Keresés ebben a blogban

2014. március 14., péntek

Kondor Béla Halkabban, lassabban – Tiše, sporije

Kondor Béla portréja

Kondor Béla
Pestlőrinc, 1931. február 17. – Budapest, 1972. december 12.


Halkabban, lassabban

Szólni kéne már, ó, könyörgés!
A vágy leszáll szívemből,
egyre lejjebb, hamarabb,
szólnia liliomoknak,
violáknak, ibolyáknak
– akik harmatos, nehéz
zárukat az égre nyitják
a szüzeknek, hogy rohadjanak,
hiszen gyalázatos ábrándok
vagyunk mind.
Egyre lentebb, hamarább.

Évek söpörtek mosolygó
halomba sok csontkoponyát,
én lesem ez ős-dombokat
és időtlen óta balga,
locska lányt imádok.
Hirtelen nézés a szemében,
néha eljön, sápadó
kis hasa árteli Hold,
aki halavány falak tövén
tétova-vad, előrelép
és ha letérdel, reszketni kezd,
ahogy a halotti hantok
mélyében teljesületlen
hagyott szívek hullámzanak.
Halovány falak tövén
tűnődve-kegyetlen
álmodozom, dobbanva
számlálom ujjaimon.

Lám ott egy zöldkezű
meztelen rózsaág
vérszín bóbitájával
ölő és ölelő savba simult.
De látom a többi virágot.

Elégült emberek
fonnyadt kacajkájával,
lehulló térdeknek
főhajligatásával a szavak
gőzölő párájához
csöndhalált halni vész.
És egyre halkabban,
halkabban, lassabban
– ringató kacska kéz –
halkabban, lassabban.



Tiše, sporije

O preklinjanju, trebalo bi se oglasiti!
Spušta se čežnja iz mog srca,
sve niže, što brže
da bi zborila ljiljanu,
violi, ljubičici
– koji da bi se trunuli
devicama otvaraju
svoje rosne, teške brave,
ta svi smo mi
sramne maštarije.
Sve niže, što brže.

Bezbroj lobanja su gomilale
godine u nasmejane gomile,
ja vrebam te iskonske humke
i od pamtiveka priludu,
brbljavu devojku obožavam.
Iznenadan pogled njenog oka,
ponekad navrati, njen sitan
bledunjav trbuh je poplavljen Mesec,
u podnožju izbledelih zidova je
kolebljiva divljakuša, istupi
i kad klekne, počinje drhtati
poput talasanja
napuštenih srca
u dubini mrtvih gruda.
U podnožju izbledelih zidova
zamišljeno-svirepo
sanjarim, na prstima
lupajući prebrojavam.

Gle tamo zelenkasta gola grana ruže
sa krvavocrvenom perjanicom
kiselini se priljubila  
koja smrt i zagrljaj deli.
Ali vidim ostalo cveće.

Sa uvenulim osmehom
usahnulih ljudi,
pokoravanjem
klečečih kolena
u gustoj pari reči
tišina u tišini mre.
I sve češće,
tiše, sporije
– milovanje sakate ruke –
tiše, sporije.

                         Prevod: Fehér Illés

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése