Forbáth Imre Románc – Romansa

Forbáth Imre – Imre Forbat

Böhönye, 1898. november 17. – Teplice, 1967. május 16.

Románc

Nagy sárga szemeiddel a napot csodálod s az elúszó felhőket

A folyóparton fekszel ajkaid között piros virággal

A világot nem érted, mely komplikált hidakat és mozdonyokat termel

S hideg geometriákat. A kezed az arcomon kutat kiváncsian

Szememet, szájamat tapintod, fogaimat számolod, nyelvemet húzogatod

majd saját testedet kutatod, csodálkozol kemény mellbimbóidon

Mik csiklandósak s barnák s a bodor hajzatot

Mely ellepi combjaid tövét s fölsikoltasz, hogy nálam nem minden olyan

Anyádra gondolsz, hullámokra, halakra, csillagokra

S hogy honnan származik a szerelem, szomorúságok és örömök

Nagy szemeidet tágra nyitva figyelsz, mint tigris a dzsungel sötétjét

Vagy mint gyermek figyel tüzet, mely egyre lángolóbb, őrültebb, vörösebb

Hogy énekel egyszerre minden : szél, folyam és felhők

Szétzilált hajunk összebogozódik, kezeink egymást fogvatartják

Hogy megálljon a föld, hogy el ne múljon a száguldó idő

A pipacsok vörös nyelvet öltögetnek, embermagasságra nőtt a gyom

Körülöttünk : térben, vérben és húsban egymáséi vagyunk

Magányosak, mint Ádám és Éva voltak e bolond ősi csillagon. . .

Elmúlt a láz, elernyedtek ágyékaink, lehervadt egymásról kezünk

Már idegenek vagyunk, külön ajkakkal és démonokkal

A folyóparton fekszel mozdulatlanul, ajkaid között piros virággal

Melyből néhány szirom lehullott – nagy sárga szemedet lankadtan lehunyod.

Romansa

Velikim, žutim očima se diviš suncu, plovećim oblacima,

Grickajući crven cvet odmaraš se na obali reke,

Ne shvataš svet koji komplikovane mostove i mašine stvara

I hladne geometrije. Ruke ti znatiželjno pretražuju

Moje lice, oči, usne opipavaš, zube brojiš, jezik povlačiš,

Pa vlastito telo ispituješ. Čudiš se tvrdim bradavicama

Koje su škakljive i smeđe i kudravoj kosi

Koja ti koren butina prekriva i vrisneš, kod mene nije sve tako.

Na majku misliš, na valove, ribe, zvezdano nebo,

I na to, odakle potiču tuga, radost i ljubav.

Raširenim, velikim očima promatraš, kao tigar tamu džungle,

Ili kao dete vatru koja sve više plamti, žari, postaje luđa

Kako svi zajedno pevaju: vetar, reka, oblaci,

Mešaju nam se raspuštene kose, naše ruke se zarobljeno drže,

Nek stane zemlja, nek se zaustavi prolaznost vremena,

Bulke crvene jezike plaze, oko nas do visine glave je narastao

Korov: sjedinjeni smo u prostoru, krvi, mesu

I samotni kao Adam i Eva na toj ludoj, prastaroj planeti…

Prošla je groznica, mlohava su nam nedra, s naših tela uvenulo otpadaju ruke,

Stranci smo već, razdvojenih usana i demona

Sa crvenim cvetom u usnama nepomično ležiš na obali reke,

Latice polako otpadaju – klonulo zatvaraš velike, žute oči.

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                            Családi kör, Novi Sad.