Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hervay Gizella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hervay Gizella. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. január 14., szombat

Hervay Gizella Nosztalgia – Nostalgija


Képtalálat a következőre: „hervay gizella”

Hervay Gizella
Makó, 1934. október 14. – Budapest, 1982. július 2.

Nosztalgia

Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk, két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.
Nostalgija

Jednog dana lokalnim vozom idemo kući,
ništa drugo, tek stare izraze nosimo,
pa na prozor crtamo i pevamo
i svako, ko silazi otpozdravlja;
jednog dana stižemo kući, niko nas ne pogleda,
samo znaju: tamo smo,
ne trebam se stiditi zbog svoje ruke
jer iskrivljeno u krilo mi pada;
jednog dana idemo kući,
bol nas kući nosi,
podočnjaci pozdravljaju,
u grlu nam je okus poznate vode;
jednog dana stižemo kući sa dve šake izraza
i na jednom usevu krompira se srušimo.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/hervaygizella.htm


2016. október 24., hétfő

Hervay Gizella A leckét megtanultam – Naučila sam lekciju – I learned the lesson


Képtalálat a következőre: „hervay gizella”

Hervay Gizella
Makó, 1934. október 14. – Budapest, 1982. július 2.

A leckét megtanultam

bármilyen nyelven
fel tudom mondani
a nyomort

ha már senki sem érti
meghalhatok

Naučila sam lekciju

oskudicu na bilo
kom jeziku mogu
ponoviti

ako više niko neće razumeti
mogu umreti

Prevod: Fehér Illés
Forrás: http://hervaygizella.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=20&p=1108


I learned the lesson

I can repeat

in every language
the misery


when nobody gets it

I can die


Translated by Czire Szabolcs and Kathleen Jacobson

2016. augusztus 16., kedd

Hervay Gizella Elsüllyedt föld – Potonula zemlja


Képtalálat a következőre: „hervay gizella”

Hervay Gizella
Makó, 1934. október 14. – Budapest, 1982. július 2.

Elsüllyedt föld

Sár és agyag az ég és a nap és a felhők,
sár és agyag a föld és a szó.

Két kiszikkadt kút nézi egymást vakon.
Minden moccanatlan.

Kiszáradt fa a tájban,
csend a hallgatásban.

Bivalyimbolygású este,
iszapba száradt lábnyomok.

Letaposott fű visít,
kallantyú káromkodik,

tövisek, sovány malacok között
baltával nagyolt bölcső tántorog.

Végállomásról a vonat,
visszafordul a gondolat.

Homokvermek.

Konok babonák, gyűlölködés,
villámcsapta szerelmek,
megszállott tüzes kerekek
a síkos agyagon.

     Összeírni jönnek az urak,
     hallgatnak a kutak.

     Kutyák rontanak le a dombról,
     mossa a víz lefele a diót.

     A völgyekben megdagad a sár,

     úszik a krumpli,

     habot vet a krumplivirág,

     vitorlát bont a szél,

     kihajóznak a dombok

     és a hajótöröttek

     meghalni hazatérnek.

Mézillat, málnaillat
szivárog föl a föld alól.

Kutyatej a szájban.

Vasárnapi réz-egek zúgnak
mezítlábas házak fölött.

Forog a szél,

készül az agyag-alkonyat.

     Megy az asszony fel a dombon,
     feje fölött úszik a vonat,
     csúsznak a sínek visszafele,
     hátrálnak a kerekek,

     zuhan vissza a vonat a völgybe,
     zuhan a fiú,
     betemeti a bánya.

Kútból kútba kiált a visszhang.

Lefele hull a szó,
lefele hull a gondolat,
lefele néz a lélek.

Szívén egy kisüveg remény.

Görnyed az ég is.
Tompa a fény,
halkan hull az eső.

Álombeli veszett kutyák
robognak a dombokon át.

Kifordul a krumpli a földből,
kifordul a szó a szájból.

Omlik az ég,
betemet a bánya.

Ég, vagy föld, vagy gondolat,
valami mozdul.
Kitépi magát a sárból
és véresen a világba löki magát.

Felfakad az idő a föld alól
és a kutakban felbukkan az arcunk.
Potonula zemlja

Blato i glina je nebo i sunce i oblaci,
blato i glina je zemlja i reč.

Dva isušena bunara slepo se gledaju.
Nepomičnost.

Isušeno stablo u okolišu,
tišina u ćutanju.

Veče poput teturanje bivola,
u glibu osušeni otisci stopala.

Vrišti zgažena trava,
kuka sve po spisku huli,

među bodljama, mršavim svinjama
sekirom krpana kolevka tetura.

Voz sa zadnje stanice,
vraća se misao.

Peščane jame.

Na klizavoj glini
okorela praznoverja, mržnja,
gromom udarene ljubavi,
zaneseni usijani kotači.

     Gospoda popisati dolaze,
     bunari ćute.

     Sa brežuljka psi jure,
     orahe svojim tokom voda spira.

     U dolinama kaljuža se nadima,

     pliva krompir,

     peni se cvet krompira,
    
     vetar svoja jedra razvija,

     isplove brežuljci

     a brodolomci

     umreti kući se vraćaju.

Ispod zemlje na površinu
miris meda, miris maline curi.

U ustima carevac.

Iznad bosonogih kuća
nedeljna bakrena neba bruje.

Vrti se vetar,

glina-sumrak se sprema.

     Penje se žena na brežuljak,
     voz nad njenom glavom plovi,
     tračnice unazad klize,
     povlače se točkovi,

     voz nazad u dolinu pada,
     i dečak pada,
     majdan ga pokopa.

Odjek iz bunara u bunar vikne.

Reč prema dola pada,
misao prema dole pada,
duša prema dole gleda.

Na srcu njenom bočica nade.

I nebo se savija.
Svetlost je mutna,
kiša tiho rominja.

Preko brežuljaka
besni psi iz snova jure.

Krompir se iz zemlje izvrne,
reč se iz usta izvrne.

Ruši se nebo,
majdan te pokopa.

Nebo, ili zemlja, ili misao,
nešto se pomera.
Isčupa se iz blata
i krvavo sebe u svet gurne.

Ispod zemlje vreme se raspuca
i u bunarima naša lica izbijaju.

Prevod: Fehér Illés    
Forrás: http://hervaygizella.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=20&p=1108


2015. november 13., péntek

Hervay Gizella Vers a törvényekről – Pesma o zakonima

Képtalálat a következőre: „hervay gizella”
Hervay Gizella
Makó, 1934. október 14. – Budapest, 1982. július 2.

Vers a törvényekről

Én sokáig csak azért írtam,
hogy helyem legyen a rendben,
s fölöslegessé ne váljak valahogy,
mint petróleumlámpa kormos üvege,
mely szekrény tetején hányódik - villanyfényben.
Később értettem csak meg,
hogy nem kell igyekeznem,
nincs oly kicsi élet, mely igazolásra szorul,
s ha szólni tudok, hát erről szóljak, erről,
hogy hatalmat s alázatot ad az élet,
mely önnön súlyától terhes, s új életeket teremt,
s a halál is csak a születésért van
ezen a földön.
Önnön törvénye szerint
kering
a nedv a fűben, fában.

A virág nem vétkezik;
elnyeli az odatévedt bogarat,
ha nyelnie kell.
A természet nem büntet,
föl sem emel,
csak munkáját végzi,
végzi, amit végeznie kell.
Eltipor, ha megzavarod.
De ha hagyod
a folyót folyni,
amerre folynia kell,
hátára vesz és visz
közönyösen.
Mindez egyszerű:
a törvényeket
ismerni kell.

(1958)
Pesma o zakonima

Dugo sam samo zato pisala
da bi mesto u redu imala
i da ne bi na neki način postala suvišna,
kao čadžavo staklo petrolejke
što je – u električnoj rasveti – na ormaru leži.
Samo sam kasnije shvatila
da ne trebam se truditi,
nema tako bezvrednog života, koju opravdati treba,
i ako znam oglasiti se, onda o tome da govorim,
o tome, da život moć i poniznost daruje,
koja je sama sebi bremenita i nov život stvara,
i smrt na ovoj zemaljskoj kugli samo
zbog rođenja postoji.
Sokovi u travi, drvetu
prema
vlastitim zakonima kruže.

Cvet ne greši;
zalutalog insekta proguta,
ako gutati treba.
Priroda ne kazni,
niti diže,
samo svoj posao vrši,
vrši, što vršiti mora.
Zgazi te, ako ju ometeš.
Ali ako dopustiš
da reka teče
gde teći treba,
na leđa te uzme i nosi,
ravnodušno.
Sve je to jednostavno:
zakone
treba poznavati.

(1958)

Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://hervaygizella.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=20&p=1116#50


2015. október 13., kedd

Hervay Gizella Eretnekek – Jeretici – Heretics

Hervay Gizella
Makó, 1934. október 14. – Budapest, 1982. július 2.


Eretnekek

Az eretnekek költők lehettek vagy diákok.
Ők voltak az igazi felfedezők.
Ők a földet fedezték fel,
és egymásra mertek nézni,
mikor nézni csak az égre lehetett,
és látni csak a másvilágot volt szabad.
Ők daloltak először, ők énekeltek zsoltárt
a csókról és az emberekről,
miközben az igazhívők
égre meresztett szemmel
mormolták Isten dicsőségét
és a halál örömét.

Jeretici

Jeretici su verovatno pesnici ili đaci bili.
Oni su bili pravi otkrivači.
Otkrili su zemlju
i smeli jedan drugog pogledati
kad pogled samo nebo se moglo baciti
i videti samo onaj svet bilo dozvoljeno.
Oni su prvi pevali, pevali su psalam
o poljupcu i ljudima,
dok pravovernici
buljeći na nebo
o slavi Boga i
lepoti smrti mrmljali.

Prevod: Fehér Illés



                                    Heretics 

                                    The heretics might have been poets or students.
                                    They were the real explorers.
                                    They discovered the earth,
                                    had the courage to look at each other,
                                    when looking, allowed only toward the sky,
                                    and seeing nothing else but the world.
                                    They sang for the first time, they chanted psalms
                                    about kisses, about people,
                                    while the true believers,
                                    gazing at the sky,
                                    murmured the glory of God,
                                    and the delight of death.

                                    Translated Czire Szabolcs and Kathleen Jacobson






2015. október 1., csütörtök

Hervay Gizella Levél helyett – Umesto pisma – Instead Of A Letter

Hervay Gizella
Makó, 1934. október 14. – Budapest, 1982. július 2.

Levél helyett

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy kis ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
Umesto pisma

Kako je krasno: može se oglasiti i neizračunljivo je, kakav će odgovor stići. I može se desiti: možda naćićemo drugara, samo trebamo njegov jedini, nikad ponovljivi jezik naučiti. Samo trebamo ga prepoznati, prolazeći zemljine slojeve, prolazeći istoriska razdoblja trebamo stići tamo, gde je on on, gde je čitava vasiona on i osloviti ga.

Naći tu reč, koju je on tražio, ali nije našao,
makar mu je potrebna, da prolazeći zemljine slojeve, prolazeći istoriska razdoblja konačno stigne tamo gde je on on, gde je čitava vasiona on. Uzalud i smešno je prema njemu takve reči bacati, koje mi volimo, s time ga samo ranimo, jer kad ja kažem: mleko, velik orah vidim, preko krošnje komadiće neba, ispod stabla vrtni sto, u čaši mleko, sjaji mleko i okoliš. Ali moguće je da je u njegovom sećaju da nije dobio mleko, nije bilo dostupno, majka mu je u daljini bila i reč ga rani. Ali ako nađeš onu reč, koju traži! Biće ti drug i odgovoriće, i u njegovom odgovoru zasjaće izgubljena reč koja je iz tvog džepa još tokom detinjstva
bestraga nestala.

Kad bi našla! Nikad ne bi smela izgovoriti tu reč: volim te! Samo bi rekla: voz, jer možda je pored stanice stanovao i preko njegovih godina prelazili vozovi, donevši strah i žudnju za dalekim krajevima. Ili bi rekla: cigara, jer preko prozora voza izbacio kutiju cigara kad je pročišljenim plućima prema ljubav jurio. 

Samo ga treba promatrati, njegove pokrete: sa rukom sad takav pokret pravi, kojeg samo taj zna, ko sa čitavim svom bićem kreće ili govori, ništa drugo mu nije odgovor samo to, ako se i ti prema njemu čitavim bićem okreneš.

Pored usta jedna tanka crta se seća, i u tvojim očima tako je vidljiva sramota da se okrene i zapali cigaru. S tvojom patnjom nikad ga ne možeš privući, na tvom licu su tragovi bola i glas ti je od prigušenog plača hrapav. Moraš svoje uspomene napustiti jer su iz pretpotopna doba, kad još čovek nije znao čoveku govoriti, samo udariti. Lice mi je plavim-zelenim masnicama pun, nisu me oslovili, samo su tukli i sad se moram oglasiti, moram naći one reči, koje su njemu potrebne. Uzalud moje reči govorim, ne mari.

Ali napravio je jedan pokret, prema tebi se okrenuo, kao neko ko sa čitavim bićem se kreće, prema njemu se okrenula kao neko ko sa čitavim bićem odgovara, zagrlio te kao neko, ko prvi put grli, kao neko ko zadnji put grli, zaglila si ga kao neka, koja prvi put grli, kao neka, koja zadnji put grli. Ipak sam samo to rekla: volim te.


Prevod: Fehér Illés

Levél helyett

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy kis ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
Instead Of A Letter

How wonderful it is: you may speak, and it’s unpredictable what you are answered. And we can happen to find a companion, we only have to learn his only, never-to-be-again language. We have to recognize him while passing through the layers of the earth, going along historic eras, arriving where he is only he, where he is the entire universe, - and talk to him.

To find the word he has been looking for but never found, which he needs very badly to be able to pass through the layers of the earth, to go along historic eras, to arrive in the end where he is only he, where he is the entire universe. It’s useless and absurd to throw the words we are fond of at him, we only hit him so, since when I say ’milk’, I can see a huge walnut-tree, little bits of blue sky between the leaves, a wooden table under the tree, some milk in a glass, the milk is gleaming and so is the landscape. But he may remember not being given milk, there wasn’t any, and his mother was far away, and you hit him with the word. But if you find for him the word he’s looking for! He’ll be your companion and he answers you, and in his answer you’ll suddenly see the glimmering of the word that once slipped out of the pocket of your childhood never to find again.

If only I could find it! I would never dare to say again, ’I love you’! I would only say, ’train’, because he may have lived next to a station, and trains were pit-patting all through his years, they brought him fear and longing for faraway places. Or I’d say, ’cigarette’, because he threw the packet of cigarettes out of a train as he was dashing with clearing lungs towards love.

You should just focus on him, on his gestures: his arms are now making a movement only to be shown by someone who moves and speaks with his whole being, he won’t accept any other answer but you also turning towards him with your whole being.

A little wrinkle in the corner of your mouth remembers, and shame in your eyes is so obvious that he looks aside and lights a cigarette. You can never reach him with your pains, there are traces of suffering on your face, and your voice becomes coarse from forced back tears. You also have to abandon your memories, because they’re from a prehistoric era when man couldn’t talk to another one, just hit him. My face is all black and blue, I was never talked to, just hit, and now I have to speak, I have to find the words he needs. It’s no use saying my own words, he doesn’t hear them.

But he did have a gesture, he turned towards you as if with his whole being, you turned towards him as if answering with your whole being, he embraced you as if he was embracing you for the first time, as if he was embracing you last, you embraced him, as if you were embracing him for the first time, as if you were embracing him last. And still, all I said was, ’I love you’.

Translated N. Ullrich Katalin