Victor Hugo
Besançon, 26. octobre 1790 – Paris, 22. may 1885
Victor Hugo: La mort De Gavroche
Nos morts
Ils gisent dans le champ terrible et solitaire.
Leur sang fait une mare affreuse sur la terre ;
Les vautours monstrueux fouillent leur ventre ouvert ;
Leurs corps farouches, froids, épars sur le pré vert,
Effroyables, tordus, noirs, ont toutes les formes
Que le tonnerre donne aux foudroyés énormes ;
Leur crâne est à la pierre aveugle ressemblant ;
La neige les modèle avec son linceul blanc ;
On dirait que leur main lugubre, âpre et crispée,
Tâche encor de chasser quelqu'un à coups d'épée ;
Ils n'ont pas de parole, ils n'ont pas de regard ;
Sur l'immobilité de leur sommeil hagard
Les nuits passent ; ils ont plus de chocs et de plaies
Que les suppliciés promenés sur des claies ;
Sous eux rampent le ver, la larve et la fourmi ;
Ils s'enfoncent déjà dans la terre à demi
Comme dans l'eau profonde un navire qui sombre ;
Leurs pâles os, couverts de pourriture et d'ombre,
Sont comme ceux auxquels Ézéchiel parlait ;
On voit partout sur eux l'affreux coup du boulet,
La balafre du sabre et le trou de la lance ;
Le vaste vent glacé souffle sur ce silence ;
Ils sont nus et sanglants sous le ciel pluvieux.
Ô morts pour mon pays, je suis votre envieux.
Halottaink
Félelmes, elhagyott mező a nyoszolyájuk.
Vérük iszonyatos tóba gyűlik alájuk,
keselyű tépi fel a testük belsejét;
kihűlt tetemeik, a füvön szerteszét,
torzak, szederjesek s ugyanoly rémitőek,
mintha villámcsapás sújtotta volna őket;
koponyájuk, akár egy süket kődarab;
szobrok a hó fehér szemfödele alatt;
a görcsbe merevült, elszáradt hullamarkok,
úgy tetszik, szívesen forgatnák még a kardot;
a nyelvük béna már, szemük kivájt üreg;
tétova álmaik dermedt tava felett
suhan az éjszaka; véresek, összetörtek,
mint kit gyalázatul ló farkához kötöttek;
nyüzsög rajtuk a sok hangya, pondró, bogár;
őket a föld öle félig elnyelte már,
akár a tengerár a süllyedő hajókat;
csontvázuk mészfehér, és napról napra korhad,
s Ezékiel szavát idézi föl nekünk;
vágott s szúrt sebeket láthat rajtuk szemünk,
a golyóroncsolás tátong legrémesebben;
dermesztő szél süvölt a dermedt, síri csendben;
csupasz tetemüket záporeső veri.
Irigylem sorsotok, hazám halottai.
Fordította: Kálnoky László
Naši mrtvi
Leže na tom strašnom polju u tišini.
Krv njina po zemlji grdnu lokvu čini;
Grozni kopci njima kljuju drob rasuti;
Po zelenom polju ti mrtvaci kruti,
Iskrivljeni, crni, liče – o užasa! –
Na nemani silne, zgromljene, bez glasa;
Lobanje im nalik kamenju su belom
Koje zima glača svojim lednim velom;
A ruka zgrčena, tavna im i svela
Ko da još na nekog mač dignut bi htela;
Bez glasa i vida leže u samoći;
Nad mrtvim i divljim snom teku im noći;
I imaju više uboja i ranâ
No tela konjima na rep rastrzana;
Po njima nebrojeni gladni mrav je pao;
I tonu do pola već u zemlju, kao
Brod provaljen neki u tamne dubine;
Kosti su im pune truleži i tmine,
Vidi se svud zjapi trag ćuleta ljuti
I zarez od sablje što ih raspoluti;
Preko te tišine pusti vetar briše,
Krvave i nage njih ne žali više
Niko, samo nebo ledenim suzama.
Mrtvi zemlje moje, ja zavidim vama.
Prevod: Vladeta Košutić
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése