Hervay Gizella
Makó, 1934. október 14. – Budapest, 1982. július 2.
Levél helyett
Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy kis ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
|
Umesto pisma
Kako je krasno: može se oglasiti i neizračunljivo je, kakav će odgovor stići. I može se desiti: možda naćićemo drugara, samo trebamo njegov jedini, nikad ponovljivi jezik naučiti. Samo trebamo ga prepoznati, prolazeći zemljine slojeve, prolazeći istoriska razdoblja trebamo stići tamo, gde je on on, gde je čitava vasiona on i osloviti ga.
Naći tu reč, koju je on tražio, ali nije našao,
makar mu je potrebna, da prolazeći zemljine slojeve, prolazeći istoriska razdoblja konačno stigne tamo gde je on on, gde je čitava vasiona on. Uzalud i smešno je prema njemu takve reči bacati, koje mi volimo, s time ga samo ranimo, jer kad ja kažem: mleko, velik orah vidim, preko krošnje komadiće neba, ispod stabla vrtni sto, u čaši mleko, sjaji mleko i okoliš. Ali moguće je da je u njegovom sećaju da nije dobio mleko, nije bilo dostupno, majka mu je u daljini bila i reč ga rani. Ali ako nađeš onu reč, koju traži! Biće ti drug i odgovoriće, i u njegovom odgovoru zasjaće izgubljena reč koja je iz tvog džepa još tokom detinjstva
bestraga nestala.
Kad bi našla! Nikad ne bi smela izgovoriti tu reč: volim te! Samo bi rekla: voz, jer možda je pored stanice stanovao i preko njegovih godina prelazili vozovi, donevši strah i žudnju za dalekim krajevima. Ili bi rekla: cigara, jer preko prozora voza izbacio kutiju cigara kad je pročišljenim plućima prema ljubav jurio.
Samo ga treba promatrati, njegove pokrete: sa rukom sad takav pokret pravi, kojeg samo taj zna, ko sa čitavim svom bićem kreće ili govori, ništa drugo mu nije odgovor samo to, ako se i ti prema njemu čitavim bićem okreneš.
Pored usta jedna tanka crta se seća, i u tvojim očima tako je vidljiva sramota da se okrene i zapali cigaru. S tvojom patnjom nikad ga ne možeš privući, na tvom licu su tragovi bola i glas ti je od prigušenog plača hrapav. Moraš svoje uspomene napustiti jer su iz pretpotopna doba, kad još čovek nije znao čoveku govoriti, samo udariti. Lice mi je plavim-zelenim masnicama pun, nisu me oslovili, samo su tukli i sad se moram oglasiti, moram naći one reči, koje su njemu potrebne. Uzalud moje reči govorim, ne mari.
Ali napravio je jedan pokret, prema tebi se okrenuo, kao neko ko sa čitavim bićem se kreće, prema njemu se okrenula kao neko ko sa čitavim bićem odgovara, zagrlio te kao neko, ko prvi put grli, kao neko ko zadnji put grli, zaglila si ga kao neka, koja prvi put grli, kao neka, koja zadnji put grli. Ipak sam samo to rekla: volim te.
Prevod: Fehér Illés
|
Levél helyett
Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy kis ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
|
Instead Of A Letter
How wonderful it is: you may speak, and it’s unpredictable what you are answered. And we can happen to find a companion, we only have to learn his only, never-to-be-again language. We have to recognize him while passing through the layers of the earth, going along historic eras, arriving where he is only he, where he is the entire universe, - and talk to him.
To find the word he has been looking for but never found, which he needs very badly to be able to pass through the layers of the earth, to go along historic eras, to arrive in the end where he is only he, where he is the entire universe. It’s useless and absurd to throw the words we are fond of at him, we only hit him so, since when I say ’milk’, I can see a huge walnut-tree, little bits of blue sky between the leaves, a wooden table under the tree, some milk in a glass, the milk is gleaming and so is the landscape. But he may remember not being given milk, there wasn’t any, and his mother was far away, and you hit him with the word. But if you find for him the word he’s looking for! He’ll be your companion and he answers you, and in his answer you’ll suddenly see the glimmering of the word that once slipped out of the pocket of your childhood never to find again.
If only I could find it! I would never dare to say again, ’I love you’! I would only say, ’train’, because he may have lived next to a station, and trains were pit-patting all through his years, they brought him fear and longing for faraway places. Or I’d say, ’cigarette’, because he threw the packet of cigarettes out of a train as he was dashing with clearing lungs towards love.
You should just focus on him, on his gestures: his arms are now making a movement only to be shown by someone who moves and speaks with his whole being, he won’t accept any other answer but you also turning towards him with your whole being.
A little wrinkle in the corner of your mouth remembers, and shame in your eyes is so obvious that he looks aside and lights a cigarette. You can never reach him with your pains, there are traces of suffering on your face, and your voice becomes coarse from forced back tears. You also have to abandon your memories, because they’re from a prehistoric era when man couldn’t talk to another one, just hit him. My face is all black and blue, I was never talked to, just hit, and now I have to speak, I have to find the words he needs. It’s no use saying my own words, he doesn’t hear them.
But he did have a gesture, he turned towards you as if with his whole being, you turned towards him as if answering with your whole being, he embraced you as if he was embracing you for the first time, as if he was embracing you last, you embraced him, as if you were embracing him for the first time, as if you were embracing him last. And still, all I said was, ’I love you’.
Translated N. Ullrich Katalin
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése