Csokonai Vitéz Mihály Szegény Zsuzsi, a táborozáskor – Jadna Žužika kad joj dragi polazi u rat – Susie’s lament for Johnny – Die arme Zsuzsi beim Aufbruch des Lagers



Csokonai Vitéz Mihály - Mihalj Čokonai Vitez 

(Bronzplakett a Szent koron cukrászdában (Soltvadkert) - dr. Windecker Zoltán alkotása)

Debrecen, 1773 november 17. - Debrecen 1805. január 28.

Szegény Zsuzsi, a táborozáskor

     Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

     Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

     Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

     Sírva mentem kvártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

     Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.

     A lelkem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem:
"Isten hozzád!" többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.

Jadna Žužika kad joj dragi polazi u rat

     Sinoć stigla zapovijed,

Ljubičast joj pečat blijed.

Ne čekajuć zoru ranku,

Kucajuć na prozor Janku.

     Prije tog kod mene bio,

Stog veselo mene snio,

Kad u krevet dohrlio,

U snu mene zagrlio.

     Na znak trube on ustao,

Smjesta konja uzjahao

I na Turke je pošao.

Hoće li se vratit, jao!

     Do kvartira plačuć strčah,

Do dna vrtova još trčah,

Ispratih ga, sirotica,

Pjesmom srca ko grlica.

     Čujem zalih mu suzicama,

Crnim uresih vrpcama.

S deset ruža konja kitih,

Sto cjelova na njeg hitih.

     I duša u meni plače

Kad oproštaj kratki zače:

„Bog te čuvo!“ – to mi reče,

Zagrli me – pa uteče.

Prevod: Enver Čolaković

Susie’s lament for Johnny

     In the evening came the order,
The pink-sealed order to go;
On a fine night in springtime
They rapped on my Johnny’s window.

     He’d only that instant left me,
He lay sleeping on his bed;
He’d started to dream about me,
He dreamt that he stroked my head.

     But, soon as the sad trumpets sound,
A man and his horse together
Must straightway leave against the Turk,
Alas, perhaps for ever.

     Weeping I walked to his billet
And in the gardens near my love
I gave tongue to a joyless song,
Like a bereaved turtle-dove.

     On his horse I scattered roses,
On his shako I cried and cried;
I gave him a thousand kisses
And crepe to his shako I tied.

     Even my soul dissolved in tears
When he bade farewell to me;
He flung his arms around my neck;
“God be with you” - no more said he.

Translated by Anthony Edkins

 

Die arme Zsuzsi beim Aufbruch des Lagers

     Frühling träumte überm Hügel.
Unter violettem Siegel
hat man spät noch in der Nacht
Jancsi den Befehl gebracht.

     War grad von mir fortgegangen,
voller Liebe und Verlangen,
lag in seinem Bett, dem warmen,
hielt im Traum mich in den Armen,

     als er zum Trompetenklingen
gleich aufs Pferd sich mußte schwingen,
gegen's Türkenheer zu reiten,
schied vielleicht für alle Zeiten...

     Weinend folgt ich dem Gefährten
ins Quartier am End der Gärten,
und mein Klagelied, ich glaube,
glich dem der verlaßnen Taube.

     Wand mein Trauerband um seinen
Tschako unter stetem Weinen,
auf sein Pferd streut ich zehn Rosen,
wollt ihn tausendmal liebkosen.

     Ach, mein Herz verging vor Gram!
Als er von mir Abschied nahm,
sagt' er nur: Gott schütze dich!
Herzte mich und küßte mich.

Übersetzung: Annemarie Bostroem

 

Csokonai Vitéz Mihály A reményhez – To Hope – An die Hoffnung



Csokonai Vitéz Mihály - Mihalj Čokonai Vitez 

(A költő szobra Dunaalmáson – Szabados Béla alkotása)

(Debrecen, 1773 november 17. - Debrecen 1805. január 28.)

Egger: Lilla a papagájjal

A reményhez

Főldiekkel játszó
     Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
     Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
     Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
     Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
     Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
     Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
     Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
     Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
     Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
     Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
     Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
     Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
     Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
     Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
     Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
     Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
     Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
     A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
     A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
     Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
     Isten véletek!

To Hope

To mortal eyes, you, Hope, do seem
a form divinely sweet;
but eyes of gods can pierce the dream
and see your blind deceit.
Unhappy men in times of ill
create you for their easing;
and as their Guardian Angel still
they worship without ceasing.
Why do you flatter me with praise?
Why do you then deride me?
Why in my bosom do you raise
a dubious heart to chide me?
Stay far and fair beyond my reach,
as first my soul you greeted!
I had depended on your speech,
but you have ever cheated.

With jonquil and with daffodil
you planted all my garden,
and introduced a chattering rill
to be my orchard's warden;
you did bestrew my laughing spring
with many a thousand flowers,
the scents of Heaven did you fling
to perfume all its hours;
my thoughts, like bees, found morning sweet
'mid garden plots and closes,
and hovered 'round in fragrant heat
above my heavy roses.
One hope possessed my soul apart,
one radiant prospect joyed me,
my garden lay in Lilla's heart
its wonders never cloyed me.

But, ah, the roses of my ease
Have withered quite away;
my sparkling brook and shady trees
are dead and dry today.
The springtime of my happiness
is winter now instead;
my dreams are gone beyond redress,
my fairy world has fled.
Ah, would you leave me but my lass,
the Lilla of my passion,
I'd let all sad complaining pass
nor mourn in any fashion.
Within her arms I could forget
misfortune, grief, and pain;
no wreath of pearl could match my girl
were she with me again!

Depart from me, O cruel Hope!
Depart and come no more;
for blinded by your power I grope
along a bitter shore.
My strength has failed, for I am riven
by all my doubt and dearth;
my tired spirit longs for Heaven
my body yearns for earth.
I see the meadows overcome
with dark consuming blight;
the vocal grove today is dumb;
the sun gives place to night.
I cannot tune this trill of mine!
My thoughts are all askew!
Ah, heart! Ah, hope! Ah, Lilla mine!
May God remember you!

Translated by Watson Kirkconnell

An die Hoffnung

Himmelsglanz vorspiegelnd
     jedem Erdenkind,
gabst du dich als Gottheit,
     Hoffnung, falsch und blind!
Du, vor der der Ärmste
     in die Knie erbricht
wie vor seinem Engel,
     der ihm Schutz verspricht.
Flüsterst noch mit glatter Zunge
      heimlich Mut mir zu,
zweifelhafte Lust versprichst du,
     nimmst mir meine Ruh!
Ach, du schienst mein Tröster,
     wie vertraute ich
deinen schönen Worten,
     doch du narrtest mich!

Pflanzest meinen Garten
     voll Narzissen auch
und mit Bächen tränktest
     du mir Baum und Strauch.
Hast mit tausend Blüten
     Lenz auf mich gestreut,
würztest ihn mit Wonne
     und Glückseligkeit.
Morgens mit der ersten Wärme
     wandte sich mein Sinn,
froh wie eine flinke Biene,
     zu den Rosen hin.
Nur noch eines fehlte
     meinen Freuden hier:
Lillas Herz erbat ich.
     Gott, du gabst es mir!

Doch die frischen Rosen
     welkten bald dahin,
trocken sind die Quellen,
     fahl der Bäume Grün.
Heiterkeit und Frühling
     wichen Winterleid,
war nicht lange würdig
     dieser schönen Zeit.
Hättst du mir nur sie gelassen,
     Lilla nur allein,
braucht ich nicht im Lied zu klagen
     meine Liebespein.
Denn in ihren Armen
     käm die Lieb zurück,
und ich säh nicht neidisch
     auf der andern Glück.

Oh, verlaß mich, Hoffnung,
     geh, laß von mir ab,
deine Härte bringt mich
     näher nur dem Grab!
Meine Kräfte schwinden,
     auf zum Himmel will
meine Seel, der Leib will
     ruhn im Grabe still.
Blumenleer sind alle Wiesen,
     Felder ausgebrannt,
öde liegen Hain und Wälder,
     und die Sonne schwand.
Süße Schattenbilder,
     Träume bunt und reich,
Freude, Hoffnung, Lilla,
     lebt wohl, Gott mit euch!

Übersetzung: Annemarie Bostroem

 

Csokonai Vitéz Mihály A tél – Zima

Csokonai Vitéz Mihály - Mihalj Čokonai Vitez 

(Debrecen, 1773 november 17. - Debrecen 1805. január 28.)

A tél

Mormolnak szelei a fagyos északnak,
     A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak;
Ellepik a főldet sűrű fergeteggel,
     A folyóvizeket megkötik hideggel,
Melyeket őszítnek a havak és derek,
     Az öreg tél fején villogó puderek.
Zúzmarázos a Bak csillámló szakálla,
     Csörög a jég miatt minden szőri-szála.
Vége felé járván a fagyos december,
     Decembert hordoz már magán minden ember.
Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma,
     Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma.
A vékony rokolyás leánynak s a pőre
     Gatyájú legénynek borzad minden szőre.
A farkasok, medvék, rókák hébe-hóba
     A sűrű erdőbe mennek prédálóba.
A többi állatok merűlvén álomba,
     Alusznak az ősszel készített alomba.
A madarak nagyobb része elútaza,
     Csak veréb, csak varjú maradt idehaza.
Az is a városhoz közelebb szivárog
     S a disznótorokba örömnótát károg.
Komor minden, minden szomorúnak tetszik,
     Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik:
Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba
     Levegő egével a béfűtött szoba. -
Csupán az örvendő fársáng víg zászlója
     Lett az elzsibbadt szív megvígasztalója.
Mely, víg kiáltással felemelvén fejét,
     Ugrál az új havon, nem találja helyét.
Őltözik magára sokféle maskarát,
     Ugrós kozák táncra billegteti farát.
Víg ebédeket tart terített asztalán,
     Markába pecsenye, kulacs az oldalán.
Táncos szobájába víg muzsikát penget,
     Kurjongat s a búnak jó'tszakát izenget.
Szánkáz, s esik néha olyan is a szánba,
     Amilyent nem igen tennének románba.
Követi sok gavar, csirippol utána
     Sok dáma, ki három férjet is kívánna. -
Balgatag nagyvilág! ez-é a múlatság,
     Amelyet únalom követ és fáradság?
Ez-é a múlatság? amelynek utána
     A test még egy másik múlatást kívánna;
Hogy visszanyerhesse azt az állapatot,
     Amelybe addig volt, míg még nem múlatott.
Lármás vígasságok, eltikkasztó bálok,
     Bennetek mely kevés örömöt találok!
Adnak-é a magát megúnt természetnek
     Újúlást, amelyek ezekből születnek,
A sok szófi beszéd, kicsapongó Ámor,
     Komor álmatlanság, harmadnapi mámor?
Múlattat-é olyan mismás gyülekezet,
     Melyet oda tánc, bor s nem barátság vezet?
Mert kit baráttá tesz a bál tánca s bora,
     Az nem barát, hanem csak pajtás s cimbora.
De a tánc?...Hát úgy jő vissza egészségünk,
     Ha előbb a táncba elvész frisseségünk?
S úgy vidít meg a bor, ha délig hortyogva
     Fekszünk krápulába virradtától fogva?
Úgy megy majd gyomrunkban jól a concoctió,
     Ha mind dosztig esszük a bálba, ami jó?
Igaz, van recipe: megterhelt és heves
     Gyomrunknak új erőt ád a korhel-leves;
S a nemalvás után jólesik az álom,
     Lehet másnap estig aludni. - Sajnálom! -
Osztán a bál nem áll csupán dobzódásba,
     Evésbe, ivásba, táncba, ugrálásba:
Ha az ember magát ilyekbe nem ártja,
     Van dáma beszélni, van játszani kártya.
Igaz: de ezekért mennyi esztelenek
     Egymásnak kőltséget s lármát szereztenek?
Mit ér a kártyapénz? kétséges nyereség,
     Mit ér a báldáma? másé a feleség.
S a fülekbe ily szó mennyiszer ütközött
     A dámázók között s a kártyázók között:
Ni, a huncfut tőlem Trézsit elragadta! -
     Hiszen nem is pikket adott az ebatta! -
S ez a szép múlatság így mégyen előre
     Lármáról szitokra s végre gyíklesőre. -
De hagyjuk el: s a Bál-istent ne gúnyoljuk,
     Mert a nagyvilágnak orrát felborsoljuk.
Hagyjuk el; máris sok Bál papja s nimfája
     Szentségtörő múzsám excommunicálja.
Sok ifjú gavallér öszveszid engemet,
     S kiveti a kaput zsebjéből könyvemet.
Sok módi kisasszony, mint paraszt verseket,
     A toalettjéről leszórja ezeket.
De méltóztassanak megengedni kérem,
     Hogy e tekintetes lármát nem dicsérem.
Remélem, az urak többet is találnak,
     Akik nem hajtottak még térdet a Bálnak. -
Vojtára, langauszra, puncsra nem mehetek,
     Két barátom van itt, vélek beszélgetek,
Szerelmeskedni is Póppal vagy Gesznerrel
     Jobb szeretek, mint ott sok pajzány stuccerrel.

Zima

Vjetrovi ledenog sjevera mrmore,

     Niz krov od šindrike ledenice tvore;

Čestim olujama zemlju svu pritežu,

     Vode tekućice hladnoćom zavežu,

Pa još mraz i snijeg ko sjedinu prime,

     Taj bijeli prašak na tjemenu zime.

Injem zaleđene brade u jaraca;

     Zvonckaju im dlake poput praporaca.

Prosinac se leden kraju približava,

     Prosinačko ruho ljude obmotava.

Košulje, papuče sad vode propasti,

     Šubare i bunde su, bome, u časti.

Djevojačke tanke bluze ko da reže,

     Momke debelim gaćama sve ježe.

Vukovi, medvjedi, lisice po brijegu

     Gustom šumom plijen love na snijegu.

Mnoga druga zvjerad ukočeno spava,

     Njih u jesen počet zimski san spasava.

Odselio od nas ptica velik dio,

     Tek vrapce i vrane mraz uz kuće zbio.

I oni se gradovima bliže bakću,

     Oko svinjca čavču, oblijeću, grakću.

Sve se uozbilji, tužno neotkravi,

     Čim jeziva zvijezda zime se pojavi.

Sve se u se stisne, sve smekša tjeskoba

     Što je stvara uska naložena soba. –

Jedino zastava veselih poklada

     Utrnula srca na radost podbada,

Pa svi uz mahniti krik podižu glave,

     Na svježem snijegu plesači se jave,

Odjenu na sebe maškare različne,

     Kozačke plesove skaču neobične,

Vesele ručkove jedu i pjevaju,

     Pečenja, batake vinom zalijevaju.

Karneval sve bučnom glazbom razveseli,

     Tugu goni pjesmom, laku noć! – joj veli.

Sanjka se, u sanjke i takvi mu stanu

     kakve ne bi rado čito u romanu.

Slijedi ga zvižduk; cvrkutave, smjele,

     Mnoge dame što bi i tri muža htjele.

O, ludi svijete, što zabave vrijede

     Kad njihh tek dosada i umor slijede?

Zar su to zabave, kad iza njih smjeli

     Mah tijela drugu zabavu još želi

Da bi se u stanje ono vratit znalo

     U kom bješe dok se nije zabavljalo?

Preglasna veselja, zamorni balovi,

     Slabašni su vaše radosti valovi!

Daju li umornoj sleđenoj prirodi

     Obnovu i snagu da se preporodi

Prazne brbljarije, raskalašen Amor

     I besane noći, pa trodnevni zamor?

Zabavlja li takvo društvo zbrda – zdola

     Što ga skupe vino, ples, objest gola?

Jer tko ti prijatelj na plesu postaje

     To prijatelj nije, već pjan-drug ostaje.

Al ples... Zar njime da se vrati zdravlje

     Kad svježinu satru skakanje i slavlje?

Zar osvježi vino, do podne kad hrčuć

     Ležimo mamurni sve do zore šmrčuć?

Zar naše želuce trome operemo

     Tim što se na plesu svojski nažderemo?

Istina, za lijek ima jedna tvorba –

     Opet ih osnaži rasolova čorba;

Poslije bdjenja san dobro dolazi,

     Sav dan slijedi prospavan prolazi.

Al ples nije samo terevenka prazna,

     Žderanje, plesanje, ludovanja razna,

Ako su čovjeku to gluposti same,

     Ostaju mu karte i brbljave dame.

Jest, ali zbog toga mnogi se potukli

     Pa dugove, mržnju na se još navukli.

Što vrijedi para na karti stečena?

     Što dama sa plesa, kad je tuđa žena?

Ovakve su riječi često pred ušima

     Među ženskarima i međ kartašima:

– Gle, lopov mi ote Terezu iz skuta!

     – Nije pika dao, lopov, na aduta! –

Tako se zabava u svađu pretvara,

     Sa vike na kletve, pa nož progovara!

Al pustimo!... Boga Bala ne kudimo,

     Psovkama gospode meta ne budimo!

Balove, popove već sam dosta diro,

     Moju muzu svaki ekskomuniciro.

Mnogi mlad kavalir mene stoga grdi,

     Baca moje knjige, da su loše, tvrdi.

Moderne frajlice seljačkog poete

     Pjesme  pobacaše s fine toalete.

Al mi izvolite dopustiti, molim,

     Da tu vašu larmu ne hvalim, ne volim.

Nadam se, stihovi da su ljubav stekli

     bar onih što nisu pred Balom poklekli.

Prevod: Enver Čolaković

 



Csokonai Vitéz Mihály Az estve – Evening

Csokonai Vitéz Mihály - Mihalj Čokonai Vitez 

Debrecen, 1773 november 17. - Debrecen 1805. január 28.

Az estve

 A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. -
     Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
     Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
     Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
     Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
     Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.

Evening

The resplendent chariot of the sun goes down inside
the gates of death that open beautifully, thrown wide.
Where the horizon flushes, the sunbeams fade away,
above the gold-strewn clouds evening smiles back at day,
lets delicate droplets fall from her cool wings anew
to lay on the open hearts of roses a balm of dew.
The small birds doff their array of late songs and rest,
sleepily balanced on the cool edges of a nest.
And now the woeful nightingale has cried her fill,
and the lark that warbled sadly in the nest is still.
The wolves, wild creatures in the wood, all slumber there,
from within his den come the grim roars of the bear.
Ah, gently breathe into my ears, breeze,
your sweet concerts, with your quiet airs ease
my soul, immerse it in the soft flow of gladness,
let your affable music drown my every sadness;
float around me, zephyrs, lingering about,
pour life into my soul that droops in doubt.
What do I feel? The air, even as I speak,
wafts tender fragrances upon my waiting cheek,
in the shade of trees creates with a flash of whirring wing
an aromatic center of joy where the Graces will sing,
perched on the soft arms of delight for them outspread
under the vibrant Moon, and because of that light overhead
the brown outline of the grove will begin to shimmer and sway -
in a word, the pleasant abodes of joy have opened their day.
Tarry still with your somber hours, stay on, night,
do not let your cold wings cover me, blight
my blithe mood, for in truth of that world I have no part
which would shed its peace on my unwilling mind and heart,
I, who object to it in all its blatancy,
to the jostling hordes that bustle around me noisily,
to the hollow rattle of the pompous miser in his pride,
to the drunken desires bumping each other at my side.
You crazy human race! Why abandon your state
of freedom? This earth was wholly yours, yet you create
your own fetters, allow the hoarder and the proud
to take from you their tithe, your kingdom disavowed.
Wherefore these frontiers to shut out your son?
See, you are separated, each from the other one.
The "mine, " the "yours, " once created, how loud the outcry,
now that the good old word for "ours" has passed us by.'
Farmland, before it became private property,
fed many, without lawsuits and angry talk of legality.
More, even, than now were fed, for in those early days
the generations had not died in the poisonous blaze
of war; law had no beggars then, no one was born
rich or poor - all inherited plenty's horn.
The legal rights of hills and boundaries, the obsession
to prohibit that anyone touch what was another's possession
had not yet given rise to mutual belligerency,
for to possess enough was considered a man's sufficiency.
The arrogant lord had not yet come forth with his proclamation
of laws that vassals must heed under pain of condemnation.
Even on Christmas to have only a dry crust for feast,
that the lord might have cakes and kidney pies as his very least.
Not yet did the king own multiple millions of souls,
from whom to extort tithes as he levied his heavy tolls.
He might have procured the means of making them happy and blest,
instead of acquiring his own luxurious Tonkin nest.
The miser had not yet hidden away from the human fold,
scared of his fellow men, of brigands after his gold.
And the brigand himself was made by a brigand world, no doubt,
for none is born evil; the good in man is put to rout.
And small wonder, for around the fields are dug forbidding trenches,
and every man-made ditch that encircles a meadow wrenches
land from the poor; about the forests barriers rear
their prohibitions: the lord's game dwell in here.
As for the waters, the poor of these may not have any;
trees they themselves have hewn, to fence out the thirsting many.
You are the only one, Oh golden light of the Moon,
that the world has not yet leased, earth's sole remaining boon.
And you remain safe still, Oh vivifying air,
from the ducts of engineers that move in everywhere.
And you, choirs of loveliest voices, can still be heard
by every mortal who listens free to the song of a bird.
You, sweet sounds of woodlands not heard in any town,
on the shepherd and laborer filter softly down,
while in the world of fashion at high society's call
they dance the artificial strains of a tiresome ball.
Oh, blessed Nature, my estate and community,
1, the proud landowner in perpetuity:
Grant that was made to me by you alone, seeing
that through you only, I was created a human being.

Translated by Madeline Mason

 



Csokonai Vitéz Mihály Álom – San

Csokonai Vitéz Mihály - Mihalj Čokonai Vitez 

Debrecen, 1773 november 17. - Debrecen 1805. január 28.

Álom

Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások
ostromolják a sírhalmokat.

Préd. 3: 19, 20, 21.

Jön az álom s mindent pihenésre hajta,
Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lelkünket
S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Apolgató karral kötésink feloldja,
Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
Bennünket holtakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.
Óh, mikor szűnik meg e kis szuszogás is,
Mikor alszik el még maga az alvás is?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
Amellyel örökre bíztat a sírhalom?
Óh, halál, a szelíd álomnak testvére!
Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére,
Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon,
S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?
Igenis, mind ez az, amit a sors adhat,
Tetőled belőlünk egyéb nem maradhat.
És amely sok pompát a holt körűl látok,
Csak festett nyoszolya s hímes superlátok.
Ez örök álomban úgy fogunk aludni,
Hogy arról magunk sem fogunk semmit tudni,
És amit beszélnek a halottak felől,
Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setétes álmai,
Mert csendesek minden holtak alvásai.
Alusznak ők mélyen, mi pedig, kik élünk,
Őrólok álmokat látunk és beszélünk.
Alusznak. - De ugyan lehet-e az álom?
S ha álom, miben áll? én fel nem találom.
Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala,
Azaz főlddé válik testünknek porfala;
Előbb egy bűzhödtség bálványává lészen,
Bomlani kezdenek a részek egészen.
A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja,
S a göröngy közt marad csak a skeletonja;
Ez is nemsokára, bár acél volna is,
Egy rakás agyaggá változik maga is,
Az olajos részek az áerba mennek,
S sírjok körűl lidérc-formában jelennek,
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
Főld színén maradnak, s öszveegyesűlvén,
Azokat felszívják a fűnek gyökeri,
Melyből azt a kövér nedvességet nyeri.
Mert lám a papnak is kövér a tinója,
Ha temető kertben van a kaszálója,
Sőt a Bánát, amely embervérrel ázott,
Amelyet a magyar s török test trágyázott,
Oly zsíros fűvet tart, hogy megérezheti
Szagát sok büszke ló s el nem szenvedheti.
Így lesz az élőből főldi és ásvány rész,
A főldi részekből plánta s növevény lész,
Melyet ha az élő állatok megesznek,
Belőle magoknak lételt s növést vesznek.
Így aluszunk mi, de vigyáz a természet,
S nincsen munkáiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elfogytával másikat táplálja.Mi voltam magam is, míg meg nem születtem,
Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a csendesség ölében,
A magam-nem-tudás csendes éjjelében,
Míg a természetből, mint egy annak megholt
Részecskéje, akkor ki nem fejlettem volt.
Így fogok bomlani újonnan beléje.
Mint annak egy piciny megholt részecskéje.
A koporsó után éppen azt képzelem,
Ami bölcsőm előtt történt vala velem:
Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek
S élőből egy rakás minerále lészek.

San

Dolazi san i sve na počinak goni,

Niz rame mu smeđi plašt noći romoni

Sa kojim zastire zemlju i nebesa,

Ispod nje sna ulje makovo rastresa

Čiji mlaki melem njime polivene

U najslađi odmor njiđe snene zjene.

Na blagim rukama umorne svijesti,

Ljulja i u drugi svijet ih premjesti,

Gdje se s tisuć slika razum poigrava

Vjerujući čvrsto stvarnost da je prava.

Sad brda radosti zlatna obećava

I široke ruke sreću razmjerava,

Sad stravom prijeti, muče nas grozote

I na rub očaja baca nam živote.

Al ma kakav nam se u zamisli čini

San prostire radost po srca nutrini,

Razveže čvorove rukom što spasava,

Klonulim snagama nove dobrizgava,

Slomljena on čuvstva gladi pa ispravlja,

medom ljekovitim živote obnavlja.

U robovske lance brige veže klete,

Iz srca ih tjera na obale Lethe

Ko što će nas jednom zemaljska strahota,

Tegobe i muke, tereti života,

Kad će na se obraz smrti već obući

Na kraju do smrti stvarne i dotući.

Tako je, san je smrt, a to da snivamo

Po tihu disanju jedva otkrivamo.

Oh, kad će prestati to tiho disanje,

Kada će zaspati i samo spavanje?

Kad će na tijelo sletjeti vječni mir

Sa kojim bodri grob, dokle taj kobi hir?

O, smrti, sestro nježnih snova! Vječne

Kad ćeš stavit brave na kapke mi očne,

U ništavilo da vrati se tijelo

Pa da ime i prah budem zacijelo.

Tako je, to je sve što kob može dati:

Ime i prah to če tek od svih nas ostati.

Sav sjaj što ga vidim oko umrloga

Tek je kitnjast odar, ćipkast nakit loga.

U snu ćemo vječnom tako tvrdo spati

Da o tom ni sami ništa nećemo znati.

I sve što govore živi o mrtvima,

Zagrobnom životu i o uskrslima,

To su tek njihove žive mašte sanje,

Jer mrtvo je tihom mrtvačko spavanje.

Duboko spavaju, mi pak na životu

O njima sanjamo stravu i divotu.

Spavaju – al snom to može li se zvati?

Njihov san zar je san? Tko to može znati?

Ta ništa postaje što bilo je ništa.

Tjelesni ostaci: gnojivo grobišta.

Sprva smo smrdljiva ukočena klada,

Onda se sve dio po dio raspada,

Tekućina – lakša – bubri u visine,

Na hrpi ostaju kostura tvrdine,

Al ni one dugo, ma bile čelične,

Gruda materije postaju, bezlične.

Uljani pak dio u zrak ishlapljuje,

Pa se oko groba kao sjaj pojavljuje,

A slani i masni djelići se spoje

I ponu pod trave, zemlju da nagnoje,

Tu ih žile sišu, žedno upijaju

I masnom se vlagom site nabijaju.

Gle, i popov junac kako je debeo

Kad se masne trave na groblju najeo.

Banat, što je dugo krvlju se pojio

Kojom ga je Mađar i Turčin gnojio,

Ima tako masne trave da ih njuši

Po mirisu parip, vonj krvi se puši.

Tako je živ čovjek u zemlji razdvaja

U kovine, blato – i biljke napaja

Koje životinje žive kad požderu

Snagu i rastenje iz njih tad poberu.

Tako mi spavamo, al pazi priroda

Da nema viška, otpada, odroda:

I stalno se vrti kotač postojani,

Nestajanje jednog drugoga nahrani.

Prije svog rođenja što sam i ja bio,

Dok iz trava, zvijeri, tijelo sam zbio?

Spavao duboko u krilu Tišine

U sebe-ne-znanja noći vječne tmine

Dok se iz prirode davno umrloga

Djelić ne pretvori u srž bića moga.

A kad umrem, tako u prirode dio

Raspast ću se opet, bit ću što sam bio.

Poslije lijesa ništa se ne skriva,

Bit će što prije kolijevke se zbiva,

Spavat ću, čim u snu dobrom ću nestati

I od živoga ću – mineral postati.

Prevod: Enver Čolaković