Edgar Allan Poe A Dream Within a Dream - Álom az álomban - Álombéli álom - San u snu

Edgar Allan Poe  (Boston January 19, 1809 – Baltimore October 7, 1849)



A Dream Within a Dream

Take this kiss upon the brow!

And, in parting from you now,

Thus much let me avow

You are not wrong, who deem

That my days have been a dream;

Yet if hope has flown away

In a night, or in a day,

In a vision, or in none,

Is it therefore the less gone?

All that we see or seem

Is but a dream within a dream.

I stand amid the roar

Of a surf-tormented shore,

And I hold within my hand

Grains of the golden sand

How few! yet how they creep

Through my fingers to the deep,

While I weep - while I weep!

O God! can I not grasp

Them with a tighter clasp?

O God! can I not save

One from the pitiless wave?

Is all that we see or seem

But a dream within a dream?

Álom az álomban

Vedd még e csókot, édesem!

Mostan megyek, elbúcsuzom

és ez legyen a búcsúszóm:

igazat mondtál énnekem,

bús álom az én életem:

eltűnt reményem csillaga,

mindegy, nappal vagy éjszaka,

való volt-e, vagy látomány,

ma már mi sem maradt nyomán.

Minden, mi van e bús világon,

álomba ködlő furcsa álom.

Állok viharzó part előtt,

a tengerár lihegve bőg.

kezemben emlékek, romok,

arany fövény, arany homok. -

Nézem, hogy hullanak ezek

a könnyű, semmi porszemek

és könnyezek ─ és könnyezek!

Ó Istenem! bárhogy fogom,

a porba hull lágy homlokom?

Ó Istenem! nem menekül

egy szem se a vizek elül?

Hát minden-minden e világon

álomba ködlő furcsa álom?

Fordította: Kosztolányi Dezső

Álombéli álom

Fogadd el homlokcsókomat!

Ez búcsúm, itt a pillanat,

Akármi volt is - elmaradt.

Jól látod, nem tévedsz nagyon;

Én mindig, mindig álmodom.

S reményem, most hogy odalőn,

Túl napvilágon, éjidőn,

Túl vízión, s nem-lét fokán,

S épp eltűnése jó okán -

Úgy tűnik, most úgy találom:

Hogy ez is csak álombéli álom.

Morajló ár a partra von

Hullámtöréstől kínzatom,

Arany homokként málva szét;

Kezemben éltem - omladék,

Csuszamlik, tűnik, elcsorog,

Hiába összezárt marok,

Felsír a szívem, hogy' zokog:

Oh Isten! Meg nem tarthatom?

A semmit kell szorítanom?

Oh Isten! Meg nem védhetem?

Egy szemcsét hagyj megmentenem!

Vajh minden, amint találom;

Csupán csak álombéli álom?

Fordította: Rossner Roberto

San u snu

Primi na čelo cjelov taj

na rastanku, sad kad je kraj,

ovo mi barem reci daj - 

nisi u krivu što moj dan

svaki je, smatraš ,bio san;

Al' ako iščezla je nada

danju, il' noću, bilo kada,

u snovidjenju, il' bez toga

zar nestala je manje stoga?

Sve to što vidimo, il' tu

jesmo, to tek je san u snu.

Stojim i slušam huku

valova što obalu tuku,

u ruci se mojoj ljeska 

pregršt zrnca zlatnog pijeska-

Koliko ih je! Ali gle kako

curi mi u dubinu svako,

dok plačem tako-

dok plačem tako! 

Ne mogu ih zadržat, Bože!

Zar spasit ne mogu bar jedno,

od vala što ih čeka žedno?

Zar sve što vidimo, il' tu 

jesmo,to tek je san u snu?

Prevod: Dobriša Cesarić

Edgar Allan Poe Ulalume – Ulalume – Julaluma



Edgar Allan Poe  (Boston January 19, 1809 – Baltimore October 7, 1849)

Illustration by Roux e Viarengo

Ulalume

The skies they were ashen and sober;
The leaves they were crisped and sere –  
The leaves they were withering and sere;
It was night in the lonesome October
Of my most immemorial year:
It was hard by the dim lake of Auber,
In the misty mid region of Weir –  
It was down by the dank tarn of Auber,
In the ghoul-haunted woodland of Weir.

Here once, through and alley Titanic,
Of cypress, I roamed with my Soul –  
Of cypress, with Psyche, my Soul.
These were days when my heart was volcanic
As the scoriac rivers that roll –  
As the lavas that restlessly roll
Their sulphurous currents down Yaanek
In the ultimate climes of the pole –  
That groan as they roll down Mount Yaanek
In the realms of the boreal pole.

Our talk had been serious and sober,
But our thoughts they were palsied and sere –  
Our memories were treacherous and sere, –
For we knew not the month was October,
And we marked not the night of the year
(Ah, night of all nights in the year!) –  
We noted not the dim lake of Auber
(Though once we had journeyed down here) –  
Remembered not the dank tarn of Auber,
Nor the ghoul-haunted woodland of Weir.

And now, as the night was senescent
And star-dials pointed to morn –  
As the star-dials hinted of morn –
At the end of our path a liquescent
And nebulous lustre was born,
Out of which a miraculous crescent
Arose with a duplicate horn –
Astarte's bediamonded crescent
Distinct with its duplicate horn.

And I said: "She is warmer than Dian;
She rolls through an ether of sighs –
She revels in a region of sighs:
She has seen that the tears are not dry on
These cheeks, where the worm never dies,
And has come past the stars of the Lion
To point us the path to the skies –
To the Lethean peace of the skies –  
Come up, in despite of the Lion,
To shine on us with her bright eyes –
Come up through the lair of the Lion,
With love in her luminous eyes."

But Psyche, uplifting her finger,
Said: "Sadly this star I mistrust –
Her pallor I strangely mistrust:
Ah, hasten! -ah, let us not linger!
Ah, fly! -let us fly! -for we must."
In terror she spoke, letting sink her
Wings until they trailed in the dust –
In agony sobbed, letting sink her
Plumes till they trailed in the dust –
Till they sorrowfully trailed in the dust.

I replied: "This is nothing but dreaming:
Let us on by this tremulous light!
Let us bathe in this crystalline light!
Its Sybilic splendour is beaming
With Hope and in Beauty tonight! –
See! -it flickers up the sky through the night!
Ah, we safely may trust to its gleaming,
And be sure it will lead us aright –
We safely may trust to a gleaming,
That cannot but guide us aright,
Since it flickers up to Heaven through the night."

Thus I pacified Psyche and kissed her,
And tempted her out of her gloom –
And conquered her scruples and gloom;
And we passed to the end of the vista,
But were stopped by the door of a tomb –
By the door of a legended tomb;
And I said: "What is written, sweet sister,
On the door of this legended tomb?"
She replied: "Ulalume - Ulalume –  
'Tis the vault of thy lost Ulalume!"

Then my heart it grew ashen and sober
As the leaves that were crisped and sere –
As the leaves that were withering and sere;
And I cried: "It was surely October
On this very night of last year
That I journeyed -I journeyed down here! –
That I brought a dread burden down here –
On this night of all nights in the year,
Ah, what demon hath tempted me here?
Well I know, now, this dim lake of Auber –
This misty mid region of Weir –
Well I know, now, this dank tarn of Auber,
This ghoul-haunted woodland of Weir."

Illustration by Dante Gabriel Rossetti

Ulalume

Az ég hamufellege kóbor
a lombot elaszta a hév
a gallyat elölte a hév
a hó a magányos október
az év egy emléktelen év
a vidék tava vadködû Auber
és réve a Weir-tövi rév:
éj-fedte a vadködü Auber,
rémjárta a Weir-tövi rév.

Itt rég a titáni fasorban
lelkemmel, a ciprus alatt
Psychével, a ciprus alatt
bolyongtam a vulkáni korban,
mikor szívem árja szaladt,
mint nyugtalan láva szaladt
Yaanek-hegyi lávasodorban,
mely távoli sarkra halad,
mely zúg, míg a lávasodorban
az északi sarkra halad.

Szavunk szomorú vala; kóbor
lelkünket elaszta a hév
szívünket elölte a hév:
nem tudtuk, a hó hogy október
s nem tudtuk, az éj hogy az év
legéjelebb éjjele (ah ez az év!)
nem láttuk elült tavad, Auber,
(noha vitt már rajtad a rév) –
feledtük elült tavad, Auber
és rémeid, Weir-tövi rév.

S mig az égen a lángok oszoltak
s hunyt sorban az éj szeme le,
szállt sorban az ég tüze le:
ime tûnt végén a fasornak
nagy fény ködös égi jele,
amelybõl egy nagy csodaholdnak
két gyönyörû szarva kele,
Astarte jelének, a holdnak
gyémántszinü szarva kele.

S szóltam: "kegyesebb ez a holdnál
száll egy sohaj-étheren át,
repül csupa sóhajon át.
Látja, hogy ez arcon a gond jár,
szú-rágta szivembe belát;
jön a Leó-csillagu pontnál
mutatni a béke honát
a léthei béke honát
jön e vészes mennyei pontnál,
fényes-szemü égi barát
az Oroszlán-csillagu pontnál,
nyájas, csodafényü barát."

De Psyche nyög, ujjat emelve.
"Jaj, e fényben nem bizom én,
se-szinében nem bizom én.
Ne maradj itt, fuss tovakelve!
fuss, mert utolér ez a fény."
Szólt félve; lehulla seperve
szép szárnya a út fövenyén
nyöge fojtva; lehulla seperve
dísz-tolla az ut fövenyén,
szomorúan rut fövenyén.

Feleltem: "Eh babonasejtés!
menjünk csak e csillag után
menjünk üde fénye után.
Sybillai sugarat ejt és
a remény és báj fénye. Vidám.
Lásd, rezgve az égbe fut ám.
Hihetsz neki; cselt sohse rejt és
jó helyre vihet ki csupán.
Hihetünk, mert cselt sohse rejt és
jó helyre vihet ki csupán:
mert rezgve az égbe fut ám!"

Így szólva Psychét megöleltem
csitítva szívében a bún,
könnyítve a gyáva borún.
S amint tovavittem a kertben,
megakadtam egy kriptakapún,
õs-iratu kriptakapún.
S szólék: "Mi van irva, o lelkem,
e legendás kriptakapun?"
S felelé: "Ulalume, – Ulalume, –
itt nyugszik a holt Ulalume."

S szivem ekkor lõn mint a kóbor
levél ha elaszta a hév,
mint lomb, ha elölte a hév.
S szólék: "Bizonyosan október
vala s ép ez az éj, gonosz év,
mikor erre vitt ez a rév,
terhem s magam, itt ez a rév.
De mi csalt ide, épen az év
ezen éjjelén? (Ah ez az év!)
Már látom: e láp ködös Auber
és réve a Weir-tövi rév.
Jól látom, a vérködü Auber
s vad, rémteli Weir-tövi rév."

Fordította: Babits Mihály

Illustration by Janina Grinevich

Julaluma

kao pep΄o siv je sav nebeski svod.

Sklupčano lišće svenule tajne –

Uvelo lipće u sne očajne;

Samotni Oktobar usporio hod –

Godine moje te prenesećajne;

Tmine i tmuše zamataju rod –

Zgran-jezero strepi od zebnje beskrajne

Sred utvarne Gore, zvane Nedohod,

Gde su gule grobne-mračno zavičajne.

Jednom, kroz aleju kiparisa zgranski΄

Sa svojom tu dušom ja jezivo bludih –

Sa dušom, sa Psihom, kad srcem, vulkanski,

Rekama od zgure bujicom poludih –

Kad lava uzrujnih bogaze pregrudih

Sumpornim vrtlogom niz slom velikanski –

Ka polarnom krugu susrete kad budih;

O kako urliče prizor severjanski:

Cik promuklih zora borealno ludih.

Razgovor nam bio ozbiljan i krut,

Al misli, te misli od grča, od plaha –

I pamćenje nađe izdajničkog maha, –

Oktobar je smrkli presazdao kut

(Koje li nas noći obavio skut?) –

Ne zađosmo noći kretanje, ni put,

(Mada smo već jednom sišli u taj slut):

Sve nam van sećanja, uzavrela daha –

Ta gora utvarna i tog Zgrana ćût.

Pa dokle se Noći naginjavala ravan,

Jutru usmeravô zvezdanih je sat –

Jutro uskoravô zvezdanik je sat; –

Odjednom, gle, zvežđa mutni grumen tavan

Izroni na nebu dvorog, čudno stravan,

Bledi srp Astarte, maglen neboklat –

Dragulj dijamantski smamljen i prizvat:

Tako razgovetan i dvorogo stravan.

Rekoh: „Od Dijane topliji je On;

Kroz etar uzdaha doplovi bezmeran –

Kroz etar uzdaha dobrodi bezmeran; –

Vide da se suza ne osuši zvon

Sa obraza ljudskih, gde je suza zgon,

Pa je došô zračan, i ljubavan, On,

Iz sazvežđa Lava, da nam kaže, veran,

Gde je zaborava umir neizmeran –

Da pokaže neba zaton tihobon, –

On da nam osvetli i zračan i smeran:

Gde je večnog mira prenebesni gron;

Sa ležaja Lava dojezdio On.”

Al Psiha podiže prst, pa tmurno:

„Ovoj zvezdi, avaj, ne poklanjam vere –

Bledilu tom njenom ne poklanjam vere; –

Nego ne oklevaj, prenimo se žurno:

Bežimo što dalje izvan smisla, mere;

To jedino osta – samo bekstvo burno!”

U strahu grcaše, ko gonjeno zvere

Klonuše joj krila – bezumno ih stere –

Padoše na zemlju da ih blato ždere –

Na zemlju joj pade okrilje biljurno.

A ja odgovorih: „To su snova sanje;

O, daj u biljurni da greznemo zrak!

O, daj da preburni prečeznemo zrak!

Sibilski taj blesak blešti nam: Uzdanje,

Nada i Lepota njegovo su tkanje –

Gle: prolomi nebo i opak mu mrak!

O, verujmo mirno u to nadbliskanje:

Vodiće nas pravo, to je uzdan znak –

Ta vidiš da noću prolomi se mrak,

Graknuo iz noći promukao grak:

prolomisa mrakaa teško očajanje.”

Smirio sam Psihu, poljub΄ dadoh njoj

S mnogo bolne strasti, s mnogo žalnog šuma

I ubedih Psihu, sred pečalnih gluma;

Tad pođosmo dalje; kad, jezivo: Stoj!

Pred nama Grobnice izvio se kroj

Sa natpisom nekim vrh svoda, vrh huma!

„Šta piše, o Sestro, kom za upokoj?

Kome, izgubljenom, slova žalnih roj?”

Odgovori ona: „Piše: Julaluma;

Počiva u njemu tvoja Julaluma.”

Tak, ko pep΄o siv mi dođe srca svod,

Ko lišće sklupčano u sne očajne –

Ko lišće klonulo u svenule tajne;

Zavikah: „Oktobar uspori hod,

Pre godinu dana tu dobrodih brod –

O, tu je donesoh, strepnje mi beskrajne,

Tu sam je doneo mrtvim u pohod:

O sad prepoznajem i taj Nedohod,

I sve što je u njemu najprisniji rod: –

Zgran, jezero magle, i te misli vajne, –

Kroz utvarne gore glumom zavičajne.”

Prevod: Stanislav Vinaver

 

Edgar Allan Poe The Conqueror Worm (Poem from the tale ”Ligeia”) - A győztes féreg (Vers a „Ligeia” elbeszélésből)



Edgar Allan Poe  (Boston January 19, 1809 – Baltimore October 7, 1849)

The Conqueror Worm (Poem from the tale ”Ligeia”)

Lo! 't is a gala night

Within the lonesome latter years!

An angel throng, bewinged, bedight

In veils, and drowned in tears,
Sit in a theatre, to see
A play of hopes and fears,
While the orchestra breathes fitfully
The music of the spheres.

Mimes, in the form of God on high,
Mutter and mumble low,
And hither and thither fly --
Mere puppets they, who come and go
At bidding of vast formless things
That shift the scenery to and fro,
Flapping from out their Condor wings
Invisible Wo!

That motley drama! --oh, be sure

It shall not be forgot!

With its Phantom chased forever more,

By a crowd that seize it not,
Through a circle that ever returneth in
To the self-same spot,
And much of Madness and more of Sin
And Horror the soul of the plot.

But see, amid the mimic rout,
A crawling shape intrude!
A blood-red thing that writhes from out
The scenic solitude!
It writhes! --it writhes! --with mortal pangs
The mimes become its food,
And the seraphs sob at vermin fangs
 In human gore imbued.

Out --out are the lights --out all!
And over each quivering form,
The curtain, a funeral pall,
Comes down with the rush of a storm,
And the angels, all pallid and wan,
Uprising, unveiling, affirm
That the play is the tragedy, "Man,"
And its hero the Conqueror Worm.

   Illustration by Arthur Rackham

A győztes féreg (Vers a „Ligeia” elbeszélésből)

Imitt egy gála éj
A vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben ázva, mély
Fátyol közt, szárnyasan
Szinházban ül, drámát akar,
Reményt és rémeket,
Mig szférák zengnek, büszke kar,
Szeszélyes éneket.

Ezer isten-formáju báb
Súg-búg a szinpadon,
S ling-leng idébb-odább,
Jő, s puszta bábként megy vakon,
Amint formátlan odafönt
Nagy erők mozgatják a színt;
Kesely-szárnyuk csapkodva önt
Láthatatlan kínt!

Óh bolond dráma! nem feled
Örökre aki lát!
Hogy űzi folyton a tömeg,
S nem éri, fantomát,
És körben űzi, s visszatér,
Nem éri sohase;
Bűn, őrület és szenvedély:
Ebből áll a mese!

De ím, egy csúszó rémalak,
Mint vérpiros gomoly,
Előgyürűz a szinfalak
Magányaiból.
Jön! - jön! - és a bábok soka
A Csúszók étke lesz.
Sír a szeráf: férgek foga
Emberek vérével veres.

A lámpa - a lámpa mind kihal!
S lehull a remegő
Formákra, zúgva, mint vihar,
A függöny, a szemfedő.
Az angyalnép sápadva föláll
S szól, míg fátylával időz:
"Ez az »Ember« című dráma volt,
S a Győztes Féreg a hős."

Fordította: Babits Mihály