Keresés ebben a blogban

2012. december 13., csütörtök

Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XXI – XXV)







Sonnet XXI.

Say over again, and yet once over again,
That thou dost love me. Though the word repeated
Should seem ' a cuckoo-song,' as thou dost treat it,
Remember, never to the hill or plain,
Valley and wood, without her cuckoo-strain
Comes the fresh Spring in all her green completed.
Beloved, I, amid the darkness greeted
By a doubtful spirit-voice, in that doubt's pain
Cry, ' Speak once more--thou lovest ! ' Who can fear
Too many stars, though each in heaven shall roll,
Too many flowers, though each shall crown the year ?
Say thou dost love me, love me, love me--toll
The silver iterance !--only minding, Dear,
To love me also in silence with thy soul.

Szonett XXI.

Mondd, újra mondd, és még egyszer - s megint,
Mondd, hogy szeretsz, mondd, mondd! Bár minden újra
Mondott szó emlékeztet a kakukkra,
Gondold meg, hogy az új Tavasz se hint
Kakukkszó nélkül zöldes selymű színt
Mezőre, dombra, erdőkoszorúkra.
Én, Kedvesem, a mély sötétbe bukva
Jajongok kételkedve, nyögve, mint
Bús kísértet: "Mondd újra..." Az se sok,
Hogy mennyünknek millió mécse van,
S a rét ezernyi virággal ragyog!
Szeretsz, szeretsz ... mondd .... Zengd ezüst-arany
Trillákkal! – S ne feledd el soha, hogy
A lelkeddel is szeress – szótalan.

Fordította – Kardos László

Szonett XXI.

Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal, s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el, és kétség borong
nyomában. Ismételd... szeretsz... Ki fél,
hogy a rét tulsok virággal veres
s az ég tulsok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, ujrázva... Beszélj;
de ne feledd, hogy némán is szeress...

Fordította
Babits Mihály



Sonnet XXII.

When our two souls stand up erect and strong,
Face to face, silent, drawing nigh and nigher,
Until the lengthening wings break into fire
At either curvèd point,---what bitter wrong
Can the earth do to us, that we should not long
Be here contented? Think! In mounting higher,
The angels would press on us and aspire
To drop some golden orb of perfect song
Into our deep, dear silence. Let us stay
Rather on earth, Beloved,---where the unfit
Contrarious moods of men recoil away
And isolate pure spirits, and permit
A place to stand and love in for a day,
With darkness and the death-hour rounding it.

Szonett XXII.

Ha lelkem s lelked izmosan megáll
És némán összehajlik, szembenéz,
S lángot vet nyúlánk szárnyuk a merész
Illetés pontján – ronthat-é sivár
S keserű földünk még szelíd-sóvár
Derűnkön? De ha fölszállunk, föl! – és
Szorongatnak az angyalok, s nehéz
S édes csöndünkbe aranyat szitál
Kevély daluk... Maradjunk: itt a jobb,
A földön, Kedves – itt, ahol a vad
Emberszeszély elűz és félredob
Minden szép, tiszta lelket – ámde ad
Egy kis zugot vágyunknak s egy napot,
Ha vak halálba fúl is az a nap.

Fordította – Kardos László


Sonnet XXIII.

Is it indeed so? If I lay here dead,
Wouldst thou miss any life in losing mine?
And would the sun for thee more coldly shine
Because of grave-damps falling round my head?
I marvelled, my Beloved, when I read
Thy thought so in the letter. I am thine---
But . . . so much to thee? Can I pour thy wine
While my hands tremble? Then my soul, instead
Of dreams of death, resumes life's lower range.
Then love me, Love! look on me---breathe on me!
As brighter ladies do not count it strange,
For love, to give up acres and degree,
I yield the grave for thy sake, and exchange
My near sweet view of Heaven, for earth with thee!

Szonett XXIII.

Való? Ha holtan rogynék össze ma,
Elmúlna tőled egy egédsz világ?
S a nap is hidegebben sütne rád,
Ha hullna rám a sír salétroma?
Ezt írod, édes – olvasgatom a
levelet, s ámulok. Szeretsz....De hát...
Ily sok vagyok neked? Kancsód borát
Önthetem reszketőn? Már nincs nyoma
Halál-álmomnak, lelkem már a lét
Lentebb szintjeit éli. Nézz! Maradj!
Szeress!...Mint büszke hölgy, ha vágya ég.
Ős birtokot és rangot odahagy:
Úgy mondok le a sír s a közel Ég
Szűz fényéről a Földért, mely te vagy.

Fordította – Kardos László


Sonnet XXIV.

Let the world's sharpness, like a clasping knife,
Shut in upon itself and do no harm
In this close hand of Love, now soft and warm,
And let us hear no sound of human strife
After the click of the shutting. Life to life---
I lean upon thee, Dear, without alarm,
And feel as safe as guarded by a charm
Against the stab of worldlings, who if rife
Are weak to injure. Very whitely still
The lilies of our lives may reassure
Their blossoms from their roots, accessible
Alone to heavenly dews that drop not fewer,
Growing straight, out of man's reach, on the hill.
God only, who made us rich, can make us poor.

Szonett XXIV.

Hadd kattanjon e világ penge-éle
A késbe vissza, s puha és meleg
Szerelmünk ujját ne sebezze meg –
S aztán már emberharc zaja se érje
Fülünket. Szív a kedvese szívére –
Rád hajlok, Édes, lelkem nem remeg,
Tán varázslatok óvnak-rejtenek,
S már nem sérthet az önzők sanda tőre,
Bármily sok is van. Hószínnel tekinget
Életünk lilioma: a kehely
(Nedvet rád csak a mennyek boltja hinthet)
A tőből szí erőt - senki se lel
Reá a messzi dombon ... Kincseinket
Az Úr adta s csak ő veheti el.

Fordította – Kardos László


Sonnet XXV.

A heavy heart, Beloved, have I borne
From year to year until I saw thy face,
And sorrow after sorrow took the place
Of all those natural joys as lightly worn
As the stringed pearls, each lifted in its turn
By a beating heart at dance-time. Hopes apace
Were changed to long despairs, till God's own grace
Could scarcely lift above the world forlorn
My heavy heart. Then thou didst bid me bring
And let it drop adown thy calmly great
Deep being! Fast it sinketh, as a thing
Which its own nature doth precipitate,
Which thine doth close above it, mediating
Betwixt the stars and the unaccomplished fate.

Szonett XXV.

Évekig súlyos szívvel jártam én
– Addig míg meg nem láttam arcodat –
S lelkemben bú és újra bú fakadt
A természetes örömök helyén,
Amelyek úgy remegnek, könnyedén,
Mint gyöngysor lüktet tánc közben. Szakadt
Reményem hosszú kínra vált. A nagy
Ég sem emelte túl a földtekén
Súlyos szívem. S most hangod csengve hítt
S ledobtad szívem nagyszerű s örök
Mélyedbe! Szívem zuhan, mint amit
Önsúlya hulló erőkbe kötött -
S szived zárul a zuhanóra: híd
A csillagok s a suta sors között.

Fordította – Kardos László


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése