A költészetről
- az Ezüst híd/Srebrni most fordításkötetemről
- fordításaim
- kedvenc verseim
- gondolatok
- magamról O poeziji
- o knjizi prevoda Ezüst híd/Srebrni most
- moji prevodi
- omiljene pesme
- zabeleške
- o sebi
Ah! cette vie de mon enfance, la grande route par tous les temps, sobre surnaturellement, plus désintéressé que le meilleur des mendiants, fier de n'avoir ni pays, ni amis, quelle sottise c'était. - Et je m'en aperçois seulement!
- J'ai eu raison de mépriser ces bonshommes qui ne perdraient pas l'occasion d'une caresse, parasites de la propreté et de la santé de nos femmes, aujourd'hui qu'elles sont si peu d'accord avec nous.
J'ai eu raison dans tous mes dédains: puisque je m'évade!
Je m'évade!
Je m'explique.
Hier encore, je soupirais: "Ciel! sommes-nous assez de damnés ici-bas! Moi j'ai tant de temps déjà dans leur troupe! Je les connais tous. Nous nous reconnaissons toujours; nous nous dégoûtons. La charité nous est inconnue/ Mais nous sommes polis; nos relations avec le monde sont très-convenables." Est-ce étonnant? Le monde! les marchands, les naïfs! - Nous ne sommes pas déshonorés. - Mais les élus, comment nous recevraient-ils? Or il y a des gens hargneux et joyeux, de faux élus, puisqu'il nous faut de l'audace ou de l'humilité pour les aborder. Ce sont les seuls élus. Ce ne sont pas des bénisseurs!
M'étant retrouvé deux sous de raison - ça passe vite! - je vois que mes malaises viennent de ne m'être pas figuré que nous sommes à l'Occident. Les marais occidentaux! Non que je croie la lumière altérée, la forme exténuée, le mouvement égaré... Bon! voici que mon esprit veut absolument se charger de tous les développements cruels qu'a subis l'esprit depuis la fin de l'Orient... Il en veut, mon esprit!
... Mes deux sous de raison sont finis! - L'esprit est autorité, il veut que je sois en Occident. Il faudrait le faire taire pour conclure comme je voulais.
J'envoyais au diable les palmes des martyrs, les rayons de l'art, l'orgueil des inventeurs, l'ardeur des pillards; je retournais à l'Orient et à la sagesse première et éternelle. -Il paraît que c'est un rêve de paresse grossière!
Pourtant, je ne songeais guère au plaisir d'échapper aux souffrances modernes. Je n'avais pas en vue la sagesse bâtarde du Coran. -Mais n'y a-t-il pas un supplice réel en ce que, depuis cette déclaration de la science, le christianisme, l'homme se joue, se prouve les évidences, se gonfle du plaisir de répéter ces preuves, et ne vit que comme cela! Torture subtile, niaise; source de mes divagations spirituelles. La nature pourrait s'ennuyer, peut-être! M. Prudhomme est né avec le Christ.
N'est-ce pas parce que nous cultivons la brume! Nous mangeons la fièvre avec nos légumes aqueux. Et l'ivrognerie! et le tabac! et l'ignorance! et les dévouements! - Tout cela est-il assez loin de la pensée de la sagesse de l'Orient, la patrie primitive? Pourquoi un monde moderne, si de pareils poisons s'inventent!
Les gens d'Église diront: C'est compris. Mais vous voulez parler de l'Eden. Rien pour vous dans l'histoire des peuples orientaux. - C'est vrai; c'est à l'Eden que je songeais! Qu'est-ce que c'est pour mon rêve, cette pureté des races antiques!
Les philosophes: Le monde n'a pas d'âge. L'humanité se déplace, simplement. Vous êtes en Occident, mais libre d'habiter dans votre Orient, quelque ancien qu'il vous le faille, - et d'y habiter bien. Ne soyez pas un vaincu. Philosophes, vous êtes de votre Occident.
Mon esprit, prends garde. Pas de partis de salut violents. Exerce-toi! - Ah! la science ne va pas assez vite pour nous!
Mais je m'aperçois que mon esprit dort.
S'il était bien éveillé toujours à partir de ce moment, nous serions bientôt à la vérité, qui peut-être nous entoure avec ses anges pleurant!... - S'il avait été éveillé jusqu'à ce moment-ci, c'est que je n'aurais pas cédé aux instincts délétères, à une époque immémoriale!... - S'il avait toujours été bien éveillé, je voguerais en pleine sagesse!...
Ô pureté! Pureté!
C'est cette minute d'éveil qui m'a donné la vision de la pureté! - Par l'esprit on va à Dieu!
Déchirante infortune!
Illustration: d'Hubert Pauget
A lehetetlen
___
Jaj, gyermekségem élete! minden vihar paskolta országútja! természetfölötti józansága! önzetlensége, hogy túltegyen a Jó Kolduson! rátartisága, hogy se hazája, se barátja - az volt csak az ostobaság! Most eszmélek rá.
Jól tettem, hogy lenéztem azokat a zsivány alakokat, akik nem mulasztanának el egyetlen pásztorórát sem. Asszonyaink tisztaságának és egészségének piócái - mainapság, amikor a drágák oly kevéssé egyeznek velünk.
Jól tettem, hogy mindenképp megvetettem őket: mivel menekülőben vagyok.
Menekülőben!
Megmagyarázom.
Tegnap még így sóhajtottam: - Egek! Hát nem vagyunk elegen kárhozottak, itt alant? Jómagam is, mióta benne vagyok a csürhéjében! Ismerem valamennyit. Folyton felismerjük egymást, és már elutáljuk is. Amilyen szeretetlenek vagyunk. Ám még udvariaskodnak; viszonyunk mindenkivel kifogástalan. - Meglepő? A kalmárok, az együgyűek - mindenki! Csak a becsületükön hogy ne essék csorba. De hogyan fogadnak bennünket a választottak? Mert vannak ám harapós és kedélyes, álságos választottak: vakmerőnek és megalázkodónak kell lenni ahhoz, hogy odalépjünk hozzájuk. És csakis ők a választottak. Jókodni? Van eszükben!
S hogy sikerült szert tennem két garas józan észre - oly könnyű elverni! - máris annak a kínos érzése környékez, hogy nem ismertem fel idejekorán: Napnyugaton vagyok. A Nyugat lápvilága! Nem mintha azt hinném, itt fonák a fény, fogyóban a forma, téveteg a mozdulat... Íme! Szellemem kész és hajlandó befogadni mindama kegyetlen átalakulást, amelyen a Napkelet veszte óta a Szellem keresztülment... Melyekért szellemem neheztel!
...Két garas ára józan eszem elvertem! A szellem hatalom, azt akarja, maradjak veszteg itt, Napnyugaton. Ahhoz, hogy a magam feje szerint cselekedjem - el kéne némítanom.
A pokolba küldtem a vértanúk pálmaágát, a művészet sugarát, a feltalálók gőgjét, a plagizátorok hevét; és megtértem Napkeletre - az első és örökétigvaló bölcsességhez... De mintha a tohonya tunyaság álma volna mindez.
Az újkor szenvedéseitől szabadulni? Erre sohasem gondoltam. Nem a Korán fattyú bölcsessége járt az eszemben. S vajon nem a kínok-kínja-é az maga, hogy amióta csak a tudás, a kereszténység kinyilváníttatott, az ember bolondozik, bizonygatja vakablak világosságát és a gyönyörűségtől felfuvalkodva ismételgeti bizonyosságait: eszerint él...?! Rafinált, oktondi önkínzás: szellemi elkalandozásaim forrása. Az embertermészet is beleunhatna már! S Prudhome úr a Krisztussal született.
Tán azért, hogy gyarapítsuk a homályt?! Párolt zöldségeinkkel bevesszük a borzongást! Hát az iszákosság? a dohányzás? a tudatlanság? a megalázkodás?! Hát mindez oly messze esik az őseredettől, a Napkelet eszméitől és bölcsességétől? Mire való a modern világ, ha ilyen kotyvalékok kiagyalója?!
Az egyházférfiak majd azt mondják: értvést. Vagyis hát az Édenről akarsz beszélni. Mit neked a napkeleti népek története... Nos, úgy igaz! az Édenre gondoltam! De mi köze az ókoriak fajtisztaságának az én álmomhoz?!
A filozófusok: a Földnek nincs kora. Az emberiség fogja magát, és odébbmozdul. Most itt vagy Napnyugaton, de szabadságodban áll, hogy azt a Napkeletet, amilyen ókorinak csak akarod - abban élj kedved szerint. Ne hagyd magad... Filozófusok, ez a ti Napnyugatotok, ahová valók vagytok.
Légy résen, szellemem. Csak semmi elhirtelenkedett üdvözlést. Serkenj fel!... Jaj, miért is, hogy a tudomány nem halad elég gyorsan nekünk!
Észreveszem, hogy szellemem szunyókál.
Ha most, e szempercenettől tágra nyitná a szemét, egykettőre elérkeznénk az igazsághoz, mely ki tudja, itt körülköz bennünket síró angyalaival!... Ha e szempercenetig ébren virraszt, nem engedtem volna, időtlen idők óta, romboló ösztöneimnek... Ha mindétig ébren virrasztott volna, ma ott vitorláznék a bölcsesség nyílt vizein!...
Ó tisztaság! tisztaság!
A felébredés pillanata megajándékozott a tisztaság látomásával! A szellem által felemelkedünk Istenhez!
Le travail humain! c'est l'explosion qui éclaire mon abîme de temps en temps.
"Rien n'est vanité; à la science, et en avant!" crie l'Ecclésiaste moderne, c'est-à-dire Tout le monde. Et pourtant les cadavres des méchants et des fainéants tombent sur le coeur des autres... Ah! vite, vite un peu; là-bas, par delà la nuit, ces récompenses futures, éternelles... les échappons-nous?...
- Qu'y puis-je? Je connais le travail; et la science est trop lente. Que la prière galope et que la lumière gronde... je le vois bien. C'est trop simple, et il fait trop chaud; on se passera de moi. J'ai mon devoir, j'en serai fier à la façon de plusieurs, en le mettant de côté.
Ma vie est usée. Allons! feignons, fainéantons, ô pitié! Et nous existerons en nous amusant, en rêvant amours monstres et univers fantastiques, en nous plaignant et en nous querellant les apparences du monde, saltimbanque, mendiant, artiste, bandit, - prêtre! Sur mon lit d'hôpital, l'odeur de l'encens m'est revenue si puissante; gardien des aromates sacrés, confesseur, martyr...
Je reconnais là ma sale éducation d'enfance. Puis quoi!... Aller mes vingt ans, si les autres vont vingt ans...
Non! non! à présent je me révolte contre la mort! Le travail paraît trop léger à mon orgueil: ma trahison au monde serait un supplice trop court. Au dernier moment, j'attaquerais à droite, à gauche...
Alors, - oh! - chère pauvre âme, l'éternité serait-elle pas perdue pour nous!
d'Hubert Pauget illusztrációja
Villám
__
Az emberi munka! ez az a robbanás, amely időről időre beleragyog örvényeimbe.
„Semmi se hiábavaló; fel a tudásra, és aztán tovább!” - kiáltja a modern Prédikátor, vagyis Mindenki. De a gonoszok és semmirekellők hullái mégis a mások szívére zuhannak... Ó! gyorsan, gyorsabban egy kicsit; odatúl, túl az éjszakán... elkerülhetjük-e ezeket a jövendő, ezeket az örök jutalmakat?...
- Mit tehetek én itt? A munkát ismerem; s a tudomány túl lassú. Jól látom én, hogy az ima vágtat, s a fény mennydörög. Túl egyszerű, és túl nagy a hőség; nélkülem is meglesznek. Tudom a kötelességem, s mint annyian, én is büszkén fogok fütyülni rá.
Az életem kopott. Gyerünk! legyünk színlelők és semmittevők, ó, irgalom! S az életünk mulatság lesz, álmaink szörnyeteg szerelmek és fantasztikus világok, siránkozunk és veszekszünk majd a világ látszataival, kötéltáncosok, koldusok, művészek, bandita - pap! Kórházi ágyamon oly hatalmasnak éreztem a tömjén szagát; szent illatok őrzője, mártír, hitvalló...
Ebben mocskos gyermeki neveltetésemre ismerek. No és aztán!... Gyerünk, húsz esztendőm, mások is lesznek húszévesek...
Nem! nem! most fellázadok a halál ellen! Gőgömnek túl könnyű a munka: elárulnom a világot túlságosan is kurta szenvedés. Az utolsó pillanatban is vagdalkozni fogok jobbra, balra...
Akkor - ó! - szegény, drága lélek, tán nem lenne veszve számunkra az öröklét!
N'eus-je pas une fois une jeunesse aimable, héroïque, fabuleuse, à écrire sur des feuilles d'or, - trop de chance! Par quel crime, quelle erreur, ai-je mérité ma faiblesse actuelle? Vous qui prétendez que des bêtes poussent des sanglots de chagrin, que des malades désespèrent, que des morts rêvent mal, tâchez de raconter ma chute et mon sommeil. Moi, je ne puis pas plus m'expliquer que le mendiant avec ses continuels Pater et Ave Maria. Je ne sais plus parler!
Pourtant, aujourd'hui, je crois avoir fini la relation de mon enfer. C'était bien l'enfer; l'ancien, celui dont le fils de l'homme ouvrit les portes.
Du même désert, à la même nuit, toujours mes yeux las se réveillent à l'étoile d'argent, toujours, sans que s'émeuvent les Rois de la vie, les trois mages, le coeur, l'âme, l'esprit. Quand irons-nous, par delà les grèves et les monts, saluer la naissance du travail nouveau, la sagesse nouvelle, la fuite des tyrans et des démons, la fin de la superstition, adorer - les premiers! - Noël sur la terre!
Le chant des cieux, la marche des peuples! Esclaves, ne maudissons pas la vie.
Illustration: d'Hubert Pauget
Reggel
___
Nem volt-e egykor kedves, hősi, mesés, aranylapokra kívánkozó ifjúságom - nagyon is sok szerencsém! Micsoda vétkem vagy tévedésem érdemelte ki mai nagy gyengeségemet? Ti, akik azt állítjátok, hogy az állatok zokognak bánatukban, hogy a betegek kétségbeesnek, hogy a halottak rosszakat álmodnak, próbáljátok meg elmesélni bukásomat és álmaimat. Én már nem tudom jobban kifejezni magam, mint a koldus az ő örökös Pater noster-eivel és Ave Mariá-ival Már nem tudok beszélni!
De ma, úgy érzem, befejeztem a poklomról szóló beszámolót. A pokol volt ez valóban, az, amelynek kapuit az ember nyitotta meg.
Ugyanabban a pusztaságban, ugyanazon az éjszakán fáradt szemeim még mindig az ezüstcsillagra nyílnak, de mindig anélkül, hogy mozdulnának az Élet urai, a háromkirályok, a szív, a lélek és az ész. Mikor mehetünk már, partokon és hegyeken túl, köszönteni az új munka születését, az új tudásét, a zsarnokok és démonok futását, a babona végét, s imádni - elsőként! - a földre szállt Karácsonyt!
Egek éneke, népek menete! Rabszolgák, ne átkozzuk az életet.
L'automne, déjà! - Mais pourquoi regretter un éternel soleil, si nous sommes engagés à la découverte de la clarté divine, - loin des gens qui meurent sur les saisons.
L'automne. Notre barque élevée dans les brumes immobiles tourne vers le port de la misère, la cité énorme au ciel tache de feu et de boue. Ah! les haillons pourris, le pain trempé de pluie, l'ivresse, les mille amours qui m'ont crucifié! Elle ne finira donc point cette goule reine de millions d'âmes et de corps morts et qui seront jugés! Je me revois la peau rongée par la boue et la peste, des vers plein les cheveux et les aisselles et encore de plus gros vers dans le coeur, étendu parmi des inconnus sans âge, sans sentiment... J'aurais pu y mourir... L'affreuse évocation! J'exècre la misère.
Et je redoute l'hiver parce que c'est la saison du comfort!
- Quelquefois je vois au ciel des plages sans fin couvertes de blanches nations en joie. Un grand vaisseau d'or, au-dessus de moi, agite ses pavillons multicolores sous les brises du matin. J'ai créé toutes les fêtes, tous les triomphes, tous les drames. J'ai essayé d'inventer de nouvelles fleurs, de nouveaux astres, de nouvelles chairs, de nouvelles langues. J'ai cru acquérir des pouvoirs surnaturels. Eh bien! je dois enterrer mon imagination et mes souvenirs! Une belle gloire d'artiste et de conteur emportée!
Moi! moi qui me suis dit mage ou ange, dispensé de toute morale, je suis rendu au sol, avec un devoir à chercher, et la réalité rugueuse à étreindre! Paysan!
Suis-je trompé? la charité serait-elle soeur de la mort, pour moi?
Enfin, je demanderai pardon pour m'être nourri de mensonge. Et allons.
Mais pas une main amie! et où puiser le secours?
_________
Illustration: d'Hubert Pauget
Oui l'heure nouvelle est au moins très-sévère.
Car je puis dire que la victoire m'est acquise: les grincements de dents, les sifflements de feu, les soupirs empestés se modèrent. Tous les souvenirs immondes s'effacent. Mes derniers regrets détalent, - des jalousies pour les mendiants, les brigands, les amis de la mort, les arriérés de toutes sortes. - Damnés, si je me vengeais!
Il faut être absolument moderne.
Point de cantiques: tenir le pas gagné. Dure nuit! le sang séché fume sur ma face, et je n'ai rien derrière moi, que cet horrible arbrisseau!... Le combat spirituel est aussi brutal que la bataille d'hommes; mais la vision de la justice est le plaisir de Dieu seul.
Cependant c'est la veille. Recevons tous les influx de vigueur et de tendresse réelle. Et à l'aurore, armés d'une ardente patience, nous entrerons aux splendides villes.
Que parlais-je de main amie! Un bel avantage, c'est que je puis rire des vieilles amours mensongères, et frapper de honte ces couples menteurs, - j'ai vu l'enfer des femmes là-bas; - et il me sera loisible de posséder la vérité dans une âme et un corps.
d'Hubert Pauget illusztrációja
Búcsú
Máris az ősz! - De miért is sajnálni az örökös napsütést, ha az ember az isteni világosság felfedezésére szánta el magát - távol az emberektől, akik belehalnak az évszakokba.
Ősz. Bárkánk a mozdulatlan ködökbe emelkedve elfordul a nyomor kikötője, a roppant város felé, melynek ege tűztől és sártól szennyes. Ó, a rothadt condrák, az esőtől dohosult kenyér, a részegség és ezernyi szerelem, amely keresztre feszített engem! Hát sohase vész el már hullazabáló királynője a millió holt testnek és léleknek, amely majd megítéltetik! Újra látom magam, mocsok és dögvész marta bőrrel, férgektől nyüzsgő hajjal és hónaljjal s még kövérebb férgekkel teli szívemmel, amint elnyúlok a kortalan, közönyös ismeretlenek között... Bele is halhattam volna... Iszonyú szellemidézés! Irtózom a nyomortól.
És félek a téltől, mert az a kényelem évada!
- Határtalan partokat látok olykor az égen, melyeket örömteli fehér nemzetek lepnek el. Aranyhajó lengeti fölöttem sokszínű lobogóit a reggeli szélben. Minden ünnepet, minden diadalt, minden drámát én teremtettem! Új virágokat, új csillagokat, új húsokat, új nyelveket akartam felfedezni! Azt hittem, természetfölötti hatalmat szerezhetek. Nos hát! el kell temetnem képzeletemet és emlékeimet! Szép kis dicsőség a művésznek és mesemondónak!
Én! én, aki varázslónak vagy angyalnak véltem magam, minden erkölcs alól felszabadultnak, visszaadattam a földnek, hogy kötelességet válasszak magamnak, és két kézzel markoljam a durva valót! Paraszt!
Tévedtem-e? Lehet, hogy énnekem halál nővére az irgalom?
Végül is bocsánatot kérek, hogy hazugsággal táplálkoztam. S gyerünk.
De sehol egy baráti kéz! és hol van számomra segítség?
_________
d'Hubert Pauget illusztrációja
Igen, ez a mai óra legalábbis nagyon súlyos.
Mert mondhatom, hogy a győzelem enyém lett: a fogcsikorgatások, tűzsziszegések, mérges leheletek csitulnak. Minden nemtelen emlék elmosódik. Utolsó panaszaim is eloldalognak - a féltékenység, a koldusok, a banditák, a halál barátai s a mindenféle elesettek iránt. - Átkozottak! ha megbosszulnám magam!
Modernnek kell lenni mindenestül.
Semmi dicshimnuszt: tovább a megkezdett úton. Zord éjszaka! Alvadt vér füstöl arcomon, s mögöttem semmi, csak a rettentő bozót!... A szellem harca éppoly brutális, mint az emberek csatája; de az igazság látványa csak Istennek adatik...
De most ez még csak az előeste. Fogadjuk be minden erő és valódi gyengédség áramát. És hajnalban, izzó türelemmel vértezetten, belépünk majd a fényes városokba.
Mit beszéltem baráti kézről! Mintha nem volna már szép nyereség az is, hogy nevetni tudok a régi hazug szerelmeken, s szégyennel verhetem ezeket a hazug kapcsolatokat - láttam odalenn az asszonyok poklát -, és megadatik nekem, hogy enyém lehessen egy testben s egy lélekben az igazság.
Charleville 20 October 1854 – Marseille 10 November 1891
La Bateau ivre
Comme je descendais des Fleuves impassibles, Je ne me sentis plus guidé par les haleurs ; Des Peaux-Rouges criards les avaient pris pour cibles, Les ayant cloués nus aux poteaux de couleurs.
J’étais insoucieux de tous les équipages, Porteur de blés flamands ou de cotons anglais. Quand avec mes haleurs ont fini ces tapages, Les Fleuves m’ont laissé descendre où je voulais.
Dans les clapotements furieux des marées, Moi, l’autre hiver, plus sourd que les cerveaux d’enfants, Je courus ! Et les Péninsules démarrées, N’ont pas subi tohu-bohus plus triomphants.
La tempête a béni mes éveils maritimes. Plus léger qu’un bouchon j’ai dansé sur les flots Qu’on appelle rouleurs éternels de victimes, Dix nuits, sans regretter l’œil niais des falots.
Plus douce qu’aux enfants la chair des pommes sures, L’eau verte pénétra ma coque de sapin Et des taches de vins bleus et des vomissures Me lava, dispersant gouvernail et grappin.
Et dès lors, je me suis baigné dans le poème De la mer, infusé d’astres, et latescent, Dévorant les azurs verts où, flottaison blême Et ravie, un noyé pensif parfois descend,
Où, teignant tout à coup les bleuités, délires Et rythmes lents sous les rutilements du jour, Plus fortes que l’alcool, plus vastes que nos lyres, Fermentent les rousseurs amères de l’amour.
Je sais les cieux crevant en éclairs, et les trombes, Et les ressacs, et les courants, je sais le soir, L’aube exaltée ainsi qu’un peuple de colombes, Et j’ai vu quelquefois ce que l’homme a cru voir.
J’ai vu le soleil bas taché d’horreurs mystiques Illuminant de longs figements violets, Pareils à des acteurs de drames très antiques, Les flots roulant au loin leurs frissons de volets ;
J’ai rêvé la nuit verte aux neiges éblouies, Baisers montant aux yeux des mers avec lenteur, La circulation des sèves inouïes Et l’éveil jaune et bleu des phosphores chanteurs.
J’ai suivi des mois pleins, pareille aux vacheries Hystériques, la houle à l’assaut des récifs, Sans songer que les pieds lumineux des Maries Pussent forcer le muffle aux Océans poussifs ;
J’ai heurté, savez-vous ? d’incroyables Florides, Mêlant aux fleurs des yeux de panthères, aux peaux D’hommes, des arcs-en-ciel tendus comme des brides, Sous l’horizon des mers, à de glauques troupeaux ;
J’ai vu fermenter les marais énormes, nasses Où pourrit dans les joncs tout un Léviathan, Des écroulements d’eaux au milieu des bonaces, Et les lointains vers les gouffres cataractant !
Glaciers, soleils d’argent, flots nacreux, cieux de braises. Echouages hideux au fond des golfes bruns Où les serpents géants dévorés des punaises Choient des arbres tordus, avec de noirs parfums.
J’aurais voulu montrer aux enfants ces dorades Du flot bleu, ces poissons d’or, ces poissons chantants. Des écumes de fleurs ont béni mes dérades Et d’ineffables vents m’ont ailé par instants.
Parfois, martyr lassé des pôles et des zones, La mer dont le sanglot faisait mon roulis doux Montait vers moi ses fleurs d’ombre aux ventouses jaunes Et je restais, ainsi qu’une femme à genoux,
Presqu’île, ballottant sur mes bords les querelles Et les fientes d’oiseaux clabaudeurs aux yeux blonds, Et je voguais, lorsqu’à travers mes liens frêles Des noyés descendaient dormir, à reculons.
Or moi, bateau perdu sous les cheveux des anses, Jeté par l’ouragan dans l’éther sans oiseau, Moi dont les Monitors et les voiliers des Hanses N’auraient pas repêché la carcasse ivre d’eau,
Libre, fumant, monté de brumes violettes, Moi qui trouais le ciel rougeoyant comme un mur Qui porte, confiture exquise aux bons poètes, Des lichens de soleil et des morves d’azur,
Qui courais taché de lunules électriques, Plante folle, escorté des hippocampes noirs, Quand les Juillets faisaient crouler à coups de triques Les cieux ultramarins aux ardents entonnoirs,
Moi qui tremblais, sentant geindre à cinquante lieues Le rut des Béhémots et les Maelstroms épais, Fileur éternel des immobilités bleues, Je regrette l’Europe aux anciens parapets.
J’ai vu des archipels sidéraux ! Et des îles Dont les cieux délirants sont ouverts au vogueur : — Est-ce en ces nuits sans fonds que tu dors et t’exiles, Million d’oiseaux d’or, ô future Vigueur ?
Mais, vrai, j’ai trop pleuré ! Les aubes sont navrantes, Toute lune est atroce et tout soleil amer. L’âcre amour m’a gonflé de torpeurs enivrantes. Oh ! que ma quille éclate ! Oh ! que j’aille à la mer !
Si je désire une eau d’Europe, c’est la flache Noire et froide où, vers le crépuscule embaumé, Un enfant accroupi, plein de tristesse, lâche Un bateau frêle comme un papillon de mai.
Je ne puis plus, baigné de vos langueurs, ô lames, Enlever leur sillage aux porteurs de cotons, Ni traverser l’orgueil des drapeaux et des flammes, Ni nager sous les yeux horribles des pontons !
A részeg hajó
Hogy jöttem lefelé a halk és hűvös árral, a vontatók sora egyszerre elmaradt versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj festett karókra vert, meztelen húsukat.
Nem gondoltam velük - s azzal se, tág ölemben angol gyapot pihen vagy belga búza ring, a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.
S a téli, tébolyult hullámok zord dagályán robogtam siketen, mint gyermekagy, tova ! az omlóföldű félszigetek partja táján győzelmesebb vihar nem tombolt még soha !
A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen, kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen, nem bántam már a part hunyorgó fényeit.
Mint gyermekajkon a borízü alma húsa, a zöld lágy lé befolyt fenyő-bordámon át, a kormányrúd levált, s lemállt a horgony gúzsa, s hab mosta kék borok és hányások nyomát.
S azóta fürdök itt a tejszinűn derengő és csillagringató tenger dalaiban, a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő és mámoros tetem bús sajkaként suhan;
s hol enyhekék habot a rőt csillámu napban a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat, izzóbban, mint a szesz s a dalnál is vadabban erjesztve a fanyar és vérszin vágyakat. Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal, tölcsért és áramot, mind láttam, és az est árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal - s láttam, amit csupán fűlt fantázia fest.
Néztem már süllyedő, borzongó titku napba s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt, mely tündökölve dőlt hömpölygő fodru habba antik tragédiák merev s zord hőseként.
Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit, a tengerszemein csók volt az éjsetét, kerengő áramú, rejtelmes-új erő vitt, s hallottam sárga és kék foszfor énekét.
És hó múlt hóra, s én zátonyok közt robogtam a kergült csordaként torló hab taraján, nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant talpával tiprat-e a hörgőóceán?
Megjártam Flóridát, a messzi mesetájat, láttam párduc-szemű, virágos testeket s a horizont alatt kék habban méla nyájat, s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.
És mocsár fortyogott, és óriási varsán rohadt a sás között leviatáni hal, szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy a harsány örvény zuhog s mohón a messzi partba fal.
Gleccsert, ezüstnapot, gyöngyházhabot s a barna öblök rémroncsait láttam s a hajnali parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva, a görbe, mélyszagú fákról lehullani.
S a gyermekeknek ó be boldogan mutatnám a kék s arany halat, mely zengve felszökellt. Virágos habverés áldotta bús utam már, s a puha-puha szél hízelgőn lengni kelt.
S a tenger - pólusok gyötörték s únt világok - míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett, özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot, s asszonyként tűrtem én, térdelve, reszketeg.
S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt. S ringattam néha holt tetemet, hogyha resten rossz láncaim között aludni mélyre szállt...
Bitang bordáimat a rongy hinár alázta, s madártalan terek üréig vert az ár, vizektől részegült roncsom ki nem halássza se fürge monitor, se lassú bárka már.
Szállottam szabadon, ibolyafényü ködbe, s a mennyet fúrtam át, e bíborló falat, és most a nap-moha és azúr nyála föd be költőknek ritka és zamatos jófalat.
S villamos-rája-rajt sodortam, és tolongott setét csikóhal is a balog tat megett, vad júliusi fény és izzó lángdorongok verték tölcsérbe fönn a sűrü-kék eget.
Kit Behemót buja s hars poklához az orkán borzongató dühe ötven mérföldre vitt, én, örök bujdosó a kék ég horizontján, sajnálom Európa kivénhedt földjeit. Láttam sziget-csodát ! Csillagzó szemhatárral ! Fölötte meghasadt, mámoros menny terült! Jaj, ott bújtál-e meg, alvó aranymadár-raj az éjek mélyein, jövendő szent Derű?
Igaz, sírtam sokat. Úgy elgyötört a hajnal, s minden hold szörnyü volt és minden nap sivár, és részeggé tömött a kéj keserve. Jaj, jaj, csak szétrepedni már! Csak elsüllyedni már!
Ha vágynám vízre még az únt Európában, hűs tócsa volna az, setét és pici tó, hol bús fiúcska ül az alkony illatában, s pillangóként libeg egy csöpp papírhajó...
Akit már fürdetett hullámod, lusta tenger, kalmárként szállhat-e gyapottal révbe még? Nem, nem ! S a lobogók és lámpák dölyfe sem kell, nem állom már a mord hidak nehéz szemét...
Fordította: Kardos László
The drunken boat
As I descended impassible Rivers, I felt no longer steered by bargemen; they were captured by howling Redskins, nailed as targets, naked, to painted stakes.
What did I care for cargo or crews, bearers of English cotton or Flemish grain— having left behind the bargemen and racket, the Rivers let me descend where I wished.
In the furious splashing of the waves, I — that other winter, deafer than the minds of children — ran! And the unanchored Peninsulas never knew a more triumphant brouhaha.
The tempest blessed my sea awakening. Lighter than cork, I danced the waves scrolling out the eternal roll of the dead— ten nights, without longing for the lantern's silly eye.
Sweeter than the flesh of tart apples to children, the green water penetrated my pine hull and purged me of vomit and the stain of blue wines— my rudder and grappling hooks drifting away.
Since then, I have bathed in the Poem of the Sea, a milky way, infused with stars, devouring the azure greens where, flotsam-pale and ravished, drowned and pensive men float by.
Where, suddenly staining the blues, delirious and slow rhythms under the glowing red of day, stronger than alcohol, vaster than our lyrics, ferment the red bitters of love!
I know heavens pierced by lightning, the waterspouts and undertows and currents: I know night, Dawn rising like a nation of doves, and I've seen, sometimes, what men only dreamed they saw!
I've seen the sun, low, a blot of mystic dread, illuminating with far-reaching violet coagulations, like actors in antique tragedies, the waves rolling away in a shiver of shutters.
I've dreamed a green night to dazzling snows, kisses slowly rising to the eyelids of the sea, unknown saps flowing, and the yellow and blue rising of phosphorescent songs.
For months, I've followed the swells assaulting the reefs like hysterical herds, without ever thinking that the luminous feet of some Mary could muzzle the panting Deep.
I've touched, you know, incredible Floridas where, inside flowers, the eyes of panthers mingle with the skins of men! And rainbows bridle glaucous flocks beneath the rim of the sea!
I've seen fermenting— enormous marshes, nets where a whole Leviathan rots in the rushes! Such a ruin of water in the midst of calm, and the distant horizon worming into whirlpools!
Glaciers, silver suns, pearly tides, ember skies! Hideous wrecks at the bottom of muddy gulfs where giant serpents, devoured by lice, drop with black perfume out of twisted trees!
I wanted to show children these dorados of the blue wave, these golden, singing fish. A froth of flowers has cradled my vagrancies, and ineffable winds have winged me on.
Sometimes like a martyr, tired of poles and zones, the sea has rolled me softly in her sigh and held out to me the yellow cups of shadow flowers, and I've remained there, like a woman, kneeling . . .
Almost an island, balancing the quarrels, the dung, the cries of blond-eyed birds on the gunnels of my boat, I sailed on, and through my frail lines, drowned men, falling backwards, sank to sleep.
Now, I, a boat lost in the hair of the coves, tossed by hurricane into the birdless air, me, whom all the Monitors and Hansa sailing ships could not salvage, my carcass drunk with sea;
free, rising like smoke, riding violet mists, I who pierced the sky turning red like a wall, who bore the exquisite jam of all good poets, lichens of sun and snots of azure,
who, spotted with electric crescents, ran on, a foolish plank escorted by black hippocamps, when the Julys brought down with a single blow the ultramarine sky with its burning funnels;
I who tremble, feeling the moan fifty leagues away of the Behemoth rutting and the dull Maelstrom, eternal weaver of the unmovable blue— I grieve for Europe with its ancient breastworks!
I've seen thunderstruck archipelagos! and islands that open delirious skies for wanderers: Are these bottomless nights your nest of exile, O millions of gold birds, O Force to come?
True, I've cried too much! Dawns are harrowing. All moons are cruel and all suns, bitter: acrid love puffs me up with drunken slowness. Let my keel burst! Give me to the sea!
If I desire any of the waters of Europe, it's the pond black and cold, in the odor of evening, where a child full of sorrow gets down on his knees to launch a paperboat as frail as a May butterfly.
Bathed in your languors, o waves, I can no longer wash away the wake of ships bearing cotton, nor penetrate the arrogance of pennants and flags, nor swim past the dreadful eyes of slave ships.
Translated by Rebecca Seiferle
Illustracija: Julian Peters
Pijani brod
Kako silažah Rekama lenivim,
Ne osećah se više vođen od lađara:
Crvenokošci kreštavi ih uzeše za mete,
Pribivši ih gole o kolje puno šara.
Nemaran bejah za sve te posade,
Ja, nosač flamandskog žita il΄ engleskog pamuka,
Kad se lađarima mojim završi se buka,
Reke me pustiše da silazim kud želim.
U zapljuskivanju besnom oseke i plime,
Ja, jedne zime, gluvlji no mozak dečiji,
Jurnuh! Ni Poluostrva odronom zahvaćena
Nisu pretrpela darmar pobedniji.
Bura je blagoslovila moja buđenja primorska.
Lakši od zapušača, igrao sam po valima,
Koje zovu kotrljašima večnim davljenika,
Deset noći, ne žaleći glup pogled farova!
Slađe no deci meso oporih jabuka
Voda zeleni probi moju ljusku jelovu
I od plavih vinskih mrlja i bljuvotina
Me opra, raznoseći kormilo i kotvu.
I od tada, ja sam se kupao u Poemi
Mora, osutoj zvezdama, i mlečnoj,
Gutajući zelene azure, gde bled
I zanesen, davljenik meni katkad silazi;
Gde, obojivši naglo modrine, bunila
I ritmove spore pod rumenilom osvita,
Jače od alkohola, šire od naših lira
Gorku riđost ljubavi zahvata vrenje!
Znam nebesa cepana munjama i vodene stubove
I lupu talasa i struje; znam večer,
Zoru usplahirenu kao golublja jata,
I videh katkad što čovek mišljaše da vidi!
Video sam sunce nisko, pegavo od mističnih strava,
Obasjavajući duga stinjavanja ljubičasta,
Nalik na glumce u dramama vrlo drevnim
Vale što valjaju u daljini drhtaje kapaka!
Sanjao sam noć zelenu zasenjenih snegova,
Celov što raste u zenama mora lenjo,
Kruženje sokova nečuvenih,
I buđenje žuto-plavo raspevanih posforà!
Sledio sam, mesecima, sličnu krdima
mahnitim, buru u naletu na hridine,
Ne pomišljajući da svetle noge Marijâ
Mogu smiriti njušku sipljivih Okeana.
Udarao sam, zante li, o neverovatne Floride,
Mešajući sa cvećem očiju panterskih kože
Ljudi! Duge na nebu zapete ko kajasi
Pod vidicima morskim, sa sinjim stadima!
Video sam vrenja silnih baruština, mreže
U kojima međ ševarjem trune čitav Levijatan!
Sunovrate voda usred bonaca,
I dalji što ka ponorima u slapovima idu!
Sante, sunca srebrna, sedefne vale, užarena neba!
Brodolom grdne na dnu zatona smeđih
Gde džinovske zmije jedene od vaši
Padaju, sa drveća krivog, mirisa crnih!
Hteo bih pokazati deci ta pozlaćenja
Plavoga vala, te ribe zlatne, te ribe raspevane!
– Cvetne pene su njihale moja isplovljenja,
A neizrecivi vetri mi davali krila na trene!
Ponekad, patnik zamoren od polova i pojasa,
More od čijeg jecaja mi zibanje bi slatko
Pružalo mi svoje cveće tamno žutih kupica
A ja sam ostajao, nalik na ženu koja kleči...
Skoro ostrvo, njišući na bokovima svađe
I izmete ptica kreštalica očiju plavih.
A ja brodih, dok mi kroz slabašne sveze
Silaze utopljenici, natraške, u počinak!
I ja, brod izgubljen u kosi zatona,
Vihorom bačen u eter bez ptica,
Ja čiju ni Monitori ni jedrenjaci Hanze
Izvukli ne bi trupinu pijanu od vode;
Slobodan, pušeći, podizan izmaglicom plavom,
Ja što štrčao sam u zarumenjenom nebu kao zid,
Koji nosi izvrsno slatko pravim pesnicima,
Lišajeve od sunca i sline plavetnila;
Što jurih, zasut električnim iskrama,
Luda daska, u pratnji crnih hipokampa,
Kad su juli obarali udarcima mlatača
Nebesa tamnomodra u levke zažarene;
Ja što drhtah, osećajući na pedeset milja da huči
Pohota Behemotâ i Melstromi debeli,
Tkač večni nepomičnih modrina,
Žalim za Evropom starihlukobrana!
Video sam arhipelage zvezdane! i ostrvlja
Čija su vatrena nebesa otvorena skitniku:
– U te li bezdane noći progna te spiš,
Milione ptica zlatnih, o buduća Snago?
Ali, zbilja, odveć sam plakao! Rastužujuće su Zore,
Svaki mesec je grozan i svako sunce gorko:
Ljuta me ljubav morila mrtvilom opojnim.
O, neka se razbije moj trup! O, nek odem u more!
Ako želim neku vodu Evrope, to je lokva
Crna i hladna, gde u predvečerje mirisno
Jedno dete čučeći i puno tugâ, pušta
Brodić krhak kao leptir majski.
Ne mogu više, kupan vašim čežnjama, o, vali,
Oleti trag lađa nosačima pamuka,
Ni proći kroz gordost zastava i požara,
Ni ploviti pod pogledom strašnih pontonskih mostova.
