plus l'amour. Les rages, les débauches, la folie, dont je sais tous les élans et les désastres, - tout mon fardeau est déposé. Apprécions sans vertige l'étendue de mon innocence.
Je ne serais plus capable de demander le réconfort d'une bastonnade. Je ne me crois pas embarqué pour une noce avec Jésus-Christ pour beau-père.
Je ne suis pas prisonnier de ma raison. J'ai dit: Dieu. Je veux la liberté dans le salut: comment la poursuivre? Les goûts frivoles m'ont quitté. Plus besoin de dévouement ni d'amour divin. Je ne regrette pas le siècle des moeurs sensibles. Chacun a sa raison, mépris et charité: je retiens ma place au sommet de cette angélique échelle de bon sens.
Quant au bonheur établi, domestique ou non... non, je ne peux pas. Je suis trop dissipé, trop faible. La vie fleurit par le travail, vieille vérité: moi, ma vie n'est pas assez pesante, elle s'envole et flotte loin au-dessus de l'action, ce cher point du monde.
Comme je deviens vieille fille, à manquer du courage d'aimer la mort!
Si Dieu m'accordait le calme céleste, aérien, la prière, - comme les anciens saints. - Les saints! des forts! les anachorètes, des artistes comme il n'en faut plus!
Farce continuelle! Mon innocence ferait pleurer. La vie est la farce à mener par tous.
___________
Assez! Voici la punition. - En marche!
Ah! les poumons brûlent, les tempes grondent! la nuit roule dans mes yeux, par ce soleil! le coeur... les membres...
Où va-t-on? au combat? Je suis faible! les autres avancent. Les outils, les armes... le temps!...
Feu! feu sur moi! Là! ou je me rends. - Lâches! - Je me tue! Je me jette aux pieds des chevaux!
Ah!...
- Je m'y habituerai.
Ce serait la vie française, le sentier de l'honneur!
d'Hubert Pauget illusztrációja
Rossz vér
Világoskék szememet, szűk agyamat és a harcban való esetlenségemet gall őseimtől örököltem. Ruházatomat éppoly barbárnak látom, mint az övékét. A hajamat azonban nem zsírozom.
A gallok koruknak legmaflább vadölői és gyepégetői voltak. Tőlük örököltem a bálványimádást és a szentségtörés kedvelését; - ó, minden bűnt, haragot, paráznaságot - a nagyszerű paráznaságot; - főleg pedig hazugságot és renyheséget.
Iszonyodom minden mesterségtől. Alávalók a mesterek és munkások, és mind paraszt. A tollforgató kéz egyet ér az eketartó kézzel. - Micsoda százada a kezeknek! - A kisujjamat se fogom megmozdítani soha. Aztán: a szolgaság túlságosan messzire visz. A kolduló tisztesség meggyötör. A gonosztevőktől undorodom, mint a heréltektől: én érintetlen vagyok - s nekem mindegy.
De ki tette oly álnokká a nyelvemet, hogy idáig vezette és oltalmazta renyheségemet? Teljes testi tétlenségben éltem mindenütt, henyébben, mint a varangyos béka. Nincs olyan család Európában, amelyet ne ismernék. - A magaméhoz hasonló családokra gondolok, amelyek mindent az Emberi Jogok kinyilatkoztatásának köszönhetnek. - Ismertem minden úrifiút!
___________
Ha őseim volnának a francia történelem bármely pontján!
De nem, nincsenek.
Egészen világos előttem, hogy mindig is alsóbbrendű fajhoz tartoztam. Nem bírom megérteni a lázadást. Az én fajtám csak rabolni kelt föl: mint a farkasok a baromra, amelyet nem öltek meg.
Franciaország történetét idézem, az Egyház legidősebb leányáét. Mint afféle falusi fickó, megtettem volna a szentföldi utat; a sváb síkságok országútjait, Bizánc látványát, Jeruzsálem bástyáit őrzöm a fejemben: a Mária-kultusz, a Megfeszített iránti érzékeny hódolat ezer profán tündérjáték közt támadt fel bennem. - Bélpoklosként ülök összetört csuprokon, a csalán közt, egy nap marta falnak a tövében. - Később lovasmartalócként táboroztam volna a német éjszakában, szabad ég alatt.
Ó és még valami: a boszorkányok szombatját egy vörös tisztáson aggokkal és gyermekekkel táncolom át.
Emlékezetem nem ér távolabb e földnél és a kereszténységnél. Szüntelenül magamat látom ebben a múltban. De mindig egyedül; családtalanul; s milyen nyelven beszélhettem én? Sohase látom magam Krisztus tanácsában; a püspökök tanácsában sem - akik Krisztus helytartói.
Ki voltam én az utolsó évszázadban? Csak a mában találok magamra. Nincsenek immár csavargók, se kóbor háborúk. Az alsóbbrendű faj mindent ellepett - a népet, amint mondják, az értelmet, a nemzetet és a tudományt.
Ó, a tudomány! Mindent visszavettek. A test és a lélek számára - szent útravalóul - ott az orvostudomány és a filozófia - a javasasszonyok gyógyszerei és a rendezett népdalok. S a fejedelmi mulatságok és a játékok, amelyeket eltiltottak! Geográfia, kozmográfia, mechanika, kémia!...
A tudomány, az új nemesség! A haladás. A világ előremegy! Mért ne pörögne?
Ez a számok látomása. A Szellem felé haladunk. Ez fölöttébb biztos, ez a jóslat, amit mondok. Én értem, s minthogy pogány szavak nélkül sem tudnám magam kifejezni, inkább hallgatok.
___________
A pogány vér visszatér! A Szellem közel van; miért nem segít rajtam Krisztus, nemességet és szabadságot adván lelkemnek? Jaj, az Evangélium messze már! Az Evangélium! Az Evangélium!
Úgy várok Istenre, mint egy ínyenc. Örökreszólóan alsóbbrendű fajból származom.
Itt vagyok az armorikai parton. Gyulladjanak föl esténkint a városok. Napomnak vége; elhagyom Európát. A tenger levegője perzseli tüdőmet, bőrömet távoli klímák cserzik. Úszni, a gyepet tiporni, vadászni s főképp dohányt színi; olyan erős égettbort inni, mint a fortyogó fém, ahogy ezek a drágalátos ősök csinálták a tűz körül.
Vasból vert tagokkal, barna bőrrel, szilaj tekintettel fogok visszatérni: külsőmről azt hiszik majd, hogy valami erős fajból származom. Aranyam lesz: dologtalan és durva leszek. A nők becézni szokták az ilyen forró égövekről megtérő rokkant duhajokat. Beleavatkozom a politikába. Meg leszek mentve.
Most átkozott vagyok, borzadok hazámtól. Legjobb lesz egy mélyet, részeget aludni a homokos parton.
___________
S az ember nem utazik. - A régi utakat rója ismét, elterhelve bűnömmel, a bűnnel, amely oldalamba vert fájdalmas gyökereit, mióta csak az eszemet tudom - s amely az egekbe nő, s korbácsol, legázol, mélybe húz engem.
A legnagyobb ártatlanság a legnagyobb félénkség. Így van. Nem szabad a világ elé vinnem undoromat és árulásomat.
Rajta! Menet, teher, puszta, unalom, harag.
Kihez szegődjem? Milyen állatot imádjak? Melyik szent képét rohanjam meg? Milyen szíveket rombolok össze? Milyen hazugságot kell elhinnem? Milyen vérben gázolnom?
Főleg az igazságtól kell őrizkedni. - A kemény élet, az együgyű elállatiasodás - a koporsó födelét szikkadt kézzel fölemelni, leülni, megfulladni. Így nincsen aggság, nincsenek veszélyek: a rémület nem francia dolog.
- Ó, annyira elhagyott vagyok, hogy tökélyre törő lendületemet bármely bálványképnek felajánlanám.
Ó, az én lemondásom, ó, az én csodálatos irgalmam! Mégis, itt lenn!
De profundis, Domine, együgyű vagyok!
___________
Mikor még kisgyerek voltam, megcsodáltam a konok fegyencet, aki mögött újra meg újra becsukódik a fegyház; meglátogattam a szállókat és fogadókat, amelyeket fölszentelhetett ott-tartózkodásával; az ő felfogásában láttam a kék eget és a virágzó mezei munkát; balsorsát szaglásztam a városokban. Erősebb volt ő, mint egy szent, értelmesebb, mint egy utazó - és ő, egyedül ő volt tanúja dicsőségének és értelmének.
Az országutakon, téli éjszakákban, éji szállás nélkül, ruha nélkül, kenyér nélkül - egy hang fogta marokra fagyos szívemet: „Gyöngeség vagy erő: itt vagy, tehát erő. Azt se tudod, hova mégy, azt se, miért mégy; lépj be mindenhová, felelj mindenre. Éppoly kevéssé fognak megölni, mintha hulla volnál.” Reggelre oly veszendő volt a tekintetem s oly halotti a magatartásom, hogy akikkel találkoztam, talán meg se láttak.
A városokban az utca sara hirtelen pirosnak és feketének tetszett, mint egy tükör, ha körbe leng a lámpa a szomszéd szobában, mint kincs az erdőn! Jó szerencsét! - kiáltottam föl, és láng- és füsttengert láttam az égen; és jobbra is, balra is, mennykövek milliárdja, kincsek lángoltak.
De a tobzódás és a nők barátsága tilos volt számomra. Egyetlen cimborám se volt. Elkeseredett tömeg előtt láttam magam, szemben a kivégző szakasszal, siratva, de meg is bocsátva a balsorsot, amelyet azok nem érthettek meg. - Mint Jeanne d’Arc - „Papok, tanárok, mesterek, tévedtek, ha engem az igazságszolgáltatásnak adtok át. Sose tartoztam ehhez a néphez; sohase voltam keresztény; abból a fajtából származom, amely énekelt a halálos gyötrelemben; nem értem a törvényeket; nincs erkölcsi érzékem, tudatlan fickó vagyok: tévedtek.”
Igen, az én szemem csukva van a ti világosságotok számára. Állat vagyok, néger. De talán van számomra menekülés.
Ti álcás négerek vagytok, őrültek, vadak, kapzsiak. Kereskedő, te néger vagy; hivatalnok, te néger vagy; tábornok, néger vagy; császár, vén viszketeg, néger vagy: a Sátán gyárából való égettbort ittál, amely után nem rótták le az adót. - Ezt a népet a láz és a rák lelkesíti. A gyöngék és aggok oly tiszteletre méltók, hogy kérik, főzzék meg őket. - A legokosabb: elhagyni ezt a kontinenset, ahol az őrület kószál, hogy túszokkal lássa el ezeket a szerencsétleneket. Én belépek Cham gyermekeinek igazi birodalmába.
Ismerem még a természetet? Ismerem magamat? - Szót se többet. A gyomromba temetem a halottakat. Kiáltás, dobpergés, tánc, tánc, tánc, tánc! Még az órát sem látom, amelyben a fehérek partra szállnak, és én a semmibe hullok.
Éhség, szomjúság, ordítás, tánc, tánc, tánc, tánc!
d'Hubert Pauget illusztrációja
___________
A fehérek partra szállnak. Ágyúszó! Meg kell keresztelkedni, ruhát ölteni, dolgozni.
Szívemet a kegyelem döfése érte. Ó, ezt nem láttam előre!
Nem tettem többé rosszat. Napjaim könnyedek lesznek, a megbánást megtakarítom. Lelkemet, amely csaknem meghalt a jó számára, s amelyben halottas gyertyaként lobban fel a komor fény, nem gyötrik immár a kínok. A jó családból való fiú sorsa: tiszta könnyekkel borított korai koporsó. A kicsapongás kétségkívül ostoba dolog, ostoba a bűn; a rothadást el kell dobni. De az óra csak a tiszta fájdalom percében fog elhallgatni! S elvisznek-e engem, mint egy gyermeket, hogy feledve minden nyomorúságot, játszadozzam a paradicsomban?
Gyorsan! Más élet is van? - Gazdagságban aludni képtelenség. A gazdagság mindig is nagyon közönséges volt. Csak Isten szerelme adja meg a tudás kulcsait. Látom, hogy a természet csak jóság színjátéka. Isten veletek, agyrémek, ábrándok, tévedések!
Angyalok tiszta éneke száll föl a megmentő hajóról: ez Isten szerelme. - Két szerelem! belehalhatok a földi szerelembe, bele az odaadásba. Lelkeket hagytam el, melyeknek szenvedése növekedni fog távozásomtól! Ti kiválasztotok engem a hajótöröttek közül; azok, akik itt maradnak, nem barátaim?
Mentsétek meg őket!
Az értelem megszületett számomra. A világ jó. Megáldom az életet. Szeretem testvéreimet. Ezek már nem gyermeki fogadkozások. Nem is a reménység, hogy megszökhetem az aggság és a halál elől. Isten nékem erőt ád, és én dicsérem az Istent.
___________
Az unalom már nem az én szerelmem. Dühöt, paráznaságot, őrületet - ezeknek minden rohamát és rombolását ismerem -, letettem immár minden terhemet. Becsüljük föl szédüldözés nélkül ártatlanságom nagyságát!
Én már nem volnék képes a megvesszőztetés vigaszát kérni. Nem hiszem, hogy elindultam Jézus Krisztussal, ipaként, egy lakodalomra. Nem vagyok értelmem foglya. Azt mondtam: Isten. A szabadságot akarom az üdvösségben: hogyan keressem? A léha vágyak elmúltak tőlem. Nincs szükségem odaadásra, nincs szükségem isteni szerelemre. Nem búsulok az érzékeny szívek százada után. Mindenkinek megvan a maga értelme, megvetése és könyörülete: az én helyem a józan ész mennyei lajtorjájának a csúcsán van.
S ami a megalapozott boldogságot illeti, hogy házi-e vagy sem... nem, nem tehetem. Nagyon is züllött és gyönge vagyok. Régi igazság: az élet a munkában virágzik. Én, az én életem nem elég súlyos, elröppen, és ott libeg messzi fönn, a Tett, a világnak e kedves pontja fölött.
Micsoda aggszűz leszek, annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem!
Ha Isten megadná nekem a mennyei, légies nyugalmat, az imát - mint a régi szentek. - A szentek, az erősek! a remeték, művészek, ahogy ma már nem is illik!
Állandó bohózat! Ártatlanságom megríkat. Az élet a bohózat, amelyet mindannyiunknak játszanunk kell!
___________
Elég! itt a büntetés. - Indulás!
Ó, ég a tüdő, lüktet a halánték! Az éj a szememben hömpölyög, ezen a napfényen keresztül! A szív... a tagok...
Hová? A csatába? Gyönge vagyok én! A többiek megelőznek. A szerszámok, a fegyverek... az idő!...
Tűz! Tűz énreám! Vagy megadom magam. - Gyávák! - Megölöm magam! Odavágódom a lovak lába elé!
Ó!...
- Meg fogom szokni.
Ez volna a francia élet, a becsület ösvénye!
Fordította: Kardos László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése