Fridrich Schiller
Marbach am Neckar, 10. November 1759. – Weimar, 9. May 1805.
Fridrich Schiller Der Ring des Polykrates – Polükratos gyűrűje – The Ring of Polycrates – Polikratov prsten
Der Ring des Polykrates
Er stand auf seines Daches Zinnen,
Er schaute mit vergnügten Sinnen
Auf das beherrschte Samos hin.
"Dies alles ist mir unterthänig,"
Begann er zu Ägyptens König,
"Gestehe, daß ich glücklich bin." -
"Du hast der Götter Gunst erfahren!
Die vormals deines Gleichen waren,
Sie zwingt jetzt deines Scepters Macht.
Doch Einer lebt noch, sich zu rächen;
Dich kann mein Mund nicht glücklich sprechen,
So lang des Feindes Auge wacht." -
Und eh der König noch geendet,
Da stellt sich, von Milet gesandt,
Ein Bote dem Tyrannen dar:
"Laß, Herr, des Opfers Düfte steigen,
Und mit des Lorbeers muntern Zweigen
Bekränze dir dein festlich Haar!
"Getroffen sank dein Feind vom Speere,
Mich sendet mit der frohen Märe
Dein treuer Feldherr Polydor -"
Und nimmt aus einem schwarzen Becken,
Noch blutig, zu der Beiden Schrecken,
Ein wohlbekanntes Haupt empor.
Der König tritt zurück mit Grauen.
"Doch warn' ich dich, dem Glück zu trauen,"
Versetzt er mit besorgtem Blick.
"Bedenk', auf ungetreuen Wellen -
Wie leicht kann sie der Sturm zerschellen -
Schwimmt deiner Flotte zweifelnd Glück."
Und eh er noch das Wort gesprochen,
Hat ihn der Jubel unterbrochen,
Der von der Rhede jauchzend schallt.
Mit fremden Schätzen reich beladen,
Kehrt zu den heimischen Gestaden
Der Schiffe mastenreicher Wald.
Der königliche Gast erstaunet:
"Dein Glück ist heute gut gelaunet,
Doch fürchte seinen Unbestand.
Der Kreter waffenkund'ge Schaaren
Bedräuen dich mit Kriegsgefahren;
Schon nahe sind sie diesem Strand."
Und eh ihm noch das Wort entfallen,
Da sieht man's von den Schiffen wallen,
Und tausend Stimmen rufen: "Sieg!
Von Feindesnoth sind wir befreiet,
Die Kreter hat der Sturm zerstreuet,
Vorbei, geendet ist der Krieg!"
Das hört der Gastfreund mit Entsetzen.
"Fürwahr, ich muß dich glücklich schätzen!
Doch," spricht er, "zittr' ich für dein Heil.
Mir grauet vor der Götter Neide;
Des Lebens ungemischte Freude
Ward keinem Irdischen zu Theil.
"Auch mir ist alles wohl gerathen,
Bei allen meinen Herrscherthaten
Begleitet mich des Himmels Huld;
Doch hatt' ich einen theuren Erben,
Den nahm mir Gott, ich sah in sterben,
Dem Glück bezahlt' ich meine Schuld.
"Drum, willst du dich vor Leid bewahren,
So flehe zu den Unsichtbaren,
Daß sie zum Glück den Schmerz verleihn.
Noch Keinen sah ich fröhlich enden,
Auf den mit immer vollen Händen
Die Götter ihre Gaben streun.
"Und wenn's die Götter nicht gewähren,
So acht' auf eines Freundes Lehren
Und rufe selbst das Unglück her;
Und was von allen deinen Schätzen
Dein Herz am höchsten mag ergötzen,
Das nimm und wirf's in dieses Meer!"
Und Jener spricht, von Furcht beweget:
"Von Allem, was die Insel heget,
Ist dieser Ring mein höchstes Gut.
Ihn will ich den Erinen weihen,
Ob sie mein Glück mir dann verzeihen,"
Und wirft das Kleinod in die Fluth.
Und bei des nächsten Morgens Lichte,
Da tritt mit fröhlichem Gesichte
Ein Fischer vor den Fürsten hin:
"Herr, diesen Fisch hab' ich gefangen,
Wie keiner noch ins Netz gegangen,
Dir zum Geschenke bring' ich ihn."
Und als der Koch den Fisch zertheilet,
Kommt er bestürzt herbeigeeilet
Und ruft mit hocherstauntem Blick:
"Sieh, Herr, den Ring, den du getragen,
Ihn fand ich in des Fisches Magen,
O, ohne Grenzen ist dein Glück!"
Hier wendet sich der Gast mit Grausen:
"So kann ich hier nicht ferner hausen,
Mein Freund kannst du nicht weiter sein.
Die Götter wollen dein Verderben;
Fort eil' ich, nicht mit dir zu sterben."
Und sprach's und schiffte schnell sich ein.
Er schaute mit vergnügten Sinnen
Auf das beherrschte Samos hin.
"Dies alles ist mir unterthänig,"
Begann er zu Ägyptens König,
"Gestehe, daß ich glücklich bin." -
"Du hast der Götter Gunst erfahren!
Die vormals deines Gleichen waren,
Sie zwingt jetzt deines Scepters Macht.
Doch Einer lebt noch, sich zu rächen;
Dich kann mein Mund nicht glücklich sprechen,
So lang des Feindes Auge wacht." -
Und eh der König noch geendet,
Da stellt sich, von Milet gesandt,
Ein Bote dem Tyrannen dar:
"Laß, Herr, des Opfers Düfte steigen,
Und mit des Lorbeers muntern Zweigen
Bekränze dir dein festlich Haar!
"Getroffen sank dein Feind vom Speere,
Mich sendet mit der frohen Märe
Dein treuer Feldherr Polydor -"
Und nimmt aus einem schwarzen Becken,
Noch blutig, zu der Beiden Schrecken,
Ein wohlbekanntes Haupt empor.
Der König tritt zurück mit Grauen.
"Doch warn' ich dich, dem Glück zu trauen,"
Versetzt er mit besorgtem Blick.
"Bedenk', auf ungetreuen Wellen -
Wie leicht kann sie der Sturm zerschellen -
Schwimmt deiner Flotte zweifelnd Glück."
Und eh er noch das Wort gesprochen,
Hat ihn der Jubel unterbrochen,
Der von der Rhede jauchzend schallt.
Mit fremden Schätzen reich beladen,
Kehrt zu den heimischen Gestaden
Der Schiffe mastenreicher Wald.
Der königliche Gast erstaunet:
"Dein Glück ist heute gut gelaunet,
Doch fürchte seinen Unbestand.
Der Kreter waffenkund'ge Schaaren
Bedräuen dich mit Kriegsgefahren;
Schon nahe sind sie diesem Strand."
Und eh ihm noch das Wort entfallen,
Da sieht man's von den Schiffen wallen,
Und tausend Stimmen rufen: "Sieg!
Von Feindesnoth sind wir befreiet,
Die Kreter hat der Sturm zerstreuet,
Vorbei, geendet ist der Krieg!"
Das hört der Gastfreund mit Entsetzen.
"Fürwahr, ich muß dich glücklich schätzen!
Doch," spricht er, "zittr' ich für dein Heil.
Mir grauet vor der Götter Neide;
Des Lebens ungemischte Freude
Ward keinem Irdischen zu Theil.
"Auch mir ist alles wohl gerathen,
Bei allen meinen Herrscherthaten
Begleitet mich des Himmels Huld;
Doch hatt' ich einen theuren Erben,
Den nahm mir Gott, ich sah in sterben,
Dem Glück bezahlt' ich meine Schuld.
"Drum, willst du dich vor Leid bewahren,
So flehe zu den Unsichtbaren,
Daß sie zum Glück den Schmerz verleihn.
Noch Keinen sah ich fröhlich enden,
Auf den mit immer vollen Händen
Die Götter ihre Gaben streun.
"Und wenn's die Götter nicht gewähren,
So acht' auf eines Freundes Lehren
Und rufe selbst das Unglück her;
Und was von allen deinen Schätzen
Dein Herz am höchsten mag ergötzen,
Das nimm und wirf's in dieses Meer!"
Und Jener spricht, von Furcht beweget:
"Von Allem, was die Insel heget,
Ist dieser Ring mein höchstes Gut.
Ihn will ich den Erinen weihen,
Ob sie mein Glück mir dann verzeihen,"
Und wirft das Kleinod in die Fluth.
Und bei des nächsten Morgens Lichte,
Da tritt mit fröhlichem Gesichte
Ein Fischer vor den Fürsten hin:
"Herr, diesen Fisch hab' ich gefangen,
Wie keiner noch ins Netz gegangen,
Dir zum Geschenke bring' ich ihn."
Und als der Koch den Fisch zertheilet,
Kommt er bestürzt herbeigeeilet
Und ruft mit hocherstauntem Blick:
"Sieh, Herr, den Ring, den du getragen,
Ihn fand ich in des Fisches Magen,
O, ohne Grenzen ist dein Glück!"
Hier wendet sich der Gast mit Grausen:
"So kann ich hier nicht ferner hausen,
Mein Freund kannst du nicht weiter sein.
Die Götter wollen dein Verderben;
Fort eil' ich, nicht mit dir zu sterben."
Und sprach's und schiffte schnell sich ein.
Polükrates gyűrűje
Fent állott palotája ormán,
szemét örvendve körbe hordván
a hódoló Szamosz felett:
"Minden enyém, föld, víz s a város
- szólt az egyiptomi királyhoz -
ismerd el: boldog lehetek".
"Kegyét az ég rád bőven ontja,
s aki veled tört hatalomra,
mind féli erőd jogarát.
De egy él és bosszút liheg még:
nem hiszem addig a szerencséd,
amíg ellenség les reád".
A király még be sem fejezte,
és hírnök üdvözli sietve
Milétoszból a zsarnokot:
"Lobogjon ünnepi, fehér láng
oltáridon, s friss babérág
övezze, uram, homlokod.
Dárdánk a pártütőt leszúrta:
e sikerrel köszöntet újra
hű hadvezéred, Polüdór..."
S mindkettőjük vérrel ijeszti,
mert egy jól ismert főt emel ki
egy sötét tál leple alól.
Elképed és hátrál a vendég:
"Mégse hidd hűnek a szerencséd -
szeme aggódás és zavar -
ne felejtsd: csalóka habon ring
flottád, s kétes rajta a sok kincs:
könnyen szétzúzza a vihar."
Még ki se mondta s zúgva tör föl
az ujjongás a kikötőből,
az egész város zeng bele:
mi messzi fűszert s aranyat hoz,
most tolong a hazai parthoz
a hajók árbócerdeje.
Elámul a királyi vendég:
"Ma jókedvében a szerencséd,
de álnokságát ne feledd.
A zord Kréta, vitéz hadával,
ide tart a tengeren által
és ostromzárral fenyeget."
Utolsó szava el se hangzik,
a hajóktól árad s viharzik
a nép és zúgja:" Diadal!
Kréta gályái zúzva, törve,
a szél a hadvészt elsöpörte,
csitulhat minden csatazaj!"
A vendégbarát szíve borzad:
"A szerencséd csodálatos nagy,
reszketek, hogy a bosszu gyors.
Dermeszt az irígy ég haragja,
halandónak még sohasem adta
kegyét zavartalan a sors!
Nekem is kedvezett az isten,
minden királyi tetteimben
siker sikert tetőzve ért:
de volt egy szép fiam, imádtam,
azt rabolták el, halni láttam,
ő volt az adó üdvömért.
Jó lesz hát, hogy megfuss a rossztól,
kérned a Láthatatlanoktól
mézedbe fanyar cseppeket.
Nem végzi jól, láttam elégszer,
akire mindig tele kézzel
szórnak áldást az istenek.
S ha nem hat rájuk az imádság,
fogadd meg barátod tanácsát
s a balsorsot magad idézd:
ami kincseid igaz éke,
hajítsd a tenger fenekére
szived legnagyobb gyönyörét."
S szólt Polükratész, szava reszket:
"Legdrágább kincsem és a legszebb
a szigeten ez a gyűrű.
Átadom az Erinnüszeknek:
szerencsémért tán vezekeltet...
Vesszen!...Nézd, máris elmerült."
S másnap, hogy az első sugár gyúl,
egy halász mosolyogva járul
ura elé az udvaron:
"Olyan halat fogott a hálóm,
amilyet soha még, királyom,
fogadd el, teneked hozom."
S a szakács, hogy felhasította
a halat, riadtan futott a
trónhoz, kiáltva boldogan:
"Nézd, uram, gyűrűd megtaláltam,
benne volt a nagy hal hasában,
óh, szerencséd határtalan!"
Irtózva fordul el a vendég:
"Halál volna, ha itt maradnék,
baráti szóm többé ne várd.
A végzet romlásod akarja -
futok, itt ne érjen a karja."
Szólt s nyomban hajóra szállt.
szemét örvendve körbe hordván
a hódoló Szamosz felett:
"Minden enyém, föld, víz s a város
- szólt az egyiptomi királyhoz -
ismerd el: boldog lehetek".
"Kegyét az ég rád bőven ontja,
s aki veled tört hatalomra,
mind féli erőd jogarát.
De egy él és bosszút liheg még:
nem hiszem addig a szerencséd,
amíg ellenség les reád".
A király még be sem fejezte,
és hírnök üdvözli sietve
Milétoszból a zsarnokot:
"Lobogjon ünnepi, fehér láng
oltáridon, s friss babérág
övezze, uram, homlokod.
Dárdánk a pártütőt leszúrta:
e sikerrel köszöntet újra
hű hadvezéred, Polüdór..."
S mindkettőjük vérrel ijeszti,
mert egy jól ismert főt emel ki
egy sötét tál leple alól.
Elképed és hátrál a vendég:
"Mégse hidd hűnek a szerencséd -
szeme aggódás és zavar -
ne felejtsd: csalóka habon ring
flottád, s kétes rajta a sok kincs:
könnyen szétzúzza a vihar."
Még ki se mondta s zúgva tör föl
az ujjongás a kikötőből,
az egész város zeng bele:
mi messzi fűszert s aranyat hoz,
most tolong a hazai parthoz
a hajók árbócerdeje.
Elámul a királyi vendég:
"Ma jókedvében a szerencséd,
de álnokságát ne feledd.
A zord Kréta, vitéz hadával,
ide tart a tengeren által
és ostromzárral fenyeget."
Utolsó szava el se hangzik,
a hajóktól árad s viharzik
a nép és zúgja:" Diadal!
Kréta gályái zúzva, törve,
a szél a hadvészt elsöpörte,
csitulhat minden csatazaj!"
A vendégbarát szíve borzad:
"A szerencséd csodálatos nagy,
reszketek, hogy a bosszu gyors.
Dermeszt az irígy ég haragja,
halandónak még sohasem adta
kegyét zavartalan a sors!
Nekem is kedvezett az isten,
minden királyi tetteimben
siker sikert tetőzve ért:
de volt egy szép fiam, imádtam,
azt rabolták el, halni láttam,
ő volt az adó üdvömért.
Jó lesz hát, hogy megfuss a rossztól,
kérned a Láthatatlanoktól
mézedbe fanyar cseppeket.
Nem végzi jól, láttam elégszer,
akire mindig tele kézzel
szórnak áldást az istenek.
S ha nem hat rájuk az imádság,
fogadd meg barátod tanácsát
s a balsorsot magad idézd:
ami kincseid igaz éke,
hajítsd a tenger fenekére
szived legnagyobb gyönyörét."
S szólt Polükratész, szava reszket:
"Legdrágább kincsem és a legszebb
a szigeten ez a gyűrű.
Átadom az Erinnüszeknek:
szerencsémért tán vezekeltet...
Vesszen!...Nézd, máris elmerült."
S másnap, hogy az első sugár gyúl,
egy halász mosolyogva járul
ura elé az udvaron:
"Olyan halat fogott a hálóm,
amilyet soha még, királyom,
fogadd el, teneked hozom."
S a szakács, hogy felhasította
a halat, riadtan futott a
trónhoz, kiáltva boldogan:
"Nézd, uram, gyűrűd megtaláltam,
benne volt a nagy hal hasában,
óh, szerencséd határtalan!"
Irtózva fordul el a vendég:
"Halál volna, ha itt maradnék,
baráti szóm többé ne várd.
A végzet romlásod akarja -
futok, itt ne érjen a karja."
Szólt s nyomban hajóra szállt.
Fordította: Szabó Lőrinc
The Ring of Polycrates
Upon his battlements he stood,
And downward gazed in joyous mood,
On Samos' Isle, that owned his sway.
"All this is subject to my yoke;"
To Egypt's monarch thus he spoke, -
"That I am truly blest, then, say!"
"The immortals' favor thou hast known!
Thy sceptre's might has overthrown
All those who once were like to thee.
Yet to avenge them one lives still;
I cannot call thee blest, until
That dreaded foe has ceased to be."
While to these words the king gave vent,
A herald from Miletus sent,
Appeared before the tyrant there:
"Lord, let thy incense rise to-day,
And with the laurel branches gay
Thou well may'st crown thy festive hair!
"Thy foe has sunk beneath the spear, -
I'm sent to bear the glad news here,
By thy true marshal Polydore."
Then from a basin black he takes -
The fearful sight their terror wakes -
A well-known head besmeared with gore.
The king with horror stepped aside,
And then with anxious look replied:
"Thy bliss to fortune ne'er commit.
On faithless waves, bethink thee how
Thy fleet with doubtful fate swims now -
How soon the storm may scatter it!"
But ere he yet had spoke the word,
A shout of jubilee is heard
Resounding from the distant strand.
With foreign treasures teeming o'er,
The vessels' mast-rich wood once more
Returns home to its native land.
The guest then speaks with startled mind:
"Fortune to-day, in truth, seems kind;
But thou her fickleness shouldst fear:
The Cretan hordes, well skilled in arms,
Now threaten thee with war's alarms;
E'en now they are approaching here."
And, ere the word has 'scaped his lips,
A stir is seen amongst the ships,
And thousand voices" Victory!"cry:
We are delivered from our foe,
The storm has laid the Cretan low,
The war is ended, is gone by!"
The shout with horror hears the guest:
"In truth, I must esteem thee blest!
Yet dread I the decrees of heaven.
The envy of the gods I fear;
To taste of unmixed rapture here
Is never to a mortal given.
"With me, too, everything succeeds;
In all my sovereign acts and deeds
The grace of Heaven is ever by;
And yet I had a well-loved heir -
I paid my debt to fortune there -
God took him hence - I saw him die.
"Wouldst thou from sorrow, then, be free
Pray to each unseen Deity,
For thy well-being, grief to send;
The man on whom the Gods bestow
Their gifts with hands that overflow,
Comes never to a happy end.
"And if the Gods thy prayer resist,
Then to a friend's instruction list, -
Invoke thyself adversity;
And what, of all thy treasures bright,
Gives to thy heart the most delight -
That take and cast thou in the sea!"
Then speaks the other, moved by fear:
"This ring to me is far most dear
Of all this isle within it knows -
I to the furies pledge it now,
If they will happiness allow" -
And in the flood the gem he throws.
And with the morrow's earliest light,
Appeared before the monarch's sight
A fisherman, all joyously;
"Lord, I this fish just now have caught,
No net before e'er held the sort;
And as a gift I bring it thee."
The fish was opened by the cook,
Who suddenly, with wondering look,
Runs up, and utters these glad sounds .
"Within the fish's maw, behold,
I've found, great lord, thy ring of gold!
Thy fortune truly knows no bounds!"
The guest with terror turned away.
"I cannot here, then, longer stay, -
My friend thou canst no longer be!
The gods have willed that thou shouldst die
Lest I, too, perish, I must fly" -
He spoke, - and sailed thence hastily.
And downward gazed in joyous mood,
On Samos' Isle, that owned his sway.
"All this is subject to my yoke;"
To Egypt's monarch thus he spoke, -
"That I am truly blest, then, say!"
"The immortals' favor thou hast known!
Thy sceptre's might has overthrown
All those who once were like to thee.
Yet to avenge them one lives still;
I cannot call thee blest, until
That dreaded foe has ceased to be."
While to these words the king gave vent,
A herald from Miletus sent,
Appeared before the tyrant there:
"Lord, let thy incense rise to-day,
And with the laurel branches gay
Thou well may'st crown thy festive hair!
"Thy foe has sunk beneath the spear, -
I'm sent to bear the glad news here,
By thy true marshal Polydore."
Then from a basin black he takes -
The fearful sight their terror wakes -
A well-known head besmeared with gore.
The king with horror stepped aside,
And then with anxious look replied:
"Thy bliss to fortune ne'er commit.
On faithless waves, bethink thee how
Thy fleet with doubtful fate swims now -
How soon the storm may scatter it!"
But ere he yet had spoke the word,
A shout of jubilee is heard
Resounding from the distant strand.
With foreign treasures teeming o'er,
The vessels' mast-rich wood once more
Returns home to its native land.
The guest then speaks with startled mind:
"Fortune to-day, in truth, seems kind;
But thou her fickleness shouldst fear:
The Cretan hordes, well skilled in arms,
Now threaten thee with war's alarms;
E'en now they are approaching here."
And, ere the word has 'scaped his lips,
A stir is seen amongst the ships,
And thousand voices" Victory!"cry:
We are delivered from our foe,
The storm has laid the Cretan low,
The war is ended, is gone by!"
The shout with horror hears the guest:
"In truth, I must esteem thee blest!
Yet dread I the decrees of heaven.
The envy of the gods I fear;
To taste of unmixed rapture here
Is never to a mortal given.
"With me, too, everything succeeds;
In all my sovereign acts and deeds
The grace of Heaven is ever by;
And yet I had a well-loved heir -
I paid my debt to fortune there -
God took him hence - I saw him die.
"Wouldst thou from sorrow, then, be free
Pray to each unseen Deity,
For thy well-being, grief to send;
The man on whom the Gods bestow
Their gifts with hands that overflow,
Comes never to a happy end.
"And if the Gods thy prayer resist,
Then to a friend's instruction list, -
Invoke thyself adversity;
And what, of all thy treasures bright,
Gives to thy heart the most delight -
That take and cast thou in the sea!"
Then speaks the other, moved by fear:
"This ring to me is far most dear
Of all this isle within it knows -
I to the furies pledge it now,
If they will happiness allow" -
And in the flood the gem he throws.
And with the morrow's earliest light,
Appeared before the monarch's sight
A fisherman, all joyously;
"Lord, I this fish just now have caught,
No net before e'er held the sort;
And as a gift I bring it thee."
The fish was opened by the cook,
Who suddenly, with wondering look,
Runs up, and utters these glad sounds .
"Within the fish's maw, behold,
I've found, great lord, thy ring of gold!
Thy fortune truly knows no bounds!"
The guest with terror turned away.
"I cannot here, then, longer stay, -
My friend thou canst no longer be!
The gods have willed that thou shouldst die
Lest I, too, perish, I must fly" -
He spoke, - and sailed thence hastily.
Translated by Anonimus in 1902
Polikratov prsten
On s vrha kule oči krepi
dok pokoreni Samos lepi
gleda, i zadovoljstvo sja.
„Sve to pred mojom silom kleče“,
mirisnom vladaocu reče,
„priznaj mi da sam srećan ja!“
„Milost bogova na te pala!
Pod skiptrom tvojim leže sada
svi što ti behu ravni pre.
Ali još jedan, da se sveti,
ostade; dok on bdi i preti,
ne velim da si srećan, ne“
Još kralj to sve ne izgovori,
a pred njima se glasnik stvori
od Mileta: „Nek lovor-splet
sad vlasi tvoje kao dika
ovenča, a sa žrtvenika
nebu nek dim se vine svet.
Dušmanin tvoj od koplja pade;
tvoj vojvoda Polidor dade
meni de vest donesem tu.“ –
Iz zobnice, na njinu stravu,
okrvavljenu, znanu glavu
izvuče, pa im pruži nju.
Ustuknu kralj, sav prožet jezom:
„Tu sreću gledaj sa oprezom“,
brižna će oka on na to,
„Znaj da u mora vere nema;
ko zna šta tvojoj floti sprema
podmukla bura, vreme zlo.“
I ne doreče kralj do kraja,
a prekide ga silna graja
s mora, i gromki odjek njen.
Noseći grdno blago tuđe,
u zavičajnu luku uđe
katarki šuma u taj tren.
Kraljevski gost se prenerazi:
„Danas te sreća prosto mazi,
ali se njenih ćudi boj.
Oružje vične kritske čete
morem ka ovom žalu lete
da rat u kraj unesu tvoj.“
Još kralj to rekav ne predahnu,
a s lađa tisuć ruku mahnu
i klicanja se prosu glas:
„Pobeda! kraj je ratu! Ura!
Rasturi kritske lađe bura
i beda mimoiđe nas!“
Gost kraljev s jezom sluša: „Zbilja,
štedra te sreća blagosilja,
al strepi, kraj će biti loš.
Ledi me zavist viših sila:
smrtnima data nije bila
nepomućena sreća još.
I meni nebo beše sklono:
pomagalo je vazda ono
svakom vladarskom činu mom. –
Al sina, nadu ponajveću,
uze mi bog, te svoju sreću
otkupih ljutom žrtvom tom.
Pa nećeš li da te jad skoli,
svevišnjoj sili ti se moli
da ti i bol uz sreću da.
Žalosno svršio je svako
kome je božja ruka tako
davala štedro blada sva.
Ne čuje l nebo molbe tvoje,
nesreću sam prizovi – to je
savet što želim da ti dam.
Što ti je između blaga svega
milije srcu od ma čega,
baci u morski ambis sam.“
Pretrnu tiran: „Draži mi je
taj prsten mimo sveg što krije
ostrvo ovo; zato ja
suđajama ću njega dati
da oproste meni sreću“ – pa ti
prsten put morskog vrže dna.
A kada sutra puče zora,
veseo jedan ribar s mora
pred tiranina dođe: „Tu
prekrasnu ribu što tu leži
ne videh dosad ja u mreži:
na dar ti, evo, nosim nju.“
Odneše ribu da se pori.
Al kuvar očas tu se stvori:
„Čuj, gospodaru, čujte svi!
Tvoj prsten – o, da srećne kobi! –
toj ribi nađoh u utrobi!
O, beskrajno si srećan ti!“
Gost se okrete s jezom tada:
„Prijatelj nisi moj od sada,
ne kroči više u tvoj dom.
Skup bogova tvoj život ište;
bežim, da i moje ne unište.“
Pa odjedri ka domu svom.
Prevod: B. Živojinović
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése