Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (I – V)

Elizabeth Barrett Browning (6 March 1806 – 29 June 1861)





Sonnet I.

I thought once how Theocritus had sung
Of the sweet years, the dear and wished-for years,
Who each one in a gracious hand appears
To bear a gift for mortals, old or young:
And, as I mused it in his antique tongue,
I saw, in gradual vision through my tears,
The sweet, sad years, the melancholy years,
Those of my own life, who by turns had flung
A shadow across me. Straightway I was 'ware,
So weeping, how a mystic Shape did move
Behind me, and drew me backward by the hair;
And a voice said in mastery, while I strove, ---
'Guess now who holds thee?' --- 'Death,' I said. But, there,
The silver answer rang, --- 'Not Death, but Love.

Szonett I.

Theokritosra gondoltam, s az Ének,
Ős-édes évek dala fájt fel újra,
Dús éveké, melyeknek mézes ujja
Osztotta kincsét fiatalnak, vénnek, –
S így ringva habján antik ütemének,
Könnyemen át egy látomás borúja,
Múlt életem édesbús koszorúja,
A lassú léptű, szép, szomorú évek
Dobtak rám árnyat. S éreztem, megáll
Mögöttem egy misztikus Idegen,
S hajamnál fogva hátra ránt – cibál:
"Szólj, ki vagyok?" – s én halkan felelem
Zord zengésű szavára: "A Halál."
S ezüst hang cseng rá: "Nem. A Szerelem."

Fordította – Kardos László

Sonnet II.

But only three in all God's universe
Have heard this word thou hast said, - Himself, beside
Thee speaking, and me listening! and replied
One of us . . . that was God, . . . and laid the curse
So darkly on my eyelids, as to amerce
My sight from seeing thee, - that if I had died,
The deathweights, placed there, would have signified
Less absolute exclusion. 'Nay' is worse
From God than from all others, O my friend!
Men could not part us with their worldly jars,
Nor the seas change us, nor the tempests bend;
Our hands would touch for all the mountain-bars:
And, heaven being rolled between us at the end,
We should but vow the faster for the stars.

Szonett II.

A nagyvilágon nem hallotta senki,
Mit mondtál, csak mi hárman: fenn az Úr,
Te, aki mondtad, és én, – válaszul
Csak Isten szava dörgött odafenn, ki
Sóvár szememre irgalmatlanul
Átkot dobott: ne tudjam rád se vetni;
A halál sem tud ily vakká temetni,
Ily súly alá. – Az Úr ajkairul
Szörnyűbb a Nem, mint mástól, Kedvesem,
Földi szó nem marná szét boldogságunk,
A ránk viharzó tenger dühe sem
Hegyek csúcsába kapaszkodna vágyunk,
S ha közénk dőlne lángolón a menny,
A csillagok közt vetnénk meg a lábunk.

Fordította – Kardos László

Sonnet III.

Unlike are we, unlike, O princely Heart!
Unlike our uses and our destinies.
Our ministering two angels look surprise
On one another, as they strike athwart
Their wings in passing. Thou, bethink thee, art
A guest for queens to social pageantries,
With gages from a hundred brighter eyes
Than tears even can make mine, to play thy part
Of chief musician. What hast thou to do
With looking from the lattice-lights at me -
A poor, tired, wandering singer, singing through
The dark, and leaning up a cypress tree?
The chrism is on thine head - on mine the dew -
And Death must dig the level where these agree.

Szonett III.

Nem illek hozzád, Fejedelmi Szív!
Más a te sorsod, más az én utam,
S ha szárnyuk egymás mellett átsuhan,
Ámuló szemmel néznek össze hív
Angyalaink. Királynők kegye hív
Vendégül téged, gondold meg, uram,
Mesterhez illő fény vár magasan,
S izzóbb szemek, mint az én primitív
Könny-fényű pillám. Hagyj el, ne keresd
E fáradt, kóbor, koldús énekest,
Akit az éj s egy ciprus árnya fed be, –
Ragyogj a lámpák lángkörébe fenn;
Fölkent homlokod s harmatos fejem
Már csak a Halál kapálhatja egybe.

Fordította – Kardos László

Sonnet IV.

Thou hast thy calling to some palace-floor,
Most gracious singer of high poems! where
The dancers will break footing, from the care
Of watching up thy pregnant lips for more.
And dost thou lift this house's latch too poor
For hand of thine? and canst thou think and bear
To let thy music drop here unaware
In folds of golden fulness at my door?
Look up and see the casement broken in,
The bats and owlets builders in the roof!
My cricket chirps against thy mandolin.
Hush, call no echo up in further proof
Of desolation! there's a voice within
That weeps . . . as thou must sing . . . alone, aloof.

Szonett IV.

A paloták parkettje vár reád,
Magasztos versek édes dalosa!
Megáll a táncos, nem libeg tova,
Csak nézi – nézi gazdag, drága szád.
S e rossz kilincshez emeli a vágy
Kezed? S révülten tűröd, hogy puha
Zenéd redőkben omló aranya
Elöntse házam rozzant ajtaját?
Nézz ide – Lásd, ablakom beszakadt,
Padlásomon denevér, s bagoly ül!
Lantodra tücsköm cirpel vissza csak.
Csönd! Más ekhót ne várj: körös-körül
Magány. S egy hang sír benn, ahogy szavad
Dallama száll künn ... messze, egyedül

Fordította – Kardos László

Sonnet V.

I lift my heavy heart up solemnly,
As once Electra her sepulchral urn,
And, looking in thine eyes, I overturn
The ashes at thy feet. Behold and see
What a great heap of grief lay hid in me,
And how the red wild sparkles dimly burn
Through the ashen greyness. If thy foot in scorn
Could tread them out to darkness utterly,
It might be well perhaps. But if instead
Thou wait beside me for the wind to blow
The grey dust up, . . . those laurels on thine head,
O my Beloved, will not shield thee so,
That none of all the fires shall scorch and shred
The hair beneath. Stand farther off then! go.

Szonett V.

Nehéz szivem föltartom néma búban,
Mint egykor Elektra a gyászos urnát,
Szemedbe nézek, és a hamu halmát
Lábadhoz öntöm. Nézd hát, mennyi bú van,
Nézd, mennyi kín gyült bennem rejtve dombbá,
S hogy ízzik még a vad zsarát pirossa
A szürke hamun át. Ha rátaposna
A talpad és kioltaná korommá,
Jó lenne tán... De ha te álmodozva
Vársz vélem itt, amíg a port a szél
Föl nem lobbantja... akkor a babér
Homlokodon, Szerelmem, meg nem óvja
Fürtjeidet a sistergő parázs
Marásától. Lépj arrább! Menj! Vigyázz!

Fordította – Kardos László