Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (I – V)

Elizabeth Barrett Browning (6 March 1806 – 29 June 1861)





Sonnet I.

I thought once how Theocritus had sung
Of the sweet years, the dear and wished-for years,
Who each one in a gracious hand appears
To bear a gift for mortals, old or young:
And, as I mused it in his antique tongue,
I saw, in gradual vision through my tears,
The sweet, sad years, the melancholy years,
Those of my own life, who by turns had flung
A shadow across me. Straightway I was 'ware,
So weeping, how a mystic Shape did move
Behind me, and drew me backward by the hair;
And a voice said in mastery, while I strove, ---
'Guess now who holds thee?' --- 'Death,' I said. But, there,
The silver answer rang, --- 'Not Death, but Love.

Szonett I.

Theokritosra gondoltam, s az Ének,
Ős-édes évek dala fájt fel újra,
Dús éveké, melyeknek mézes ujja
Osztotta kincsét fiatalnak, vénnek, –
S így ringva habján antik ütemének,
Könnyemen át egy látomás borúja,
Múlt életem édesbús koszorúja,
A lassú léptű, szép, szomorú évek
Dobtak rám árnyat. S éreztem, megáll
Mögöttem egy misztikus Idegen,
S hajamnál fogva hátra ránt – cibál:
"Szólj, ki vagyok?" – s én halkan felelem
Zord zengésű szavára: "A Halál."
S ezüst hang cseng rá: "Nem. A Szerelem."

Fordította – Kardos László

Sonnet II.

But only three in all God's universe
Have heard this word thou hast said, - Himself, beside
Thee speaking, and me listening! and replied
One of us . . . that was God, . . . and laid the curse
So darkly on my eyelids, as to amerce
My sight from seeing thee, - that if I had died,
The deathweights, placed there, would have signified
Less absolute exclusion. 'Nay' is worse
From God than from all others, O my friend!
Men could not part us with their worldly jars,
Nor the seas change us, nor the tempests bend;
Our hands would touch for all the mountain-bars:
And, heaven being rolled between us at the end,
We should but vow the faster for the stars.

Szonett II.

A nagyvilágon nem hallotta senki,
Mit mondtál, csak mi hárman: fenn az Úr,
Te, aki mondtad, és én, – válaszul
Csak Isten szava dörgött odafenn, ki
Sóvár szememre irgalmatlanul
Átkot dobott: ne tudjam rád se vetni;
A halál sem tud ily vakká temetni,
Ily súly alá. – Az Úr ajkairul
Szörnyűbb a Nem, mint mástól, Kedvesem,
Földi szó nem marná szét boldogságunk,
A ránk viharzó tenger dühe sem
Hegyek csúcsába kapaszkodna vágyunk,
S ha közénk dőlne lángolón a menny,
A csillagok közt vetnénk meg a lábunk.

Fordította – Kardos László

Sonnet III.

Unlike are we, unlike, O princely Heart!
Unlike our uses and our destinies.
Our ministering two angels look surprise
On one another, as they strike athwart
Their wings in passing. Thou, bethink thee, art
A guest for queens to social pageantries,
With gages from a hundred brighter eyes
Than tears even can make mine, to play thy part
Of chief musician. What hast thou to do
With looking from the lattice-lights at me -
A poor, tired, wandering singer, singing through
The dark, and leaning up a cypress tree?
The chrism is on thine head - on mine the dew -
And Death must dig the level where these agree.

Szonett III.

Nem illek hozzád, Fejedelmi Szív!
Más a te sorsod, más az én utam,
S ha szárnyuk egymás mellett átsuhan,
Ámuló szemmel néznek össze hív
Angyalaink. Királynők kegye hív
Vendégül téged, gondold meg, uram,
Mesterhez illő fény vár magasan,
S izzóbb szemek, mint az én primitív
Könny-fényű pillám. Hagyj el, ne keresd
E fáradt, kóbor, koldús énekest,
Akit az éj s egy ciprus árnya fed be, –
Ragyogj a lámpák lángkörébe fenn;
Fölkent homlokod s harmatos fejem
Már csak a Halál kapálhatja egybe.

Fordította – Kardos László

Sonnet IV.

Thou hast thy calling to some palace-floor,
Most gracious singer of high poems! where
The dancers will break footing, from the care
Of watching up thy pregnant lips for more.
And dost thou lift this house's latch too poor
For hand of thine? and canst thou think and bear
To let thy music drop here unaware
In folds of golden fulness at my door?
Look up and see the casement broken in,
The bats and owlets builders in the roof!
My cricket chirps against thy mandolin.
Hush, call no echo up in further proof
Of desolation! there's a voice within
That weeps . . . as thou must sing . . . alone, aloof.

Szonett IV.

A paloták parkettje vár reád,
Magasztos versek édes dalosa!
Megáll a táncos, nem libeg tova,
Csak nézi – nézi gazdag, drága szád.
S e rossz kilincshez emeli a vágy
Kezed? S révülten tűröd, hogy puha
Zenéd redőkben omló aranya
Elöntse házam rozzant ajtaját?
Nézz ide – Lásd, ablakom beszakadt,
Padlásomon denevér, s bagoly ül!
Lantodra tücsköm cirpel vissza csak.
Csönd! Más ekhót ne várj: körös-körül
Magány. S egy hang sír benn, ahogy szavad
Dallama száll künn ... messze, egyedül

Fordította – Kardos László

Sonnet V.

I lift my heavy heart up solemnly,
As once Electra her sepulchral urn,
And, looking in thine eyes, I overturn
The ashes at thy feet. Behold and see
What a great heap of grief lay hid in me,
And how the red wild sparkles dimly burn
Through the ashen greyness. If thy foot in scorn
Could tread them out to darkness utterly,
It might be well perhaps. But if instead
Thou wait beside me for the wind to blow
The grey dust up, . . . those laurels on thine head,
O my Beloved, will not shield thee so,
That none of all the fires shall scorch and shred
The hair beneath. Stand farther off then! go.

Szonett V.

Nehéz szivem föltartom néma búban,
Mint egykor Elektra a gyászos urnát,
Szemedbe nézek, és a hamu halmát
Lábadhoz öntöm. Nézd hát, mennyi bú van,
Nézd, mennyi kín gyült bennem rejtve dombbá,
S hogy ízzik még a vad zsarát pirossa
A szürke hamun át. Ha rátaposna
A talpad és kioltaná korommá,
Jó lenne tán... De ha te álmodozva
Vársz vélem itt, amíg a port a szél
Föl nem lobbantja... akkor a babér
Homlokodon, Szerelmem, meg nem óvja
Fürtjeidet a sistergő parázs
Marásától. Lépj arrább! Menj! Vigyázz!

Fordította – Kardos László

Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (VI – X)



Sonnet VI.

Go from me. Yet I feel that I shall stand
Henceforward in thy shadow. Nevermore
Alone upon the threshold of my door
Of individual life, I shall command
The uses of my soul, nor lift my hand
Serenely in the sunshine as before,
Without the sense of that which I forebore---
Thy touch upon the palm. The widest land
Doom takes to part us, leaves thy heart in mine
With pulses that beat double. What I do
And what I dream include thee, as the wine
Must taste of its own grapes. And when I sue
God for myself, He hears that name of thine,
And sees within my eyes the tears of two.

Szonett VI.

Menj....Így is érzem, mától fogva én
Az árnyékodban állok. Sohasem
Kormányozom már belső életem
Rezdületeit lelkem küszöbén
Egyedül-soha már az égi fény
Felé nem tartom boldogan kezem,
Mert – mit kerültem – mindig érzem :
Kezemhez érsz. És ha a földtekén
A vad végzet közénk áll, itt dobol
– Duplán dobogva szívemben – szíved –
És álmom-tettem, mint fürtre a bor,
Rád vall. S ha forrón kérem az Eget
Magamért, neved is Fülébe forr,
S könnyemben Szeme látja könnyedet.

Fordította – Kardos László

 

Sonnet VII.

The face of all the world is changed, I think,
Since first I heard the footsteps of thy soul
Move still, oh, still, beside me, as they stole
Betwixt me and the dreadful outer brink
Of obvious death, where I, who thought to sink,
Was caught up into love, and taught the whole
Of life in a new rhythm. The cup of dole
God gave for baptism, I am fain to drink,
And praise its sweetness, Sweet, with thee anear.
The names of country, heaven, are changed away
For where thou art or shall be, there or here;
And this . . . this lute and song . . . loved yesterday,
(The singing angels know) are only dear
Because thy name moves right in what they say.

Szonett VII.

Úgy érzem, új a világ arca, hogy
Lelked léptét hallottam: itt suhan
Mellettem, itt lopózik lassudan
Közém s az irtózatos sírtorok
Közé – azt hittem, belezuhanok –:
Szerelem rabja lettem, s most utam
Új ritmusban fut. Fölhajtom vigan
A bú kelyhét, melyet az Úr adott
Keresztelőmre: édes, édesem,
Veled a bú is. És nevet cserél
– A szerint, hol vagy – a föld és a menny:
S e lent.....s e dal, e tegnap tiszta mély,
(Tudják a zengő angyalok) nekem
Csak attól szép, hogy neved bennem él.

Fordította – Kardos László

Sonnet VIII.

What can I give thee back, O liberal
And princely giver, who hast brought the gold
And purple of thine heart, unstained, untold,
And laid them on the outside of the wall
For such as I to take or leave withal,
In unexpected largesse? am I cold,
Ungrateful, that for these most mainfold
High gifts, I render nothing back at all?
Not so; not cold, --- but very poor instead.
Ask God who knows. For frequent tears have run
The colours from my life, and left so dead
And pale a stuff, it were not fitly done
To give the same as pillow to thy head.
Go farther! let it serve to trample on.

Szonett VIII.

Mit adhatok cserébe, hercegi
Adakozó, ki szívedet magát
Hozod, a szív aranyát. bíborát.
Szűz kincseid pazarul rakva ki
Hogy dúskálhassak bennük, mint aki
Vagyont lelt s őrzi-szórja? Áll a vád,
Hogy hálátlan vagyok, hideg-galád,
Ki a jót vissza sose fizeti?
Nem, nem vagyok hideg – csak olyan szegény!
Az Urat kérdd, ő tudja. Életem
Színeit sűrű könny mosta le, s én
Úgy csuklok össze, mint fakó tetem,
Ki vánkosodul sem jó már – kemény.....
Menj, menj taposs át rajtam, Kedvesem!

Fordította – Kardos László

Sonnet IX.

Can it be right to give what I can give?
To let thee sit beneath the fall of tears
As salt as mine, and hear the sighing years
Re-sighing on my lips renunciative
Through those infrequent smiles which fail to live
For all thy adjurations? O my fears,
That this can scarce be right! We are not peers,
So to be lovers; and I own, and grieve,
That givers of such gifts as mine are, must
Be counted with the ungenerous. Out, alas!
I will not soil thy purple with my dust,
Nor breathe my poison on thy Venice-glass,
Nor give thee any love --- which were unjust.
Beloved, I love only thee! let it pass.

Szonett IX.

Érdemes adni amit én adok?
Hogy sós könnyeim záporában ülj
S hallgasd lemondó ajkaim közül
Éveim sóhaját gyér mosolyok
Fényén, melyek nem élnek, bár konok
Szavad csak bíztat? Jaj engem legyűr
A félelem: nem érdemes! Hevül
Szívünk, de hozzád méltó nem vagyok:
S fáj, hogy aki, mint én, csak annyit ád,
Fösvénynek számít. Jaj, jaj vége! De
Nem szennyezem be lelked bíborát,
Szép tükrödet mérgem ne fussa be –
Lásd, adni – méltót nem talál a vágy –
Csak szeretlek! De ne törődj vele.

Fordította – Kardos László

Sonnet X.

Yet, love, mere love, is beautiful indeed
And worthy of acceptation. Fire is bright,
Let temple burn, or flax; and equal light
Leaps in the flame from cedar-plank or weed:
And love is fire. And when I say at need
I love thee ... mark! ... I love thee---in thy sight
I stand transfigured, glorified aright,
With conscience of the new rays that proceed
Out of my face toward thine. There's nothing low
In love, when love the lowest: meanest creatures
Who love God, God acceps while loving so.
And what I feel, across the inferior features
Of what I am, doth flash itself, and show
How that great work of Love enhances Nature's.

Szonett X.

S mégis becsülni kell, mert szép nagyon
A puszta szerelem. Ha templom ég,
Vagy len: egy tűz ragyog. Egy láng színét
Villantja ránk a cédrus és a gyom.
Szereni tűz: s ha sóváran sugom:
Szeretlek!... – a csodálatos cserét
Már látod: glóriásan állt eléd
Új sugarakkal ékes alakom,
S arcodra fénylik arcom. Nem lehet
Hitvány a vágy – mindenkit vár az Úr,
Kitől feléje száll a szeretet,
És amit érzek, átvillan s kigyúl
Gyarló valómon, s így mutatja meg :
Vágyban világunk megnő, megújul.

Fordította – Kardos László

Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XI – XV)





Sonnet XI.

And therefore if to love can be desert,
I am not all unworthy. Cheeks as pale
As these you see, and trembling knees that fail
To bear the burden of a heavy heart,--
This weary minstrel-life that once was girt
To climb Aornus, and can scarce avail
To pipe now 'gainst the valley nightingale
A melancholy music,--why advert
To these things ? O Beloved, it is plain
I am not of thy worth nor for thy place !
And yet, because I love thee, I obtain
From that same love this vindicating grace,
To live on still in love, and yet in vain,--
To bless thee, yet renounce thee to thy face.

Szonett XI.

S ha érdemszámba megy a szerelem
Érdemtelen nem vagyok. Halovány
Az orcám, térdem reszkető, sovány,
A szívem terhétől tántorog velem -
Lankadt költő-sors! Hajdan vértemen
Aornus állt, s ha völgyi csalogány
Ma szól, szavára méla muzsikám
Alighogy zendül – Mért emlegetem
Mindezt? Ó, Kedves, egyszerű dolog:
Fölöttem becsben, rangban messze vagy!
De mert szeretlek, szállt reám a jog
S a kegy, amelyet épp e vágyam ad:
Éljek (hiába!), míg e vágy lobog,
S mondjak le rólad, s mégis áldjalak.

Fordította – Kardos László

Sonnet XII.

Indeed this very love which is my boast,
And which, when rising up from breast to brow,
Doth crown me with a ruby large enow
To draw men's eyes and prove the inner cost,---
This love even, all my worth, to the uttermost,
I should not love withal, unless that thou
Hadst set me an example, shown me how,
When first thine earnest eyes with mine were crossed,
And love called love. And thus, I cannot speak
Of love even, as a good thing of my own:
Thy soul hath snatched up mine all faint and weak,
And placed it by thee on a golden throne,---
And that I love (O soul, we must be meek!)
Is by thee only, whom I love alone.

Szonett XII.

E vágy a büszkeségem – így való – ,
Mely szívemből tör homlokomra, s a
Fénye oly gazdag rubintkorona,
Hogy szemet bűvöl s bizonyítja: jó
S nemes vágy... S én e vágyat(csillanó
Kincsemet!) nem tudnám szeretni, ha
Nem adna példát szemed sugara,
E mély-komoly, szemembe villanó,
S ha nyíltan úgy nem hívnád: szerelem.
Így hát e kincs nem tőlem született,
Nem enyém – Lelked vonta tüzesen
Aranytrónusra lankadt lelkemet,
S hogy szeretlek(most légy szerény szivem!)
Csak általad van, akit szeretek.

Fordította – Kardos László

Sonnet XIII.

And wilt thou have me fashion into speech
The love I bear thee, finding words enough,
And hold the torch out, while the winds are rough,
Between our faces, to cast light on each? -
I drop it at thy feet. I cannot teach
My hand to hold my spirit so far off
From myself -me -that I should bring thee proof
In words, of love hid in me out of reach.
Nay, let the silence of my womanhood
Commend my woman-love to thy belief, -
Seeing that I stand unwon, however wooed,
And rend the garment of my life, in brief,
By a most dauntless, voiceless fortitude,
Lest one touch of this heart convey its grief.

Szonett XIII.

S azt akarod, találjak olvatag
Formát, és kapjon szóra ez a vágy,
S lobbantsam fáklyám reám és reád
– Arcunkba! – ha a nyers szél belekap? –
Lábadhoz vetem. Én az ujjakat
Nem bírom arra megtanítni, ládd,
Hogy lelkem kivetítve, cifra-lágy
Szavakba fogják rejtett vágyamat.
Nem. Néma nőiségem győzze meg
A lelkedet, hogy húz e vágy feléd -
Nem nyert el engem széptevő sereg,
S szétszaggattom életem köntösét
Szótlan, merészen: ne fertőzze meg
Szíved e szív, e fájó és sötét.

Fordította – Kardos László

Sonnet XIV

If thou must love me, let it be for nought
Except for love's sake only. Do not say
'I love her for her smile---her look---her way
Of speaking gently,---for a trick of thought
That falls in well with mine, and certes brought
A sense of pleasant ease on such a day'---
For these things in themselves, Beloved, may
Be changed, or change for thee,---and love, so wrought,
May be unwrought so. Neither love me for
Thine own dear pity's wiping my cheeks dry,---
A creature might forget to weep, who bore
Thy comfort long, and lose thy love thereby!
But love me for love's sake, that evermore
Thou mayst love on, through love's eternity.

Szonett XIV.

Ha már szeretsz, csak a szerelemért
szeress, és semmi másért. És ne mondd:
"Mosolyát...szemét szeretem...s ha zsong
szelíd szava...s mozgékony szellemét,
mely rokon vélem s melynek kellemét
derülten érzem, bár a nap borong." –
Mindez mulandó-vagy fakulva kong
füledbe majd. – S te, Kedves, ne reméld,
hogy mindig egy a vágy. És szánva se
szeress, könnyeim szárogatva csak,
elfelejt sírni, ki soká a te
enyhedben élt – s így vágyad elapad!
A szerelemért szeress: sohase
hűlsz úgy ki, vágyad örök foglya vagy.

Fordította – Kardos László

Sonnet XV.

Accuse me not, beseech thee, that I wear
Too calm and sad a face in front of thine;
For we two look two ways, and cannot shine
With the same sunlight on our brow and hair.
On me thou lookest with no doubting care,
As on a bee shut in a crystalline;
Since sorrow hath shut me safe in love's divine,
And to spread wing and fly in the outer air
Were most impossible failure, if I strove
To fail so. But I look on thee - on thee -
Beholding, besides love, the end of love,
Hearing oblivion beyond memory;
As one who sits and gazes from above,
Over the rivers to the bitter sea.

Szonett XV.

Ne szidj, könyörgök, hogyha arcomat
Csöndben és búban emelem feléd:
Mi más-más útra nézünk, és nem ég
A kettőnk haján egyformán a nap.
Szilárdan nézel, mint egy szép darab
Kristályba zárt szomorú méhikét –
De engem vágyba zárt a bú – s a lég
Hiába hív, nem bontom szárnyamat.
Mert csak képtelen kudarc várna, ha
Szállnék. Szemedbe nézek s látom ott
A vágy mellett a vágy végét: laza
Emlékem akkor már múlttá fagyott!
S nézlek, mint aki fent ül s nézi a
Fanyar tengerbe múló folyamot.

Fordította – Kardos László

Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XVI – XX)





Sonnet XVI.

And yet, because thou overcomest so,
Because thou art more noble and like a king,
Thou canst prevail against my fears and fling
Thy purple round me, till my heart shall grow
Too close against thine heart henceforth to know
How it shook when alone. Why, conquering
May prove as lordly and complete a thing
In lifting upward, as in crushing low!
And as a vanquished soldier yields his sword
To one who lifts him from the bloody earth,
Even so, Beloved, I at last record,
Here ends my strife. If thou invite me forth,
I rise above abasement at the word.
Make thy love larger to enlarge my worth.

Szonett XVI.

...S mégis, hogy így tiéd a győzelem,
S mert nemesebb vagy és királyi vagy,
Most elcsitítod riadalmamat,
bíborpalástot dobsz rám, s szíveden
Búvik meg szívem: – milyen hevesen
Vert egyedül! Aki alulmaradt
A harcban s aki diadalt arat,
Egyformán fénylik, hősin-nemesen!
S mint vérző harcos nyújtja fegyverét
Annak, ki őt a sárból fölszedi,
Úgy vallom meg. Szerelmem: vad pörét
Feladja szívem. Szólíts: elveti
Csüggedt koloncát lekem, s én megyek,
Jobban szeress, hogy jobb és több legyek,

Fordította – Kardos László

Sonnet XVII.

My poet, thou canst touch on all the notes
God set between His After and Before,
And strike up and strike off the general roar
Of the rushing world a melody that floats
In a serene air purely. Antidotes
Of medicated music, answering for
Mankind's forlornest uses, thou canst pour
From thence into their ears. God's will devotes
Thine to such ends, and mine to wait on thine.
How, Dearest, wilt thou have me for most use?
A hope, to sing by gladly? or a fine
Sad memory, with thy songs to interfuse?
A shade, in which to sing---of palm or pine?
A grave, on which to rest from singing? Choose.

Szonett XVII.

Költőm, a Volt és Lesz közt te az Úr
Minden jegyeit megtapinthatod,
S a tiszta légben dallá ringatod
Robogó bolygók szétcsapó s vadul
Döngő dühét. Fülünkre zene hull,
S e dallam balzsamával nyugtatod
Az embert, akit mélyre buktatott
A sorsa. Téged Isten orvosul
Küldött, és szolgádnak születtem én.
Mi legyek, Édes? Boldog és bolond
Remény, mely fölbúg? Méla tünemény,
Emlék, amely zenéden átborong?
Árnyék, hogy pálmákról zengj hűvösén?
Sír, – benne némán elpihenni? Mondd!

Fordította – Kardos László

Sonnet XVIII.

I never gave a lock of hair away
To a man, Dearest, except this to thee,
Which now upon my fingers thoughtfully,
I ring out to the full brown length and say
'Take it.' My day of youth went yesterday;
My hair no longer bounds to my foot's glee,
Nor plant I it from rose or myrtle-tree,
As girls do, any more: it only may
Now shade on two pale cheeks the mark of tears,
Taught drooping from the head that hangs aside
Through sorrow's trick. I thought the funeral-shears
Would take this first, but Love is justified,---
Take it thou,---finding pure, from all those years,
The kiss my mother left here when she died.

Szonett XVIII.

Férfinak én még hajfürtöt nem adtam,
csak ezt az egyet, édes, teneked –
barna csigákba sodrom réveteg
ujjakkal, s mondom eltűnődve, halkan:
"Vedd." – Ifjúságom napja tovaszáll ma,
fürtöm se ring már léptem ritmusán,
nem virít közte rózsa, mirtuszág,
mint más leány haján. Csak sűrű árnya
sötétlik könnyes orcám haloványán,
amint leomlik fájdalomba hulló
fejemről. Majd csak holtan metszi olló,
gondoltam, és lám most a Szerelem...
Vedd. Szálain egy tiszta csók pihen,
anyám csókolta rá halálos ágyán.

Fordította – Kardos László

Sonnet XIX.

The soul's Rialto hath its merchandise;
I barter curl for curl upon that mart,
And from my poet's forehead to my heart
Receive this lock which outweighs argosies,
As purply black, as erst to Pindar's eyes
The dim purpureal tresses gloomed athwart
The nine white Muse-brows. For this counterpart, . . .
The bay-crown's shade, Beloved, I surmise,
Still lingers on thy curl, it is so black!
Thus, with a fillet of smooth-kissing breath,
I tie the shadows safe from gliding back,
And lay the gift where nothing hindereth;
Here on my heart, as on thy brow, to lack
No natural heat till mine grows cold in death.

Szonett XIX.

A lélek Rialtója is piac:
Itt alkuszom fürtödre fürtömért,
A te homlokodról szívemnek sötét
S gályák kincsénél drágább fürtöt adsz-
Mélybíbor tincs  – mint a Múzsák havas
Homlokán lengő izzó fonadék,
Amelyről egykor Pindaros zenélt.
A babérkoszorúnak árnya – az
Leng fürtödön, attól oly fekete !
Lágy, lélekzetnyi csókom rája száll,
Hátráló árnyát kötöm véle le.
És ahol semmi útjában nem áll:
Szívemre rejtem, annak melege
Táplálja, mígnem kihűt a halál.

Fordította – Kardos László

Sonnet XX.

Beloved, my Beloved, when I think
That thou wast in the world a year ago,
What time I sat alone here in the snow
And saw no footprint, heard the silence sink
No moment at thy voice, but, link by link,
Went counting all my chains as if that so
They never could fall off at any blow
Struck by thy possible hand,--why, thus I drink
Of life's great cup of wonder ! Wonderful,
Never to feel thee thrill the day or night
With personal act or speech,--nor ever cull
Some prescience of thee with the blossoms white
Thou sawest growing ! Atheists are as dull,
Who cannot guess God's presence out of sight.

Szonett XX.

Szerelmesen, ha arra gondolok,
Hogy itt e földön már tavaly,
Én meg csak ültem egymagamba , jaj,
A hómezőn, s nem láttam lábnyomod,
S a csönd hangoddal nem harangozott
S láncom szemeit számláltam s:  vihar
Se tépi ezt le – mondtam –, s hol a kar,
Erős karod?... – S most dúsan kortyolok
Létem csoda-kelyhéből! Furcsa, ládd:
Tett s szó nyomán nem látta éj, se nap
Izgalmad bennem – s a fehér virág
 – A tiéd! – nem súgta, hogy te, te vagy
Közel. Ateisták ily ostobák.
Kik csak ha látnák, hinnék az Urat.

Fordította – Kardos László

Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XXI – XXV)



Sonnet XXI.

Say over again, and yet once over again,
That thou dost love me. Though the word repeated
Should seem ' a cuckoo-song,' as thou dost treat it,
Remember, never to the hill or plain,
Valley and wood, without her cuckoo-strain
Comes the fresh Spring in all her green completed.
Beloved, I, amid the darkness greeted
By a doubtful spirit-voice, in that doubt's pain
Cry, ' Speak once more--thou lovest ! ' Who can fear
Too many stars, though each in heaven shall roll,
Too many flowers, though each shall crown the year ?
Say thou dost love me, love me, love me--toll
The silver iterance !--only minding, Dear,
To love me also in silence with thy soul.

Szonett XXI.

Mondd, újra mondd, és még egyszer - s megint,
Mondd, hogy szeretsz, mondd, mondd! Bár minden újra
Mondott szó emlékeztet a kakukkra,
Gondold meg, hogy az új Tavasz se hint
Kakukkszó nélkül zöldes selymű színt
Mezőre, dombra, erdőkoszorúkra.
Én, Kedvesem, a mély sötétbe bukva
Jajongok kételkedve, nyögve, mint
Bús kísértet: "Mondd újra..." Az se sok,
Hogy mennyünknek millió mécse van,
S a rét ezernyi virággal ragyog!
Szeretsz, szeretsz ... mondd .... Zengd ezüst-arany
Trillákkal! – S ne feledd el soha, hogy
A lelkeddel is szeress – szótalan.

Fordította – Kardos László

Szonett XXI.

Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal, s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el, és kétség borong
nyomában. Ismételd... szeretsz... Ki fél,
hogy a rét tulsok virággal veres
s az ég tulsok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, ujrázva... Beszélj;
de ne feledd, hogy némán is szeress...

Fordította – Babits Mihály

Sonnet XXII.

When our two souls stand up erect and strong,
Face to face, silent, drawing nigh and nigher,
Until the lengthening wings break into fire
At either curvèd point,---what bitter wrong
Can the earth do to us, that we should not long
Be here contented? Think! In mounting higher,
The angels would press on us and aspire
To drop some golden orb of perfect song
Into our deep, dear silence. Let us stay
Rather on earth, Beloved,---where the unfit
Contrarious moods of men recoil away
And isolate pure spirits, and permit
A place to stand and love in for a day,
With darkness and the death-hour rounding it.

Szonett XXII.

Ha lelkem s lelked izmosan megáll
És némán összehajlik, szembenéz,
S lángot vet nyúlánk szárnyuk a merész
Illetés pontján – ronthat-é sivár
S keserű földünk még szelíd-sóvár
Derűnkön? De ha fölszállunk, föl! – és
Szorongatnak az angyalok, s nehéz
S édes csöndünkbe aranyat szitál
Kevély daluk... Maradjunk: itt a jobb,
A földön, Kedves – itt, ahol a vad
Emberszeszély elűz és félredob
Minden szép, tiszta lelket – ámde ad
Egy kis zugot vágyunknak s egy napot,
Ha vak halálba fúl is az a nap.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXIII.

Is it indeed so? If I lay here dead,
Wouldst thou miss any life in losing mine?
And would the sun for thee more coldly shine
Because of grave-damps falling round my head?
I marvelled, my Beloved, when I read
Thy thought so in the letter. I am thine---
But . . . so much to thee? Can I pour thy wine
While my hands tremble? Then my soul, instead
Of dreams of death, resumes life's lower range.
Then love me, Love! look on me---breathe on me!
As brighter ladies do not count it strange,
For love, to give up acres and degree,
I yield the grave for thy sake, and exchange
My near sweet view of Heaven, for earth with thee!

Szonett XXIII.

Való? Ha holtan rogynék össze ma,
Elmúlna tőled egy egédsz világ?
S a nap is hidegebben sütne rád,
Ha hullna rám a sír salétroma?
Ezt írod, édes – olvasgatom a
levelet, s ámulok. Szeretsz....De hát...
Ily sok vagyok neked? Kancsód borát
Önthetem reszketőn? Már nincs nyoma
Halál-álmomnak, lelkem már a lét
Lentebb szintjeit éli. Nézz! Maradj!
Szeress!...Mint büszke hölgy, ha vágya ég.
Ős birtokot és rangot odahagy:
Úgy mondok le a sír s a közel Ég
Szűz fényéről a Földért, mely te vagy.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXIV.

Let the world's sharpness, like a clasping knife,
Shut in upon itself and do no harm
In this close hand of Love, now soft and warm,
And let us hear no sound of human strife
After the click of the shutting. Life to life---
I lean upon thee, Dear, without alarm,
And feel as safe as guarded by a charm
Against the stab of worldlings, who if rife
Are weak to injure. Very whitely still
The lilies of our lives may reassure
Their blossoms from their roots, accessible
Alone to heavenly dews that drop not fewer,
Growing straight, out of man's reach, on the hill.
God only, who made us rich, can make us poor.

Szonett XXIV.

Hadd kattanjon e világ penge-éle
A késbe vissza, s puha és meleg
Szerelmünk ujját ne sebezze meg –
S aztán már emberharc zaja se érje
Fülünket. Szív a kedvese szívére –
Rád hajlok, Édes, lelkem nem remeg,
Tán varázslatok óvnak-rejtenek,
S már nem sérthet az önzők sanda tőre,
Bármily sok is van. Hószínnel tekinget
Életünk lilioma: a kehely
(Nedvet rád csak a mennyek boltja hinthet)
A tőből szí erőt - senki se lel
Reá a messzi dombon ... Kincseinket
Az Úr adta s csak ő veheti el.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXV.

A heavy heart, Beloved, have I borne
From year to year until I saw thy face,
And sorrow after sorrow took the place
Of all those natural joys as lightly worn
As the stringed pearls, each lifted in its turn
By a beating heart at dance-time. Hopes apace
Were changed to long despairs, till God's own grace
Could scarcely lift above the world forlorn
My heavy heart. Then thou didst bid me bring
And let it drop adown thy calmly great
Deep being! Fast it sinketh, as a thing
Which its own nature doth precipitate,
Which thine doth close above it, mediating
Betwixt the stars and the unaccomplished fate.

Szonett XXV.

Évekig súlyos szívvel jártam én
– Addig míg meg nem láttam arcodat –
S lelkemben bú és újra bú fakadt
A természetes örömök helyén,
Amelyek úgy remegnek, könnyedén,
Mint gyöngysor lüktet tánc közben. Szakadt
Reményem hosszú kínra vált. A nagy
Ég sem emelte túl a földtekén
Súlyos szívem. S most hangod csengve hítt
S ledobtad szívem nagyszerű s örök
Mélyedbe! Szívem zuhan, mint amit
Önsúlya hulló erőkbe kötött -
S szived zárul a zuhanóra: híd
A csillagok s a suta sors között.

Fordította – Kardos László



Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XXVI – XXX)



Sonnet XXVI.

I lived with visions for my company
Instead of men and women, years ago,
And found them gentle mates, nor thought to know
A sweeter music than they played to me.
But soon their trailing purple was not free
Of this world's dust, their lutes did silent grow,
And I myself grew faint and blind below
Their vanishing eyes. Then thou didst come---to be,
Beloved, what they seemed. Their shining fronts,
Their songs, their splendours (better, yet the same,
As river-water hallowed into fonts),
Met in thee, and from out thee overcame
My soul with satisfaction of all wants:
Because God's gifts put man's best dreams to shame.

Szonett XXVI.

Nem férfiak s nők – víziók sora
Volt társam hosszú esztendőkön át,
S e nemes társak édesded dalát
Úgy szürcsöltem, mint más zenét soha,
De aztán bíbor leplük föld pora
Szeplőzte – lantjuk dermedt csöndben állt,
És engem vakká s alélttá zilált
Tűnő szemük. S te jöttél akkor: a
Valósult Vízió! Ama zene
S tündöklő arcuk, fényük (mint a friss
Patak- több: keresztelő kút vize!)
Beléd gyűlve engem is elborít s
Betölti vágyaim. Az Úr kegye
Rápirít legszebb álmainkra is.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXVII.

My own Beloved, who hast lifted me
From this drear flat of earth where I was thrown,
And, in betwixt the languid ringlets, blown
A life-breath, till the forehead hopefully
Shines out again, as all the angels see,
Before thy saving kiss ! My own, my own,
Who camest to me when the world was gone,
And I who looked for only God, found thee !
I find thee; I am safe, and strong, and glad.
As one who stands in dewless asphodel
Looks backward on the tedious time he had
In the upper life,--so I, with bosom-swell,
Make witness, here, between the good and bad,
That Love, as strong as Death, retrieves as well.

Szonett XXVII.

Engem a sivár sárból Kedvesem,
Hová ledobtak, fölemelt karod:
Lankadt hajamba hulló sóhajod
Feltámaszt, pillám alatt nedvesen
– Angyalok látják – új hit gyúl, s lesem
Megváltó csókod! Mikor e balog
Világ letűnt, eljöttél, Drága, hogy
Rád leljek, én, ki Istent keresem.
Rád leltem; s állok – derűs, tiszta fény –
Mint aszfodélosz-réten aki áll
És megfordul s unt fenti életén
Végignéz – mellem duzzad és zihál,
S a jó s a rossz közt vallom itt meg én:
Két orvosság van: Szerelem s Halál.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXVIII.

My letters! all dead paper, mute and white!
And yet they seem alive and quivering
Against my tremulous hands which loose the string
And let them drop down on my knee to-night.
This said,---he wished to have me in his sight
Once, as a friend: this fixed a day in spring
To come and touch my hand . . . a simple thing,
Yet I wept for it!---this, . . . the paper's light . . .
Said, Dear, I love thee; and I sank and quailed
As if God's future thundered on my past.
This said, I am thine---and so its ink has paled
With lying at my heart that beat too fast.
And this . . . O Love, thy words have ill availed
If, what this said, I dared repeat at last!

Szonett XXVIII.

Levél...! Halott mind... néma és fehér!...
És mégis él, él mind, lobog-ragyog,
Míg bontom reszketőn a szallagot,
S ölembe hullnak...És künn száll az éj,
Ebben az áll, hogy hű pajtást remél
Bennem....Ez itt egy tavaszi napot
Kér: csak kezemhez érni... Kis dolog,
De sírtam rajta! – Itt e csöpp levél:
"Szeretlek!"....s rádördült a mennyei
Jövő múltamra, s hullt a föld velem.
Amaz: "Tiéd vagyok.." – lágy betűi
Fakók: itt hordtam lázas szívemen,
S ez itt.... Ha merném újra mondani,
Minden szód füstté válna, Szerelem!

Fordította – Kardos László

Sonnet XXIX.

I think of thee!--my thoughts do twine and bud
I think of thee!--my thoughts do twine and bud
About thee, as wild vines, about a tree,
Put out broad leaves, and soon there's nought to see
Except the straggling green which hides the wood.
Yet, O my palm-tree, be it understood
I will not have my thoughts instead of thee
Who art dearer, better! Rather, instantly
Renew thy presence; as a strong tree should,
Rustle thy boughs and set thy trunk all bare,
And let these bands of greenery which insphere thee,
Drop heavily down,--burst, shattered everywhere!
Because, in this deep joy to see and hear thee
And breathe within thy shadow a new air,
I do not think of thee--I am too near thee.

Szonett XXIX.

Rád gondolok! – Úgy indázlak körül
Gondolattal, mint vadszőlő a fát:
Nagy levelek, s a szem semmit se lát
A zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
Gondolatért – a szebb valót magát
Kívánom: téged! Jössz-e, jössz-e hát
Hozzám, de tüstént? Mezítelenül
Álljon derekad, s minden ágadat
Zúgasd, erős fa, s lombos köteled
Szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
Örömben: – látlak, hallak s új eget
Kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! –
Nem gondolok Rád – itt vagyok Veled.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXX.

I see thine image through my tears to-night,
And yet to-day I saw thee smiling. How
Refer the cause?---Beloved, is it thou
Or I, who makes me sad? The acolyte
Amid the chanted joy and thankful rite
May so fall flat, with pale insensate brow,
On the altar-stair. I hear thy voice and vow,
Perplexed, uncertain, since thou art out of sight,
As he, in his swooning ears, the choir's amen.
Beloved, dost thou love? or did I see all
The glory as I dreamed, and fainted when
Too vehement light dilated my ideal,
For my soul's eyes? Will that light come again
As now these tears come---falling hot and real?

Szonett XXX.

Könnyemen át mutatja képedet
Ez éj, bár láttam mosolyod ma. Szólj,
Te érted ezt? S rám ily bút te hozol?
Vagy én magam? A ministráns-gyerek
Hálás ritusok s boldog énekek
Közt omlik így el – sáppatag s komoly
Arccal – az oltár előtt. Minthogy oly
Messze vagy, tompán hallom esküdet,
Mint ő, aléltan, a kar ámenét.
Szeretsz? Vagy mind e glóriát magam
Álmodtam csak, s a lelkem elalélt,
Látván: eszményem vad fényben suhan
Túl látkörén? E fény gyúl-hull-e még,
Mint könnyem ... forrón s valóságosan?

Fordította – Kardos László