Keresés ebben a blogban

2012. december 5., szerda

Radnóti Miklós Erőltetett menet – Usiljeni marš


Radnóti Miklós ( Mikloš Radnoti)
(Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.)

Radnóti Miklós emlékpad  Alsógöd - MÁV állomás
Spomen klupa Miklošu Radnotiju Alšoged - Željeznička stanica




Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván     fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként     mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,     mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,     maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?     még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony     s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,     mert ott az otthonok
fölött régóta már csak     a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,     eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos     a honi éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:     nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,     s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor     a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,     míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna     az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök     ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén     a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan     a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még!     a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,     kiálts rám! s fölkelek!


Bor, 1944. X. 15.

Usiljeni marš

Lud je ko kad se sruši        ustaje i opet ide
kao putujuću bol         zglob i koleno miče,
ali ipak putem krene       kao da ga krila nose
ostat nikako ne sme       zalud ga jarak zove,
a kad ga pitaš zašto ne?     još će ti možda reći
da ga čeka supruga,        kraj, mudriji, lepši.
A lud je taj pobožnik        jer tamo već odavno
iznad domova pusti        vetar kruži samo,
zid naleđice leži,        slomljena je šljiva
i od straha rutava        je noć iznad doma.
Da mogu verovati:        nije mi samo u srcu
sve što je vredno        i postoji povratak;
da još ima! k΄o nekad        u hladu verande bi
pčele mira brujile        dok se vruć pekmez hladi,
u bašti bi blaga       letnja tišina sunčala
među granama bi        prezrela šljiva njihala
pred žutom ogradom       Fani bi me čekala
dok to prepodne senke       bi sporo crtao, −
možda je još moguće!       sada je pun mesec!
Na idi dalje druže        vikni na me! Krećem!

Bor, 15. X. 1944.

Prevod: Fehér Illés  Objavljen: Most – Mostar  XIV (1987)

Usiljeni marš

Lud je ko se sruši     pa ustane posle stanke
i s bolom skitničkim     pokrene kolena, članke,
pa ipak ide dalje,     na krilu sulude pesme,
zalud ga mami jarak,     ostati ipak ne sme,
i pitaš li ga zašto?     daće ti valjda odgovor škrt,
da žena ga čeka i      neka mudrija smrt.
Al ipak lud je svako     ko se nada boljoj smrti;
nad domom mu se     davno još samo vetar vrti,  
zid je već porušen,     polomljen šljivik leži,
i od strave noć se     nad domom mu ježi.
O, kako bih verovati     mogo da nije samo kratak
san sve to što vredi     i da ima dom za povratak;
o, kad bi ga bilo!     i ko negda na svežoj verandi
zujale bi pčele mira     dok se pekmez hladi,
a baštu bi oblio     umirućeg leta hod,
međ granjem bi se     ljuljao zreli, goli plod,
čekala bi me Fani     pred plotom tim što peva,
i padale bi senke     tromoga popodneva
sve će to možda biti!     mesec je visoko propet!
Ne  prolazi, prijatelju,     zovi me! ustaću opet!
                                                       
                        Bor, 15 IX. 1944.   
                                                              
Prevod: Aleksandar Tišma
 

1 megjegyzés: